– Anya, anya! Az a házi, hogy családfát kell rajzolni! – kiabált Petike már az ajtóból, és hanyag lendülettel le is hajította az iskolatáskát az előszoba közepére. Nóra automatikusan nyitotta száját az erre az alkalmakra hagyományozódott kifejezéshez a nem megfelelő helyen hagyott, sőt ledobott táskára vonatkozóan, amikor elért a tudatáig Petike közleménye.
– Családfa? Elég csenevész lesz az…. – szaladt ki a száján az első gondolat.
– De azt mondták, mindenkit jelöljünk meg, mert a rokonizéket tanuljuk, hogy kit hogy hívnak, nagynéni, meg üknagypapa, ilyenek. És hogy lehet díszíteni fényképekkel, meg meséljünk róluk.
Üknagypapa? Fogalmam sincs, hogy hívták… – Nóra ezt már csak magában jegyezte meg, de az arcának nem tudott parancsolni, rögvest átsuhant rajta az alig látható homlokrándítás, és némán szentségelt a váratlan feladat miatt. Mégis honnan szedjen ilyen információkat, meg egyáltalán képeket? Keveset tudott a felmenőkről.
– Jó, majd összeszedjük valahogy – csendesítette el Petikét.
A vasalás magányába merülve próbálta felidézni családja élő és holt tagjait. Peti piros kockás inge. Kifeszítette az ujját a deszkára, szuszog a gőz a fém lapból, a tévé halkan döngicsél. Hogy is volt?
A közeli még megy: öcsém, a két gyereke, apám, anyám… és… anyám szülei. Hogy is hívták őket? Nem tudom.
Zsibbadás futott végig a hátán. Egyiket sem ismertem, meghaltak addigra. És nem volt szokás róluk beszélni. Csak Gyuri papa élt meg minket, apai nagyapám, aki Petike dédapja, őt be tudjuk írni, meg az apai nagymamát, az ő nevére emlékezett az apja irataiból: Szentes Mária, de róla sem volt semmilyen emléke.
Akkor van még Petike apja, az ő szülei, de feljebb már nem tudta a továbbiakat ott sem, és nem volt kedve ezért felhívni.
És ennyi. Pont.
Az anyjának volt három testvére, meg mintha gyerekeik is lettek volna, de egyikük nevére sem emlékezett, kiskorában találkoztak utoljára. Az apja bátyja, ifjabb Molnár György, és az ő fia, Molnár János. Vajon élnek még?
János akkor az unokatestvérem. Petikének a nagybátyja? Vagy mi?
Nem, valami távolabbi. Az öcsém a nagybácsi. Unokabáty, vagy ilyesmi. Na, tessék, még ezt sem tudom. Lett családja Janinak? Másodunokatestvére Petinek? Nem tudta ezt sem.
Az apja nem tartotta a kapcsolatot a bátyjával. Pedig ugyanabban a városban laktak. Sosem derült ki, hogy miért.
Nóra elképzelni sem tudta, milyen veszekedés vagy nézeteltérés lehetett köztük, ami örök haragra adott okot, és sose merte megkérdezni. Sötét titok maradt. Erre a névre rá se lehet keresni, van vagy kétszáz vagy kétezer.
És ha utánajárna? Mi derülne ki? És mit kezdene az igazsággal? Ha egyáltalán azt tudná meg? Mi köze az apja és a nagybátyja veszekedéséhez?
Az anyja se maradt kapcsolatban a testvéreivel, bár ők a Felföldön ragadtak, és a távolság miatt is. De hát ennyire? A vér és a rokonság, hogy összetartoznának valahogy mégis, nem számít? Az apja már nem élt, nem tudta megkérdezni, de talán nem is válaszolt volna, ha korábban… Esetleg az anyjából ki lehetne szedni valamit, de ebben sem volt biztos.
Ez így elég ciki. Mi leszünk az osztályban a családtalan család, és még csonka is.
Csak ketten vagyunk Petikével. Mindenki messze, szétszórva, ismeretlenül vagy meghalva. Mintha valami földönfutók vagy árvák lennénk.
Nóra Petike osztálytársaira gondolt, soknak a közelben laktak a nagyszülők, valahol még a dédi is élt, összejártak, vendégeskedtek, magától értetődően segítettek egymásnak. Ők meg… alig találkoznak, s nincs kire számítani úgy igazán.
Mindig vágyott egy igazi, pezsgő családra. És egy dédire, aki virágos fotelben üldögélve mesél a régi dolgokról. Az eredetükről, az ősökről, hogy honnan jönnek, hogy jutottak ide.
A szülei nem adták tovább a családi legendákat. Mindenhol sűrű, nehéz titkok áthatolhatatlan vászna feszült. Mintha nem létezett volna rokonság meg felmenők, mintha a teremtés utáni első generációk lennének. Káin és a nemtudomka felesége, mivel Ábelt ki is nyírta rögtön az elején.
Igazából saját magukról sem meséltek a szülei, a gyerekkoruk sötétszürke, ragacsos ködként bolyongott Nóra emlékezetében.
Letette a vasalót. Hirtelen rájött valamire. Nem, nem ez a jó szó, inkább ráeszmélt, vagy szembenézett azzal a nyilvánvaló, kínzó ténnyel, hogy nem ismeri a saját szüleit.
Megcsapta a kezét a forró gőz. Felszisszent. Idegen emberek neveltek fel. Még a szomszédról is többet tudok!
Hát honnan jövök én?
Atomjaim apró részleteiben benne lüktet szépanyáim, szépapáim összes ismeretlen öröme és fájdalma, összes bűnös és szent gondolata, szégyenletes titka, megélt vagy elszalasztott vágya.
Hát ki vagyok én akkor? És mit meséljek Petikének?
És Petike ismer engem egyáltalán, ha egyszer valaki felnőttként megkérdezi az anyjáról? Az a személy, aki enni adott, néha vidám volt, néha mérges. Ő mit mesélt magáról a fiának? Túlságosan keveset. Eddig.
A fényképes, nehezen járó fiókban, ott a szülői házban. Megsárgult, cirádás szélű ősrégi fotók. Némelyik hátán szálkás kézírás tintával. Vajon megvan még valahol?
Egy képre tisztán emlékszik. Ősz szakállas, szikár bácsi fekete kalapban – bár ki tudja, fekete-fehér képen nem lehet megállapítani -, mellény és fehér ing. Tapasztott parasztház előtt üldögélt fa padon, kezeit botra támasztotta. Az egyik ükpapa.
A családi legenda szerint 104 évig élt, tanító volt a faluban. És ezzel vége is a legendáknak, amit valaha hallott.
Igen, ezt kétségtelenül elmesélték, és ezen felbuzdulva titkon mindenki alanyi jogon hosszú életet remélt, hiszen azok a csodás gének… Nem így lett…
De azt Nóra nem tudja, milyen ember volt a szakállas üldögélő a képen. Hasonlít-e rá bármiben?
Apja büszkén mesélte, hogy értelmiségi család voltak a tanító üki révén, nem sima parasztok ám, ott, az ország keleti csücskében, sőt nemesi család, amolyan hétszilvafás, de mégis, még előnevük is volt valaha ipszilonnal a végén. De azt elhagyták vagy elvesztették valahol útközben a vészterhes idők forgatagában.
Talán felvehette volna, gondolta Nóra, tiszteletből és némi önzésből, hogy ne legyen ilyen tucat neve.
Váratlanul elöntötte valami megmagyarázhatatlan büszkeség, mintha az ő érdeme is lenne. Az ő vérében is azok a kiváló DNS-ek…
Vajon megvan még az a fényképes fiók? A többi ismeretlennel? Akikre talán senki nem emlékszik már… Ha előkotorná, az anyja esetleg… De fásult bénultság tompította, amint erre gondolt. Anyja néma maradna úgyis, ahogy eddig. Jól emlékezett rá, amikor egyszer naivan kérdezősködött… akkor is…
Mi lehet ott a mélyben, ami ennyire fájdalmas vagy borzasztó, hogy nem tudhatja?
Kihúzta a vasalót. Elővett egy papírt. Elkezdte felrajzolni, akiket tudott. Magából indult. Nóra, mellette a tesója, Feri, felülre a szülők, az ő szüleik, azok többi gyereke, némelyik név nélkül. Aztán az öccséből két vonal, a két lánya Liza és Mici. Nóra alatt Petike, és önkéntelenül húzta be a másik vonalat saját maga alatt. Kis kereszt. Élt egy évet.
Nem, ezt Petike se tudja, és a tanító néninek sincs köze hozzá. Kiradírozta.
Vacsora után Petike megtalálta a családfa vázlatot.
– Anya! Ez az? De ez mitől fa? Nem is néz ki fának! És itt nincs név se, meg itt se. – mutatott az üres helyekre.
– Nem tudom, Petike, az a baj, hogy még a nevüket sem tudom. Nem tudok nagy családfát rajzolni. Lombtalanok és gyökértelenek vagyunk.
Petike lehangoltan forgatta a lapot. Nóra megsajnálta.
– Viszont eszembe jutott egy történet. Amikor nagypapád született, az én apám, egy faluban laktak, nem volt még mindenhol kórház. Egy kis vályogházban született, a bába ment ki hozzá. A dédnagypapád, Gyuri bácsi másnap biciklivel tekert be a városba, pedig tél volt, hogy anyakönyvezzék a kisfiút a hivatalban. Molnár Aladár lett a neve.
Így egy nappal későbbre írták a születésnapját hivatalosan. De ezt csak a család tudta, hogy mikor született igazából.
Petike csillogó szemmel hallgatta a történetet. Nóra tovább mesélt a hét szilvafáról és az ősöreg ükiről, aki Petinek már szépapja.
– Kár, hogy nem tudjuk, üki nevét.
Petike elgondolkodva nézte a papírt.
– Akkor írjuk azt, hogy Molnár Győző. Úgyse tudja senki. A felesége, a szépmama meg ööö Piroska ööö mondjuk, mondjuk Farkas Piroska – de már kacagott.
– Igazad van! Nevezzük el a többieket is – nevetett már Nóra is. – Ugyan ki tudná ellenőrizni? Az unokatestvéreim anyai ágon… legyen… Teri, Mari és Jenő.
– Jenő híres autóversenyző, Mari meg búvár, és Teri meg ööö pincérnő! – tódította Peti.
– És a szépapa nagypapája, a messzi ősök Molnár Teofil, felesége Pap Lujza Etelka. Neki volt egy nagynénje is, bizonyos Bereményi Rozália – szállt be a játékba Nóra – igazi nagyvilági dáma volt, három férjet is elfogyasztott, mindegyiktől született néhány gyereke, összesen nyolc. Egyet elvitt a torokgyík, kettőt a tüdővész, de a legkisebb kancellár lett.
– A Rozália apja meg veszélyes kalóz volt, és Amerikából hozott indián feleséget, ezért fekete a hajam. – folytatta Petike, és már húzta is a vonalat kalóz ősapához, indián ősanyához.
Estére meg is volt a terebélyes fa. Sűrű ágai közt egyetértésben fértek meg háborús hősök és forradalmárok, egy Titanic túlélő, néhány betyár, és még egy cirkuszi oroszlánidomár is műlovarnő feleségével.
Az ő különleges családjuk. Büszkén nézegették. Csak az a kiradírozott üres folt lüktetett kíméletlen fehéren Petike neve mellett Nóra szemében. Az ő elhallgatott titka. Ezt kétségtelenül ő is megörökölte, a generációkon átívelő hallgatást.
Meg kell törnie az átkot. Nem lehet örökké cipelni a mázsás, ismeretlen terhet, a titkos sebeket. El kellene mondani.
A rossz dolgokat is, különben hazugság lenne az egész, vagyis féligazság, ami lényegében ugyanaz. Majd. Nem most. Egyszer ezt is elmondom neki. És mindent. Mindent.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
