Mert a nyúl mindig ott volt. Önzetlen hálával honorált minden jó szót, gondoskodást, ártatlansága éles ellentétet képzett az emberek többségének egyre vadabb megnyilvánulásaival, s a folyton nyomasztó külső történésekkel. A nyúl nem vitázott, nem ítélkezett, nem kért számon, nem hazudott, nem csalt, nem követelt, zsarolt, hanyagolt vagy sajnáltatta magát.
Greta May írása.
A nyúl elvárások nélkül árasztotta magából a szeretetet, elvárások nélkül fogadta, amit kapott, s nem csupán megértőnek, de titoktartónak is bizonyult némely kétlábú barátnőhöz képest. Nem vágta a fejéhez a hibáit, a tévedéseit, nem kiáltotta, hogy „Ugye, megmondtam!”, s ha nyári estéken együtt ültek az erkélyen, végtelen hosszúságú, ugyan csak gondolatban elmondott monológokat hallgatott végig türelmesen.
Öt éves volt a lánya, amikor a zokogással megspékelt könyörgésnek engedve – „anyaaaaa, hadd legyen egy nyulam, kérlek, kérlek!!” – a nő életében egyszer végre a sarkára állt, s a férjével is összeveszett, csak hogy a kívánságnak eleget tegyen.
Kiskorában a szülei megtiltották, hogy állatot tartson, s anyaként most nem akart ugyanebbe a hibába esni Zsófival. Túlságosan átérezte a könnyek mögül áradó vad gyerekfájdalmat, szinte belefacsarodott a szíve, így néhány nap múlva, némi ajtócsapkodás után beszerezték a nyulat, amely mókás, ártalmatlannak tűnő pofával költözött be, s mindenkivel sikerült elhitetnie, hogy létezésével semmi gondot nem okoz.
Egyébként is, az állatkereskedésben még mindig háborgó férjet így nyugtatgatta az eladó: Uram, ezek a törpenyulak három évig élnek. Annyit csak kibírnak egy nyúllal egy lakásban, nem?!
A nyúl tehát beköltözött, s ezzel együtt új felelősség, új viták és új feladatok gyűrűztek be, persze, ahogyan az sejthető volt, a nő életébe.
Kicsim, neked kell megetetned, megitatnod, segíts kicserélni alatta a forgácsot, mert így egyeztünk, emlékszel? – hajtogatta nap, mint nap.
A kislány hol szót fogadott, hol nem, hol dédelgette az állatot, hol nem, az élet pedig folyt tovább, vagy inkább vadul robogott, olyan gyorsan szőve titokzatos és kiszámíthatatlan szálait, hogy a mindennapok kapcsán annak volt a legkevesebb jelentősége: nyúllal vagy nyulatlanul telnek.
A gyerek nőtt, iskolás lett, a lakás szűkké vált, másikba költöztek, a férj vállalkozást váltott, a nő munkahelyet, egy hosszú év majd’ valamennyi hónapját pedig az idős apja betegsége miatti, fájdalom és kimerültség páracseppjeiből összeálló szürreális köd lepte be, amelyet csak a temetés oszlatott fel.
Aztán további gondok, csalódások jöttek, máskor örömök, élmények, az évek megvadult lovakként vágtáztak előre, s mindeközben senkiben sem tudatosult, hogy a nyúl pályafutásaként ígért évek már jócskán leteltek.
A tengernyi változás és folytonos rohanás során a nyúl a maga állandóságával és kiszámíthatóságával lassanként az egyetlen biztos pontot képviselte. A gyerek kamaszodott, figyelme az élet rendje szerint kifelé fordult, barátnőzés, ábrándozás, programok vették át a nyulazás helyét, a füles pedig, mint valami bölcs, négylábú Buddha, néma megértéssel nyugtázta ezt is, mint mindent.
S miközben a világ egyre meghökkentőbb húzásokkal állt elő – a bezártság összes kínjával végigdübörgött rajtuk a covid, a házasságuk tönkrement, elváltak, majd gazdasági világválság következett, s a tévé képernyőjéről a harmadik világháborúval való folytonos fenyegetés réme áradt – az állat észrevétlenül baráttá, majd szinte lelki társsá lépett elő a nő életében.
Mert a nyúl mindig ott volt.
Önzetlen hálával honorált minden jó szót, káposztalevelet, gondoskodást, ártatlansága éles ellentétet képzett az emberek többségének egyre vadabb megnyilvánulásaival, s a folyton nyomasztó külső történésekkel.
A nyúl nem vitázott, nem ítélkezett, nem kért számon, nem hazudott, nem csalt, nem követelt, zsarolt, hanyagolt vagy sajnáltatta magát.
Elvárások nélkül árasztotta magából a szeretetet, elvárások nélkül fogadta, amit kapott, s nem csupán megértőnek, de titoktartónak is bizonyult némely kétlábú barátnőhöz képest. Nem vágta a fejéhez a hibáit, a tévedéseit, nem kiáltotta, hogy „Ugye, megmondtam!”, s ha nyári estéken együtt ültek az erkélyen a csillagos ég alatt, végtelen hosszúságú, ugyan csak gondolatban elmondott monológokat hallgatott végig türelmesen.
Szövetség volt ez – ajándék, melynek megléte ennyi év alatt természetessé vált.
Mintegy pihenésként szolgált az anyai szeretet jóval mélyebb és bonyolultabb, ezernyi aggódással és felelősséggel járó áldása, az emberi barátságok olykor félreértésekkel és sértődésekkel tűzdelt léte, s az alakulóban lévő, néha kétségekkel, s félelmekkel kínzó szenvedélyes szerelmi kapcsolata mellett.
S ez a stabil pont, ez a kapaszkodó egy reggel váratlanul és ijesztő erővel múlni látszott.
A nő tanácstalanul állt a leverten heverő füles és az érintetlenül hagyott répakarikák mellett.
Meleg van – gondolta aztán -, a kánikula biztos kikészíti, majd holnap eszik. De nem evett… Elrontotta a gyomrát – hibáztatta magát a nő –, talán túletettem. Ám a helyzet nem javult, így végül felhívta az állatorvost.
A férfi türelmetlen volt, ideges, ne vigye oda a nyulat, mondta, ezek eleve túl vannak tenyésztve, bármi baja lehet, amúgy is hány éves? Talán négy – gondolkodott el a nő, majd visszaszámolva döbbenten szembesült a ténnyel, a szőrös kedvenc immár HÉT éve van velük.
Hét év… Hogyan telt el hét év? Észre sem vettem – tűnődött megszeppenve, az állatorvos pedig bizonyosságot nyerve hördült fel a telefonban: Hét éves?!! Mégis, mit várt, asszonyom?
Ebben a hőségben negyvenéves emberek halnak meg, a maga nyula aggastyán, nem érdemes kínozni vizsgálatokkal, biztosan a szíve. Ha szerencséje van, még felépül, ha nem, engedje el.
A nő nagyokat nyelt, letette a telefont, a következő napjai kétségbeesett bizakodással teltek. Egy ideig azt hitte, a nyúl már eszik, mert látszólag örömmel turkált a szénában, egy idő után azonban feltűnt, a széna valahogy mégsem fogy. Zsákmányállat, olvasta később, betegen is kerüli a kiszolgáltatottság látszatát, s képes ELJÁTSZANI a táplálkozást, hogy védve legyen.
A nyúl már fogyott, mind soványabb lett, mind levertebb, a nő pedig gyűlölte magát a fájdalomért, amit érzett, mert az eljövendő veszteség gyötrelme lelki sebezhetőségére emlékeztette.
Minden elmúlik egyszer, anya – közölte Zsófi a tizenévesek hideg tárgyilagosságával, s tudta ezt ő is (felnőttként még kíméletlenebb bizonyossággal, mint a kamasz!), de úgy érezte, tartozik.
Ennyi szeretet után, ilyen barátság után nem engedheti el csak úgy a nyulat. Küzdenie kell. Felhívott egy másik állatorvost egy másik városban, aki okosabbnak bizonyult. Olyan, mintha enni akarna, mégsem teszi? – kérdezte. Igen. Az első fogai rendben vannak? Igen. Nos, akkor valószínűleg a hátsók nőttek túl, sajnos csak altatásban vizsgálható, egy hét éves állatnál esélyes, hogy fel sem ébred, maga döntse el, megpróbáljuk-e.
Másnap korán reggel már kocsiban ült, az egyik legjobb barátnője kísérte. A történések aztán felgyorsultak, a rendelőben hideg volt, a nyúl visított, mikor lefogták, majd elaludt, jól sejtettem, a hátsó fogak, mondta az orvos, levágtam, de nem biztos, hogy felébred, húszezer forint lesz.
S most ott ültek, egy hétköznapi kis cukrászdában, ami hétvégi apukákkal és idős házaspárokkal volt tele. A füles élettelennek tűnő kis teste az árnyékban parkoló autó hátsó ülésén hevert, nem tudták, egyáltalán magához tér-e még.
– Mit szeretne? – hallotta maga fölött a nő egyszer csak a kérdést, s egy pillanatra megdobbant a szíve, azt hitte, talán személyesen az Isten szól hozzá, de csak a pincér volt. Őszintén válaszolt, gondolkodás nélkül: gin tonicot.
– Nem tartunk alkoholt – válaszolta a hang -, a tanárnőnek viszont még mindig a régi a humora, ugye?
Lassan felnézett, megismerte a vékony, szőkített hajú huszonéves fiúban Takács Ferikét, akit még az általános felső osztályaiban tanított, okos volt, ügyes, csak elhanyagolták, pedig doktor is lehetett volna belőle, lám, most süteményeket szolgál fel!
– Nyári munka – mosolygott a fiú, mint aki kitalálta a gondolatait. -Harmadéves vagyok a jogon, besegítek a nagybátyámnak az étteremben, kis pénz is jól jön. De nagyon sápadt, baj van, tanárnő?
A nő mosolyra húzta a száját, hebegett valamit, valahogy nem működött a hangja.
Már nem csak a nyúl fájt, hanem minden, az utóbbi évek összes történése, amit magába gyűrt, amit legyőzött, amit elfojtott. A fiú hosszasan nézte, a szemében végül megértés villant, cinkosan a pultban álló másik srácra tekintett, majd halkan odasúgta:
– Tanárnő, gin tonic nincs, de van jóféle szilvapálinkánk, a Pistinek most van a szülinapja. Mindjárt jön a váltás, kimegyünk a hátsó udvarba megkóstolni a páleszt, mielőtt tovább megyünk máshová bulizni. Tessék jönni, adunk belőle!
A nő megbűvölten felállt, úgy érezte, a sors küldte ezt a megváltást ígérő ajánlatot, a tudat elhomályosításának esélyét, ami újra elnyomja majd a fájdalmat.
– Meghülyültél? – förmedt rá a barátnője hevesen. – Mit csinálsz? 44 éves vagy, húsz éve ittál utoljára, fogalmad nincs, mennyire bírod, együnk egy süteményt és húzzunk innen! Nem piálhatsz huszonévesekkel, mint valami szétcsúszott csöves!
De ő már ment, elszántan lépegetett a hátsó udvar felé, „sokat köszönhetek a tanárnőnek”, mondta Takács Ferike a másik srácnak, miközben lecsavarta a pálinkásüveg tetejét, majd őszinte együttérzéssel a hangjában a nő felé fordult:
– Meséljen, mi a baj?
És akkor a nőben átszakadt a gát. Dőlt belőle a szó. Elmondta a világot, a covidot, a válást, a nyulat, az életét, szavai nyomán pedig a fiúk arcát szinte élő húsig marta a rájuk hányt naturális valóság sava. Bele sem húztak az italba, levegőért kapkodtak, mint egy csontig hatoló Maupassant novella gyomorba vágó igazsága után.
A nő meggyújtott egy cigarettát, „vigyázzatok az életetekre”, mondta közben, szájához emelte a pálinkásüveget, és már majdnem beleivott, már majdnem, amikor a barátnő váratlanul kirontott az ajtón és azt kiáltotta:
– Felébredt. Felébredt! Érted?! A nyulad él!
Persze, nem sok időt kaptak. Fülesnek még néhány hónap haladék jutott a halálig, majd csendben elaludt, de a nőnek ekkorra már sikerült elengednie.
A fájdalom egy ideig ugyan ott párolgott még szobájában reggelenként a kávéja felett, de a harmadik világháború azóta sem tört ki, büszke a lányára, aki egyre okosabb és érettebb, a covidnak vége, és van egy szerelme, akit imád. Takács Ferikével pedig egy héten egyszer együtt összeülnek süteményt enni, hogy beszélgetéseik végén megállapítsák:
bármi is történik, az élet szép, még akkor is, ha néha belehalunk. Csak harcolni kell. Harcolni kell.
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
