Nézek ki az íves teraszajtókon át a kertbe… és olyan, mint mindig. Hó nincs évek óta – ami nem baj – a Duna csendesen folyik, mert a holtág is mozog. A fák ágai hosszú fogú fésűként merednek az ég felé, a szivarfa törzse játszik velem: ha a lakásból nézem, egyenes, ha kimegyek a kertbe, a járdáról már látszik, hogy bizony, felvette a dunai széllel a harcot, és kicsit megdőlt – ennyit engedett, de többet nem. Ilyen tíz éve.
Mégis, valahogy olyan riadt minden.
A hatalmas kertben végigsétálok a betonon, le a partra.
Olyan, mint szokott… csak mégsem.
Megállt az idő.
Hallani zajokat – de itt csend van.
Jár a Nap az égen – a kertben mégis máshogy süt.
Mint a régi játék. Amikor háromra mozdulatlanná kell merevednünk.
Áll a levegő is.
Minden ugyanolyan – és semmi nem a régi.
Ha a házban visszaülök a fotelbe, és kicsit becsukom a szemem, vagy valamiért egy pillanatra nem üvölt a csend bennem, máris várom, hogy benyiss.
Hiszen csak a szomszédba szaladtál át. Hiszen csak Balatonra ugrottál le.
Hiszen csak…
Mert nélküled üres ez a ház.
Mert ugyan néha froclizol, de te vagy itt a közép. A kiindulópont.
Ha a szomszédban vagy, ha Balatonra mész, ha síelsz, ha elszaladtál elintézi valamit, vagy ha a szobádban ülsz, és kiszólsz, hogy mindjárt jössz.
Ha kritizálsz, és én húzogatom a szemöldököm.
Ha mesélsz, és folyik a könnyünk a nevetéstől.
Ha leülsz a hifi elé, és megszólal valami igazán jó zene.
Ha elindítod a videóról átvett filmet, és a gyerekeim néznek ránk kicsiként a tévéből.
A fotelból nézek ki az íves teraszajtókon át a kertbe… és olyan, mint mindig.
Hátam mögött a karácsonyfa.
Meleg van, mégis megdermedt itt minden.
Várom, hogy benyiss.
Várom, hogy halljam: Na, helló!
Várom, hogy koccintsunk, várom, hogy átölelj, várom, hogy odaadhassam, amit neked hoztam.
A kezedbe.
Nem a polcodra, ahova tettem.
Nem az üres szobádba – ahol mégis, még érezni, hogy ott vagy.
Vártam, hogy itt is üljek az ágyad végében – és majd nem szól rám a nővér.
Vártam, hogy elmeséljem, mi történt velem abban a néhány napban, ami aközött telt el, hogy meglátogattalak, és hazajöttél a kórházból, vártam, hogy hétvégén végre már nálatok találkozunk.
Ahogy megbeszéltük, amikor a kórházban a folyosóról integettem: Találkozunk otthon.
Szerettelek volna megölelni karácsonykor.
Téged.
Nem a párnádat – ami még most is apu illatú.
Találkozunk otthon….
Tudod, apu, én nem így gondoltam.
De találkozunk.
Mindig.
Csak ne lenne ilyen dermedt minden…
Azért ne aggódj.
Majd egyszer felolvadok én is.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
