Reggel fél 7-kor szól az ébresztő. Kávét le, kutyát ki, ruhát fel. Indul egy új nap. 3. éves onkológus rezidens orvos vagyok, egy 3 éves kisfiú anyukája, egy szintén orvos férj felesége, egy cocker spániel gazdája, egy 30 éves jelzáloghitel törlesztője. Vannak szép családi képek a közösségi média oldalamon és időnként motivációs idézetek is megosztok, semmi különleges. Minden reggelem egyforma… egészen addig, amíg átlépem a klinika küszöbét, köszönök a kapusnak, lemegyek az öltözőbe, majd fel az osztályra és indul egy új nap.
Balázs Boglárka írása.
Sokan kérdezik tőlem, miért választottam az orvoslásnak ezt az ágát, amit a társadalom szemében a gyász és az esélytelenség fekete árnyéka leng körbe, ahol úgy képzelik hogy mindenki sír és mi, onkológusok óránként jelentjük ki valakinek szenvtelen hangon: “Nagyon sajnálom, önnek még pár hónapja van hátra”. Az igazság az, hogy az esetek 90%-ban az onkológiai osztály olyan mint bármelyik másik: jönnek a betegek, megvizsgáljuk őket, kicsit beszélgetünk, vért veszünk, majd ha jók az eredmények akkor perfúziót kapnak és hazamennek. És ez nem is nehéz… nekem.
A maradék 10% viszont, ahogy anyukám mondaná, más tál tészta. Miattuk írok most.
Meséljek Emma néniről? Hasnyálmirigy daganata van. 2-es stádiumban kezdte, megműtötték majd műtét után kemót kapott. Bár a hasnyálmirigy daganat rendkívül rossz lefolyású malignitás, az ő esetében azért óvatosan reménykedni mertem. Jól viselte a kemót, egyszerűségében vidám néni ő, aki mikor meglátott, végignézett rajtam és gratulált a kisbabámhoz, akit várok (nem voltam várandós), majd fél órán keresztül kérte a bocsánatot ezért. Jót nevettünk.
Ezzel meg is alapoztuk a közös belsős poénra épülő jó orvos-beteg kapcsolatunkat. Sajnos a 8 ciklus kemoterápia utáni tesztek áttéteket mutattak a májon. Ő azt hitte, hogy vége a kezeléseknek, és többet nem találkozunk, ehhez képest el kellett mondanom neki, hogy 4. stádiumba lépett, kezelést váltunk. Elmondtam.
Ilyenkor igyekszem lépésről lépésre tálalni a puszta tényeket, szépen felépítve, kiindulva az elvégzett vizsgálatból, elmagyarázva az eredményt, levonni a következtetést. Meséltem az új kemóról, mivel jár, milyen gyószer. Emma néni elkerekedett szemmel nézett maga elé. Én elhallgattam, és csendben vártam a kérdéseit.
El fog hullani a hajam? El. Ekkor már nem az ágy végében álltam, hanem mellette. Utolsó stádium, doktornő? Igen, mondtam és leültem. Vissza kell jöjjek ezután is? Igen, két hetente mint eddig, mondtam és megfogtam a kezét.
Sírni kezdett, és kétségbeesetten simogatta a rövid, hamvasítóval nénis halvány lilára festett haját. Bennem csak dübörgött, hogy ne a haját sirassa, hanem imádkozzon, hogy hasson az új kemó, a haj a legkevesebb, nem is szép, hát rövid és lila. Majd elszégyelltem magam attól, hogy ezt gondolom, dehát gondolni nekem is szabad bármit, az számít amit mondok, ugye? Ugye? Nem, nekem nem.
Beszélgettünk még, igyekeztem megnyugtatni, válaszolni a kérdéseire, de mikor a beszélgetés után kimentem a fürdőbe, és a tükörben megláttam a saját hosszú, fényes, fekete hajamat, bármit megadtam volna, hogy neki adhassam, törölve azt az undok gondolatot az éterből, mert ezzel fejben megfosztottam őt a jogától hogy gyászoljon.
A gyász nem logikus, nem válogat, nem kell ahhoz szép legyen a haja hogy elgyászolja és igazán tudhatnám, hogy a gyász tárgya nem a haj hanem a hír. A haj csak ürügy. Empátiából kudarcot vallottam.
Mikor az új kemót feltettük, az addig cserfes néni egy ijedt kisegér lett a kórházi ágyban. Fejét 90 fokban oldalra fordítva addig számolta a perfúzió cseppjeit, amíg fájni kezdett a nyaka, ekkor kérte, hogy tegyük át az állványt a másik oldalra, hogy másik oldalról számolhassa tovább. Ciklusról ciklusra kevesebb hajjal, és nagyobb hassal jött vissza, mivel sajnos ascitese lett, vagyis felgyűlt a folyadék a hasüregében. Eleinte mosolygott, ha megkérdeztem, csak nem babát vár?
A mája elégtelenül működött, lefogyott, nem maradt más belőle mint négy vékony végtag, egy nagy has, kopasz fej és ijedt szemek, amik a perfúzió cseppeket számolták. Aztán egyszer csak Emma néni nem jött el a megbeszélt időpontra, a lánya jött helyette. Hozott nekünk egy-egy cserép gyönyörű rózsát, és elmesélte, hogy Emma néni másfél hete elaludt.
Mikor aznap hazamentem, csendben ültem a hintán. Nem szoktam sírni, már első évesen abbahagytam a sírást. Majd fogtam egy ásót, és elültettem a rózsát a ház elé. Egész rózsás kertem van már, mindet én ültettem, metszettem, babusgattam, simogattam, beszélgettem velük. Tudod, hogy ez milyen színű? Halványlila, olyan nénis.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Vállalkozó vagy? Tudásra, megtartó közösségre és kapcsolatokra vágysz? Tarts velünk a Bridge Budapest Womenpower Üzleti Közösség díjas Női Váltó Vállalkozói Klubban 2025. szeptember 18-án! Részletek, program és jegyek itt.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
