Én, Safranek

„ – Tudja, a főnök és a beosztottak közötti harmónia, a sikeres együttműködés biztos záloga.

– Tökéletesen így van, uram.

– Mehet Safranek, és üdvözlöm a kedves feleségét!

– Köszönöm uram, de már egy éve önnel él.”

– Macskafogó-

Egy pénteki nap volt, mikor tudatom legmélyén megszületett bennem Safranek. Tél volt. Hideg és színtelen tél. Mintha egy hatalmas kéz hamuszürkére mázolta volna a világomat.

Mile Judit írása.

Annak az évnek a végén jártunk, mikor még építettük a szocializmust, tőlünk keletre az arabok ősi istenük nevében újra elkezdték gyilkolni egymást. Amerikában az elnökválasztást egy színész nyerte meg, és még ezen a télen John Lennont lelőtte egy őrült rajongója.

Bár kilenc évesen nem sokat foglalkoztam efféle felnőttes dolgokkal, mégis ezek jutnak az eszembe, ha visszalépek az időben erre a pontra.

December elején hiába vártam a mikulást, nem került piros csomag a csizmámba, helyette fekete szalagot varrt nagyanyám a világoskék téli kabátomra. A szívem fölé. Mintha megbélyegzett volna.

Nem akartam hordani. Mamám azt mondta így illendő, mikor az anyámat temetik, egy évig viselnem kell.

Üvöltöttem volna, hogy soha, engem ne sajnáljanak.

Kénytelen voltam elfojtani a lázadásom, mivel nagyanyám a lelkemre kötötte, hogy jól viselkedjek, és ne okozzak semmi bajt, mert most így is van elég, amivel egyet is értettem. A temetésig apám vagy részeg volt, vagy hosszasan arról beszélt, milyen kötelezettségeim vannak a háztartást illetően, amit szó nélkül teljesítenem kell, tekintettel arra, hogy ő most gyászol.

Akkor kezdtem el félni, mikor kilátásba helyezte a nevelő otthont, ha esetleg érzékeny lelke mégsem bírná el a terhet, amit jelentek számára.

Fájdalmas veszteségem gyászolatlanul rejtettem tudatom alá, miközben apám minden füttyentésére lelkes pincsiként pattantam.

A világoskék télikabátot a gyászszalaggal, még a következő télen is hordtam. Ha valaki megkérdezte, hogy kit gyászolok, szemlesütve mondtam, hogy nagyapámat. Ezzel nem hazudtam nagyot, mivel már mindkét papám átköltözött az örökkévalóságba, és ugyanúgy nem kavart fel a füllentésem, mint ahogy haláluk sem, mert sohasem ismertem őket.

Szerencsére a harmadik télre már nőttem annyit, hogy sehogyan sem lehetett összehúzni rajtam a kabát zipzárját, apám kénytelen volt beruházni egy újba.

Szorongatott a kétely, hogy nem lépem-e túl a kabátigényemmel azt az ingerküszöböt, ahonnan egyenes út vezet a nevelő otthonba.

A temetőben, ahová kétszer mentünk el egy évben, anyák és halottak napján, a kapuban Jézus szobor állt. Mikor előtte vitt az utam, gondolatban, minden alkalommal oda szóltam neki, úgysem hiszek benned. Soha nem mertem hangosan kimondani, arra hogy köpjek, még gondolni sem.

Valahol mélyen bennem fülét-farkát behúzva, sóvárogva cseperedett a kis Safranek.

***

Most is tél van, hideg és színtelen. Távol keleten az arabok újból ölni kezdték egymást, régi sérelmekre hivatkozva egy új háborúban, új istenekért, a pénzért és a hatalomért. A sztárokat testőrök védik, mégis hullnak, mint a legyek, mert önmaguktól képtelenség megmenteni őket. Rég nem vagyok már gyerek, van férjem, házam, munkahelyem, mégis Mónika, a főnököm jelenlétében észrevétlenül csúszom vissza régi szerepembe.

Mónikának minden külső adottság a birtokában volt ahhoz, hogy a férfiakat az ujjai köré csavarja.

A kifogástalan megjelenése és a minden téren odaadó hozzáállása, mint kés a vajban hasított vele a főnöki szék felé, meg sem állt, míg bele nem tette az edzőteremben feszesre formált hátsóját. A régi ismeretségünk és az a tény, hogy a cégnél Mónika vezető pozíciót tölt be, jól jött az állásom megszerzésekor.

– Remélem, nem csalódok benned, nem szeretnék lebőgni azzal, akit ide hoztam. Na, persze nem rád gondolok, de olyan sok ismerősömnek segítettem már, és az mind el van felejtve, jó, ha még köszönnek nekem – panaszolta,

majd rám villantotta tökéletes fogpaszta reklám mosolyát. Furcsa, ismerős érzés szaladt végig a gerincemen.

Lojalitásomról biztosítva válaszoltam neki:

– Igyekszem. – hosszasan néztünk egymásra, mindketten pontosan tudtuk, hogy abban a pillanatban kötelezett örökhálára a mosolya mögül.

Mónika először csak a reggeli szendvicsem felére tartott igényt.

– A te férjed készíti a legfinomabb szendvicset, csorog érte a nyálam. – ömlengte, míg én a fél szendvicset nyújtottam felé. Reméltem, hogy az ételre gondolt.

– Köszöni szépen, majd megmondom neki, milyen sikere van a munkahelyemen.

Aznap este mindketten fáradtan estünk haza a munkából, Lacinak láthatóan nem volt jó napja, így hát azzal próbáltam feldobni, hogy főnöki dicséretben részesült a szendvicskészítő tudománya.

Ez bejött, mert bármilyen fáradtan is, de felém küldött egy kedves mosolyt, mégpedig abból a fajtából, amibe annyira szerelmes tudtam lenni. Másnap reggel két szendvicset csomagolt, ugyanúgy, ahogyan a következő napokon is.

– Hát te, hogy kerülsz ide? – ámultam rá, egy szép verőfényes nap délelőttjén, az iroda ajtónak támaszkodó férjemre.

– Erre jártam, gondoltam hozok egy kis innivalót a hölgyeknek.

Két flakon, fél literes coca-colát tett elém az asztalra, az imádnivaló kisfiús mosolya kíséretében. A mellettem lévő asztal mögül Mónika úgy pattant fel, mintha katapult dobta volna ki a székéből.

– Szia, Laci! Meghívhatlak egy kávéra a sok finom reggeliért cserében? – búgta, szorosan tartva a szemkontaktust.

Mint egy dörgölőző macska körbe járta Lacit, megrázva vörös sörényét, hogy a reggel magára fújt, méreg drága parfümje illatanyagai ködként szálljanak kedvesemre, és ne mondhasson mást az igenen kívül.

– Örömmel elfogadom.

– Jó! Akkor ne is itt az irodában kerítsünk rá sort. Tudok egy hangulatos kis kávézót itt a közelben. Amúgy is ki kell ugranom valamiért, épp indulok.

– Velem tartasz?- majd széles vigyora mögül felém fordult. – Ugye nem bánod? Te most úgy sem érsz rá, itt ez a határidős munka, le kell adnunk, te meg olyan ügyes vagy, gyorsan megcsinálod. Köszi – azzal Mónika egy vaskos mappát tett elém az asztalra, majd belekarolt Laciba és elvonult vele.

Mikor az ajtóhoz értek, Laci bocsánatkérően visszamosolygott rám. Viszonoztam. Magam elé vettem a terjedelmes irathalmot és elmélyültem a munkában. Éppen végeztem, mikor Mónika harsányan nevetve belépett az ajtón, Laci követte és egyetlen lépéssel az asztalomnál termett.

– Csak visszajöttem egy pusziért, – gyors mozdulattal magához húzott, átölelt, és számra lehelt egy csókot.

Nem tudtam nem észrevenni Mónika szánakozó pillantását, ahogy néz a páromra, hogy szegénykémnek, nap, mint nap, velem kell beérnie. A leplezetlenül sajnálkozó tekintetet Laci is észrevette. Még egy puszit nyomott az arcomra, a fülembe búgta, hogy – otthon várlak -, majd sietősen távozott.

Mónika napról-napra fokozatosan áttolta a munkáit az én asztalomra. Mivel a nem szó továbbra sem gazdagította a szókincsemet, minden rám bízott feladatot gondosan elvégeztem.

Később azt vettem észre rajta, mikor a munkáit lepasszolja, már nem vesződik magára erőltetni a nyájas mosolyt, amitől mindig ott cikázott a gerincemen az a furcsa, ismerős érzés, míg ő egy szó nélkül ott felejti a mappáit az asztalomon.

Folyton loholtam magam után, nagyon ügyelve arra, hogy ne vétsek hibát, Mónika megkövetelte a tökéletességet.

Mindemellett még a gyorsasság is elengedhetetlen elvárás volt. Ha véletlenül hibáztam, vagy nem tudtam tartani a lehetetlen határidőit, bántó megjegyzéseit úgy vágta hozzám, mint valami frappáns vicces megállapítást.

– Na, veled is csak többen vagyunk – és az – Ülj le fiam, egyes – vagy az – Unom már, hogy ennyi hülyével vagyok körülvéve – mondatait, nem tartottam frappánsnak, viccesnek meg pláne.

Mikor kikértem magamnak, hogy lehülyéz, édesen mosolyogva hárított, hogy képzelem, ilyet ő sohasem mondana nekem, ne vegyem magamra, túl érzékeny vagyok, nem is rólam van szó.

Esténként a munkától teljesen kimerülve vonszoltam magam haza. Lacit teljesen beszippantotta a telefonja, míg várta a vacsorát. Egyre inkább rabja lett a kijelzőnek, folyamatosan csetelt.

Ha megkérdeztem – Kivel nyomod ennyire? – zavartan, munkaügyekre hivatkozva vonult félre mobiljával.

Hiába a kedvenc ételeit tálaltam elé, egyre mogorvább lett.

Gyakran előfordult, hogy mire bezuhantam az ágyba, Laci már rég elaludt. Mielőtt álomba ájultam volna, még gondoltam a szexre, hogy már az idejét sem tudom mikor voltunk együtt utoljára. A gyerekeink már leléptek, most aztán lehetne hancúrozni kedvünkre. A takaróm a nyakamig húztam, és amíg hátat fordítottam neki meggyőztem magam, majd holnap.

A következő napok és esték sorra ugyanígy teltek. Fáradtan vágyódtam, mikor jön el az a bizonyos holnap, amikor újra helyre áll közöttünk az egyensúly. Eszembe nem jutott, hogy minden egyes estével egyre távolabb kerülök tőle.

A nap reggelén, mikor világossá vált, hogy Mónika gyorsan és rutinosan jutott el a fél szendvicsemtől a férjemig, hajnalban telefonhívásra ébredtünk.

– Szia, elmondtad neki? – szólt Mónika hangja, a férjem telefonjából.

Laci kipattant az ágyból, bevágtatott a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Üvöltve dörömböltem, hogy azonnal jöjjön ki, iszonyatos erővel rúgtam az ajtóba. Nyílt a zár, és Laci kilépett a fürdőszobából. Megfogta a kezem, a konyha asztalhoz vezetett, leültetett és miközben készített két kávét, ridegen tényként közölte, hogy válni akar.

Kávéfüggőségem ellenére, hozzá sem értem a csészéhez, együtt lebegtem a gőzölgéssel, ahogy kiáramlik, elillan belőle az aromás illat és a melegség, úgy ahogy belőlem, míg Lacit hallgattam, hogy szenved, mert őrjítően szerelmes, ezt meg kell értenem.

Nem bírtam ránézni míg beszélt, kifelé figyeltem az ablakon, hogyan árasztja el a felkelő nap fénye az éjszakát. Meglepett, milyen nyugodt és megértő voltam, gondolatban kiléptem a testemből, hogy kívülről lássam, ki ez a nő, aki válaszolgat helyettem.

Mindenbe beleegyeztem, hogy a házban ő marad, mert az ő szülei fizették a hitel nagy részét, és ne adjuk el, hogy a gyerekeknek megmaradjon a szülői ház illúziója.

A velem nevelkedett megfelelési kényszerem ugyanúgy munkába vitt, mint bármely más napon, csak a buszon ülve döbbentem rá, még a munkahelyemet sem hagyhatom ott, mert albérletet kell fizetnem.

Az irodaház előtt szálltam le a buszról, azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha meglátom Mónikát.

Megláttam, épp az orrom előtt szállt ki a kocsinkból.

A férjem rám nézett, kövér gázt adott és a busz elé vágott, ahogy kihajtott az útra. Néztem a füstfelhőben menekülő férfit, annyira idegennek éreztem, mintha sohasem ismertem volna.

Az igazgató titkárnője Rita, a bejárat előtt szobrozott a hidegben. Rita nem sokat adott a diszkrécióra, hangosan Mónika felé kiabálta,- jól érezhető kárörömmel a hangjában -, hogy a vezér már várja, méghozzá azonnal.

Türelmetlenül sarkon fordult, és sietős léptekkel vette az irányt az igazgatóság felé. Mónika ledermedt egy pillanatra, majd megszaporázva lépteit a titkárnő után eredt. Az orrom előtt vonult el, rám sem nézett. Bénultan álltam, csak néztem utána.

Képtelen voltam mozdulni, szólni. Hangosan lüktetet a vér a dobhártyámban. Lefagytam. Megdöbbentett a felismerés, hogy letiltott az idegrendszerem.

A rendkívüli meetingen, amire kénytelen voltam, a nagy tárgyalóba tíz másik kollegával együtt beülni, szótlanul magamba mélyülve próbáltam figyelést tettetni. Arra gondoltam, hogy mindenkép négyszemközt akarok Mónikával beszélni. Semmi esetre sem szeretném, hogy megtudják a többiek, hogy a férjem lecserélt.

Mónika őrjöngése rántott ki a gondolataimból, amikor rám förmedt.

– Direkt hagytad ki azt az excelt a pályázati anyagból!

– Ja, abból a pályázatból, amit helyetted csináltam meg.

– Átküldtem hozzá mindent, csak össze kellett volna raknod.

– Kivéve, azt az excelt.

– Elküldtem emailben. Ennyit nem vagy képes megtenni, hogy csatolj egy táblázatot.

– Nem küldtél semmit, és ezt te is tudod.

Mónika miközben beszélt, teátrális mozdulatokkal dramatizálta a helyzetet, hogy még tragikusabbnak hasson az előadás.

Azt már mindenki levette, hogy nehezen viseli, mikor nem lehet a középpontban. Idegpályái között feszülő maximalizmusa örökké követelőzik, és folyton kielégítetlen marad. Neki kell mindenből a legnagyobb, a jóból, és ha más nincs, a legborzasztóbb rosszból is, neki jár a legdrámaiabb szenvedés.

Lényeg, hogy megkapja azt, amiből gyerekkorában kevés jutott neki, a figyelmet.

Ezt csak azért tudom, mert már többször felismertem magam benne. Ugyanabból a sebből vérzők felismerik egymást. Azonosak a tünetek, de míg az én lelkemben belső vérzés gyülemlik, ő kiontja a környezetére. Üvöltve folytatta tovább:

– Mindketten tudjuk, hogy miért csináltad! A kicsinyes bosszúd miatt, most senkinek nem lesz év végi prémiuma! Ugrott a nagy beruházás, és az éves jutalékunk, arról nem beszélve, hogy emiatt még a tervezett létszámleépítés is bekövetkezik! Átvágtad mindannyiunk torkát! – fröcsögte színpadiasan.

Én meg csak ültem, mint ma reggel a konyhámban a kihűlt kávémmal és házasságommal szembesülve.

Mónika mellém lépett, elém vágott egy nyitott mappát, amiben az a bizonyos táblázat volt, majd belenyomta a fejem. Erősen ellentartottam, ahogy nyakon fogott, mint egy taknyos gyereket, többször izomból lenyomott, míg én rendesen megküzdöttem érte, hogy ne érje az orrom az asztalt. Pár másodpercig tartott az egész, mire elengedett.

Megráztam magam, mintha mi sem történt volna. Egy szót sem szóltam. Bénultan ültem még akkor is mikor Mónika hisztériás rohamot kapva meg sem állt a vezér irodájáig.

Nem bírok a többiekre nézni, akik szemtanúi voltak a gyengeségemnek, hallgatom a felháborodott megjegyzéseiket, véleményüket arról, miszerint bár megérdemelné, de a főnök nem fogja kirúgni, mert éveken keresztül dugta és Mónika a távozásakor nem felejtené el ezt a tényt közölni az asszonnyal.

Egyesek már azt is tudni vélik, hogy mostanra már biztosan ki vagyok rúgva. Letaglózva, bambán ülök, miközben visszaforgatom a jelenetet a fejemben, látom magam, ahogy egy párhuzamos valóságban megragadom Mónika torkát, és egy kézzel kenem fel a falra.

De egy vérbeli Safranek nem ilyen. Veszem a kabátom és kisétálok az épületből. Fogalmam sincs, merre induljak.

Elveszítve az időérzékem, csak megyek, amerre visz a lábam. Utcáról utcára járom végig a várost, magamban felpörgetve az érzéseim, amelyek egyre tovább űznek.

Szédülök a fejemben cikázó gondolatok sebességétől, tébolyult bolyongásomból feleszmélve a temetőben, az anyám sírjánál találom magam.

Már jó ideje ülök a hideg sírkövön és sírok. Fázik a fenekem, felállok. Mire elfogynak a könnyeim, lassan megnyugszom. Hűvös szél fúj, besötétedett. Észre sem vettem, este lett. Kiesett az idő, vagy én estem ki az időből, nem tudom.

Összeszedem magam, sietősen indulok el a bejárat felé, már csak az hiányzik, hogy rám zárják a kaput.

Kapkodom a lábam, nyelem a hideg levegőt, miközben iparkodom kifelé, és azt remélem sikerült mindent elpanaszolnom anyukámnak. A kapu már zárva.

– A francba – lihegem hangosan, mire a sötétből előterem egy fekete egyenruhás biztonsági őr, és kinyitja a kaput.

– Még nem zártam kulcsra. A viszontlátásra! – mondja, mire én megkönnyebbülve elviharzok mellette. Hátam mögött hangos csattanással csukódik a nehéz vaskapu, csak mikor kattan a zár, akkor fordulok meg, és köszönök vissza az őrnek.

A villanyoszlopok fényei erőteljesen megvilágítják a temető bejáratát. Pár lépést teszek a buszmegálló felé, és megállok a Jézus szobor előtt.

– Már elment az utolsó busz – hallom egy idős férfi hangját a buszmegálló felől.

– Akkor maga minek ül itt? – kérdem rá sem nézve, nem mozdulok a szobor elől.

– A fiamat várom – felel az öreg.

– Én meg a feltámadást – mormolom az orrom alá inkább csak magamnak, miközben a Jézus szobrot bámulom. Közelebb lépek a szoborhoz. Soha nem álltam meg előtte, most először olvasom el a feliratot.

,,Én vagyok a feltámadás, az élet, aki én bennem hisz, ha meghal is él az” Ján.11.2.5

– Ha gondolja, bevihetjük a városba – ajánlkozik az öreg.

– Köszönöm – sóhajtom megadóan, miközben oda megyek és lerogyok mellé a padra. Megnézem magamnak az öreg fuvarosom. Jól öltözött elegáns öregúr, frissen nyírva, borotválva, régi módi arcvíz illata lengi körül, mintha egy nyugdíjas rendezvényről tévedt volna ide.

– Nehéz napja volt?

Nem tudom, hogy ezt most kérdi vagy megállapította.

– Nehéz – dünnyögöm bosszúsan. Nem nézek rá, az út túloldalán álló fákat bámulom, nem vagyok cseverészős kedvemben.

– A lányomnál voltam – közli az öreg.

A szemem sarkából figyelem, ahogy ő is a szemközti villanyoszlop alatt álló fák kopár ágaihoz beszél. Mélyet sóhajt, majd felém fordul.

– Megkérdezhetem, hogy kihez jött ki ide?

– Önmagamhoz, azt hiszem valamikor itt ragadtam – ahogy kimondom, meglep a felismerés. Az öregnek a szeme se rebben, bólint.

– És, sikerült megtalálni?

– Fogalmam sincs, most annyi minden kavarog a fejemben.

– Akkor csak üljünk itt egy kicsit, hadd ülepedjen az sok minden.

Hátradől a buszmegálló plexifalához, én ugyanígy teszek, és együtt bámuljuk a szemközti erdő kopasz fáit, ahogy állnak a hideg fényben.

Mélyeket lélegzem. A levegő jeges és éles. Távoli füst szagát hordja szél, összevegyül az öreg arcvizének illatával. Nincs egy árva hang sem, ami megtörné a temető csendjét. Már egy jó ideje ülünk ebben a csendben, míg végül az öreg egy nagy levegővétel után megkérdezi:

– Él még az édesapja?

Nehezemre esik, de azért válaszolok:

– Még a temetőnek ezen az oldalán van, de azt hiszem sohasem élt igazán.

– Tartja vele a kapcsolatot? – néz rám, válaszra várva.

Nincs kedvem erről társalogni, de olyan bánatos tekintettel kér, hogy megsajnálom.

– Otthonban él. Demens – zárnám rövidre a témát, mikor az öreg ismét kérdez:

– Szereti?

– Ez magánügy! – háborodom fel. Átfut a fejemen a gondolat, hogy gyalog nekiindulok a város felé vezető útnak. A dühöm felpattint a padról.

– Kérem, üljön le. Nem akartam felzaklatni. Bocsásson meg nekem a tolakodásomért. Na, üljön le nyugodtan. Nem kérdezek semmit. Nekem jó, ha csendben ülünk. Ne haragudjon. Kérem. Kérem.

Hosszasan nézem az öreg könnytől fénylő szemét, majd visszaülök mellé a padra. A hátam nekivetem a hideg plexifalnak, és míg beszélek, nem veszem le a szemem a szemközti fákról.

– Amikor apám még otthon élt, én fürdettem. Nem volt olyan mosdatás, mikor a szivacsot végighúzva az ágyban fekvő apám karján, ne jutott volna eszembe, hogy nincs olyan emlékem, mikor ez a kéz kedvesen megsimogatná az arcom.

A féktelen haragú dühére viszont tisztán emlékszem, amit mostanra teljesen letarolt az időskori demencia. Ez a betegség egyszerre átok és áldás, mert elfelejtette, hogy milyen kevés öröme volt az életben, ahogyan azt is, hogy emiatt mindenkire haragudjon maga körül.

Mosdatáskor, mikor apámat hasra fordítottam, rendszeresen émelygés fogott el. Sosem tudtam eldönteni, hogy a felfekvéstől vagy a belém nevelt szolgálólánytól undorodom-e jobban.

Felfordult a gyomrom a büdösen gennyedző sebektől, míg lekezeltem azokat újra meg újra. Apám testén a sebek, azóta sem tudtak begyógyulni, folyton gyulladtak, mert mindig felkaparja őket. Mikor aszott karján a kiszáradt bőrt vastagon krémeztem, megállapítottam, hogy ő belülről pont ilyen sikamlós volt.

Számtalanszor próbáltam kapcsolódni hozzá, de mindig lecsúsztam róla.

Szeretném azt hinni, hogy ezt most csak a fák hallották. A cipőm orrát bámulom, mint egy kislány, aki valami rosszat csinált, és várja büntetést.

– Lehet, hogy téved.

– Az is lehet, mostanában előfordul velem.

– Mindenkivel megesik. Mennyi idős volt mikor meghalt az anyja?

– Kilenc – suttogom, mint egy titkot.

– Akkor nemcsak a mai napja volt nehéz.

– Mondhatjuk.

– Tudja, hogy maga is kaparja a sebeit? Különben nem lenne itt egy ilyen hideg estén.

– És ön? Ön is kapargatni van itt?

 – Igen.

 – Mennyi idős volt a lánya?

– Tizennyolc – válaszolt szomorúan, majd lehajtotta a fejét és hozzátette – Régi ügy. Szerelmi csalódás.

– A francba. Ma hagyott el a férjem. Megcsalt a főnöknőmmel. Azt hiszem, már munkám sincs, és a közös lakásunkból is el kell jöjjek – fakadok ki.

Az öreg teljes felsőtestével felém fordul. Régimódi barna színű bőrkesztyűbe bújtatott kezét tétován nyújtja a kezem felé, majd mielőtt elérne, visszahúzza.

– Jól van kislány. Segítek. Megoldjuk a munkát is meg a lakást is. Na, nyugodjon meg. A fiam mindjárt itt lesz, van egy elég jó kis cége, sok munkával. A cégnek több ingatlanja van. Megoldjuk. Nem engedem, hogy baja essen – ajánlkozik, szinte esdekelve.

– Köszönöm, de ma még hazamegyek. Összepakolok, elrendezem a dolgaimat, ha mégsem rúgtak ki, én mondok fel.

– Rendben, akkor majd hazavisszük magát. És míg el nem felejtem, itt van a névjegyem – nyújtja felém a névjegyét, amit remegő kézzel vesz elő egy elegáns bőr névjegytartó tárcából.

Rácsodálkozom, még vannak, akik ilyet használnak. Hangosan felolvasom a rajta álló nevet:

– Professzor Dr. Mészöly Dezső. Irodalmár. Ejha!

– Igen. Egy vén irodalmár, akinek az a dolga, hogy néhány kollégájával együtt irodalmi pályázatokat bíráljon el. Tudja, hogy mi a ma kiírt pályázat témája? És tudja, hogy mindkettőnket ma ez hozott ide. A hűség! Érti, a hűség! – keseredik el.

– Értem, és örülök. Tóth Andrea vagyok – mutatkozom be, ahogy felállok a padról, szembe fordulok vele, és nyújtom a kezem.

Miközben kezet fogunk, szomorú kék szemébe nézek, úgy mondom neki:

– Na, írok én nekik olyan verset a hűségről. Csak figyeljen! – Azzal előkapom a telefonom, és mivel már nagyon fázom, fel-alá járkálni kezdek.

A Jézus szobornál a legerősebb a világítás. Megállok a szobor előtt, eltűnődve nézem, majd gyorsan bepötyögöm az email levelezőmbe a rögtönzött pályaművemet:

menyegző

aznap mikor a Szeretet frigyre lép a Hűtlenséggel

a Kevélység a Fösvénység nyakán tapos

a Bujaságban őrjítő vágy kél a Torkosság iránt,

míg az a Restséget éltében fölfalja,

örömtáncot lejt az Árulás, sunyin dörgölőzve az Irigységgel, aki a Haragtól vemhes,

a Hazugság sánta lába alatt húscafat fityeg,

áhítattal tocsog a fekete vértócsában, amit a Jóság hagyott,

mikor a Reménnyel elvetélt.

– A hűségről c. pályázatra, jelige: „basszátok meg” – olvasom fel az öregnek. – Jó lesz?

– Jó. Azt hiszem, felkelti majd a figyelmet.

– Lehet, el sem olvassák.

– Az az ő bajuk.

– Úgysem nyerek.

– Miért nem?

– Ez az első versem.

– Már nyert. Írt egy verset.

– Haleluja! – nevetek fel, a mai nap folyamán először.

– Megérkezett a fiam. Jöjjön kedves, bemutatom magát neki.

Túlesünk a hideg miatti gyors bemutatkozáson, behuppanok a hátsó ülésre, szegfűszegillat és jólesően meleg van az autóban. Elindulunk, kinézek az ablakon a Jézus szoborra, és most először hangosan azt mondom neki, köszönöm.

Te pedig menj a picsába, Safranek.

nyitókép: freepik

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.