Anyám úgy nevelt fel, hogy nem osztott nekem lapot. Nem érdekelte, hogy mit szeretnék. Nem kutatta, kereste, vélte megfejteni, hogy a koraszülött kisbabája, a felcseperedő kislánya miben lehet jó.
Baranyai Kata írása.
Anyám csak gépiesen tette a dolgát. Hajnalban kelt, mert nem tudott máshogyan létezni. Mégis rendre kiemelte, hogy mindezt értem csinálja. Azért, hogy nekem legyen friss uzsonnám. Hiszen nem lehet jobb egy igazi anya csomagolta szendvicstől. Egy olyan – most már retrónak címkézhető kovászos zsemlés, vastagon megkent vajas, házi szalámival dúsított, reszelt sajtos, ropogós csemegeuborkás házi csodától
Valóban csodásan nézett ki. Az osztálytársaim többsége irigyelt is érte. A legjobb barátnőm pedig örömmel elfogyasztotta a felét.
Az illatát én is szerettem. Egyetlen dolog hibádzott: nem szerettem a szalámit. És anyámat ez nem érdekelte. Egyszerűen nem hallotta meg, hogy sonkát szeretnék szendvics betétnek. Esetleg paprikát csemege uborka helyett.
Anyám szerint hálátlan gyerek voltam. Egy olyan kislény, akinek semmi nem jó. Nem értékeli, hogy milyen nagyszerű anyja van.
Való igaz, hogy az anyám a világ legjobb anyukája címért simán ringbe szállhatott volna egy versenyközegben, ahol a bírák csak a külsőségeket láthatják. Merthogy az anyám csinos ruhákban járatott. Hiszen mit szólnának, ha az ő gyereke rongyokban járna. Mit szólnának, ha nem lennék mindig tiszta, ápolt és makulátlan?!
Sosem tudtam meg, hogy mit szólnának, mert mindig zsigeri sejtemmel jó gyerek akartam lenni. Az a gyerek akartam lenni, akire végre egyszer büszke lesz az anyukája.
Ezért megtanultam, hogy az iskolai és a játszós ruhámra is gondosan vigyázok. Egyetlen folt, egyetlen gyűrődés sem látszódhat rajta. Ez utóbbi igazán nehezen volt kivitelezhető. Főleg, ha részt akartam volna venni a valódi játékokban – a sok óvatlan gyerekkel, akik össze-vissza sarazták magukat.
Ők nem értették volna meg, hogy nekem nem lehet, amit nekik igen. Eszem ágában sem lett volna beavatni őket. Egyszerűen csak nem mentem játszani. Elfogadtam, hogy engem hagynak ki, és idővel engem nem választanak ki. És olykor vagy inkább többnyire – engem csúfolnak ki.
Nem számított, mert minden felülírt a vágy, hogy megfeleljek az anyám elvárásainak. A gyermeki lelkemnek az anyám szeretete magát a világmindenséget jelentette volna.
Az anyám nem ment vissza dolgozni, hogy igazán és nagyon velem lehessen. Reggelente elvitt az iskolába. A tanítás végeztével a kapuban várt. Kivéve, amikor valamelyik sorozata nem ért időben véget. Vagy, amikor valamiért elfelejtett értem jönni… mert elnézte az órát.
Kétségbeesetten rettegtem, hogy anyám ott elfelejt valahol, és soha többé nem látom. Ha ilyesmi adódott, ami azért nem volt annyira ritka, akkor fájó, mardosó szívfájdalom fogott el. Elemi erővel zubogott az ereimben az érzés. És nem tudtam nem sírni. Képtelen voltam elfojtani. Pedig mélységesen szégyelltem a könnyeimet.
Restelltem a társaim, a tanárok és az egész iskola előtt könnyekben áztatva remegni – látszólag a semmitől.
Mert végül is mindig értem jött. Egyetlen alkalommal sem hagyott árván. De azt minden egyes ilyen alkalommal elmondta, hogy szégyent hozok rá a hisztimmel.
Anyám szerint az „anyámasszony gyerekeket” sehol nem szeretik. Persze ez a mondat csak még intenzívebb sírást váltott ki belőlem, ahogy hazafelé terelgetett az iskolából. Nem akartam szégyent hozni rá. Nem akartam sírni, de nem tudtam nem sírni. És nem várni, hogy legalább egyetlen egyszer szabadkozzon, amiért elkésett, amiért ottfelejtett a rideg iskolaépület előterében.
Anyám utálta a könnyeket. A gyengeség jelének látta.
És én sírós gyerek voltam. Kétségtelenül sírós. Telis-tele érzelmekkel, idealisztikus hittel és vad álmokkal. És egészen sokáig – anyám halálának tizenegyedik évfordulójáig elhittem, hogy anyám külső szemlélők számára tökéletesnek láttatott élete ellensúlyozhatja a négy fal közötti ürességet.
Mintha egy delíriumban lettem volna, ahol az otthon melege a kötelezően előírt, elvárásoktól hemzsegő feladatokban rejlene. Úgy is fogalmazhatnék, hogy anyatejjel szívtam magamba: a szeretet adok-kapok alapú.
Nem önmagában létező egység. Nem valami, ami feltétel nélkül és soha el nem fogyhat. Nem és nem. A szeretet ki kell érdemelni.
És azt azzal lehet kiérdemelni, ha jó kislány leszek. Hiába nőttem fel, és halt meg a folyamatban az anyám. Fel sem merült bennem, hogy önmagam megtagadásával baj lehetne. CSak azt tanultam meg, hogy az érzelmeim felfedése veszélyes. A magam örömömre szolgáló tevékenységeket csírájában kell elfojtani, mert ha csak belemerek kezdeni, ha csak egy pillanatra is élvezetet találok valamiben, ami önfeledt, ami jó, ami mosolyt csal az arcomra, akkor megjelenik az anyám, és kijelenti:
már megint nem azzal foglalkozol, aminek értelme van.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
