A paradicsomokat válogattam. Mind hatalmas, piros gömbök, szoros sorokban a faládákon. Szép áruja van ennek a zöldségesnek. Az ácsolt előtető jótékony árnyékot vetett a gömbölyödő barackok, paprikák soraira. Ki lehetett látni a szomszéd telekre, ahol a déli fehér fényben egy bódé ácsolatán szorgoskodott egy csapat fiatal. Egyetemisták lehettek, látszott, hogy nem kérges kezű építőmunkások. Bizonyára nyári munkának kapták a feladatot, igyekeztek jól csinálni.
– Rám nyit egy másik zöldséges itt, mellettem – szólalt meg az én árusom. – Azt hiszi, majd a dinnyeszezon jó indítás lesz, és odacsalja a vevőimet! – csóválta a fejét. – Nem baj, próbálja csak meg, majd rájön a nehézségekre…!
Kipakolt egy láda friss cseresznyét, és hátra vonult a hűvösbe.
– Nem jól csinálod! Mondtam már, hogy ne úgy húzd az ecsetet!
A dühös hang a szomszédból jött, a fiatal csapatból, egy magas, jóképű legény szájából. A bűnös egy vékony, fiatal lány volt, farmershortban, pólóban, aki a hangra megmerevedve szorongatta az ecsetét.
Nem szólt ő semmit, tűrte a szidást, bizonyára nem elég szakszerűen kente a festéket a fára, ő csak csinálta, ahogy tudta.
A fiú odalépett a lány mellé, és kivette kezéből az ecsetet. A lány térde kicsit megroggyant, ahogy a legény közelebb hajolt, hogy megmutassa, melyik a jó irány, ahogy ezt az oszlopot festeni kell. Igényesen, kérem szépen, pontosan és szépen! Ahogy a csillagok, ugye, az örökkévalóság szárnyain! Mert amit csinálunk, azt mindig tökéletesen kell tennünk, magunkon túlnyúlva, minden kornak és minden helynek érvényesen!
A lány őzike szemeit ráemelte a fiúra, és követte karja mozgását, ahogy a szakszerű, szálirányú festés műveletét bemutatta.
„Öleld már át azt a lányt!” – gondoltam a paradicsomok mellől. „Csókold meg, és szeresd! Hagyjátok itt ezt a forró udvart, fussatok, hátra se nézzetek!” – és még mindig ott matattam.
A lány ekkor átvette az ecsetet, bátortalanul húzott néhányat az oszlopon, immár szálirányban, szakszerűen, mire a fiú tovább is állt, a másik srácot ellenőrizni. Sietniük kellett, látszott, közeleg a határidő, nem lehetett itt lazsálni, kérem szépen!
Az ácsolat elkészült, szépen, szálirányban festve, barnára pácoltan, tökéletesen. Ahogy illik, minőségi munka, bárki láthatja, állhat itt akár az örökkévalóságig.
Stabilan állt a bódé az üres telken pár hónapig, majd egy év múlva lebontották.
Kitették az eladó táblát, így majd nagyobb hasznot hajt az ingatlan.
Nemrég jártam arra. Fa nincs, mert hullik a levele. Bokor, virág sem kell, csak a gond van velük.
Már folyik az építkezés, szürke-fehér újház-klón nő ki a fabódé helyén. Ez tovább itt áll majd, mint az ácsolat, közelebb az örökkévalósághoz. Tervezett ízlés, szabványos méretek, egyenkocka minimál. Gépi vakolás, gipszkarton síkok, legyártott elemek. Lesz itt az fontos valakinek, hogy szálirányban festik-e az oszlopot? Lesz itt egyáltalán vigyázó kezekkel készített szépség?
Lesz itt cél a magunkon túlnyúló alkotás, mely a csillagokig repít?
Nem tudom. De ha lesz itt egy fiú és lesz itt egy lány, remélem, a fiú majd átkarolja a lány derekát, kiveszi kezéből az ecsetet, és megcsókolja. Igen, így, giccsesen, mert akár fabódé, akár kőkocka, a csók és az ölelés az, ami minden embert a csillagokig repít.
Ez így volt és így lesz, mindig, az örökkévalóságon át…
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
