Minden péntek este megfogadom, hogy a következő hétvége lazább lesz. Együtt a család, pihenünk, be sem kapcsoljuk a kütyüjeinket, legfeljebb kertészkedhetnénk egy kicsit, de az sem baj, ha csak a semmit csináljuk.
Csepeli Veronika írása.
– Mi a holnapi terv? – kérdezem kamasz lányomat a kocsi hátsó ülése felé fordulva.
Laura rám sandít manga képregénye fölött, fején egyik oldalt épp csak félretolja a fülest.
– Mi lenne? Reggel edzés, aztán Kloéval találkozom. Vasárnap meccs lesz.
Tizenöt múlt márciusban. Köszöni, már van programja, társaságba vágyik, és ha nem oda, akkor a saját lakatlan szigetére. Épp úgy, mint én ennyi idősen.
Csak én a maminál, Verőcén. Emlékszem, az ágyam volt a mesterséges sziget, és azt képzeltem, hogy körülötte egyre emelkedik a vízszint, ezért még gyorsan felpakoltam a legszükségesebbeket – rágcsálnivalót, bögre teát, könyvet, a naplómat és írószereket.
Szerettem így tölteni a délutánokat, bár a délelőttökből mami sem engedett. Tőle megtanultam hagymát duggatni, paradicsomot kacsolni, aztán ebédre a leveshez együtt fejtettünk borsót. Önmagát valójában egész nap fegyelmezte. Sosem pihent hétvégén sem. Hallom is, ahogy azt mondja: – Fogd a vödröt, leszedjük a barackot.
Nyár végére az udvar közepén álló fán sárgáspirosra érett szemek úgy ragyogták be a kertet, mint a naplemente utolsó sugarai. Minden évben annyi gyümölcs termett, hogy az ágak a földet érték, és papa karót támasztott alájuk, hogy a legalsó gömbök ne váljanak a hangyák martalékaivá.
Aztán mami a gyümölcsöt egy fazék vízben leforrázta, majd a narancssárga nagy lavórba szedte, hadd hűljön. Addig meg előkészítette a lekvárosüvegeket. Rövidesen lebőrözött és kimagozott szemek toccsantak sorra a piros zománcfazék alján. Estére a házban barackillat terjengett, a konyha megtelt gőzzel, és a fazékban lassan sűrűsödött a gyümölcsíz.
Nagymama órákon át állt a tűzhely mellett, kevergette a lekvárt, néha kihívott a szobából, hogy váltsam le.
– Vigyázz, hogy oda ne égjen.
Mikor készen lett, ott sorakoztak a dunsztolásra kész teli üvegek, megszámlálhatatlanul. Idővel polcra kerültek, és a látvány olyan volt, mint egy kincseskamra, tele arannyal. Máig fülembe cseng az intelem: Akkor szabad felbontani, ha az első hó leesik. Mert a régi öregek úgy tartották, ennyi idő alatt a tartósítás miatt hozzáadott szalicil biztosan lebomlik.
Aztán az egyik hideg téli reggelen, mikor a fagyott ablakon át a nap első sugarai betörtek, nagymama elővette az első üveg lekvárt, és kent belőle a pirítósra.
Máskor, ha palacsintát sütött, baracklekvár volt a töltelék. És a tejberizsre vagy tejbegrízre szintén baracklekvár került. A grízestészta elmaradhatatlan hozzávalóját képezte, és vacsorára is vajas-lekváros kenyérrel tömtem meg a hasamat.
Persze akkoriban korántsem szerettem ennyire a befőzést, olyannyira nem, hogy egy időre a baracklekvárt is megutáltam. Az íze egyszerre túl édes lett és ragadós – a keserű kamaszmagányba vágytam, lakatlan ágy-szigetemre, nem a kertbe vagy a mamihoz a konyhába. Az emléke csak később lett ilyen otthont idéző és szívet melegítő.
Amikor már nem füstös kocsmákba vágytam meg koncertekre. Sőt, nem is a könyvtárban vizsgára készültem. Hanem amikor az esti vacsora-fürdés-mese rutinja vált fontossá és a mit főzzek holnapra? kérdéskör megválaszolása. Amikor inkább buktát sütök az olvasókörnek, ahol a lányokkal egymás közt meghányjuk-vetjük az aktuális olvasmány fő konfliktusát, akár rávetítve saját ügyes-bajos dolgainkra. Amikor az utolsó rubrikát is kipipálva a határidőnaplóm tennivaló listáján, egy illatgyertya társaságában csendesedem el.
Vajon hányszor gondolhatta nagymama, hogy vágyna egy kis pihenésre, keresztrejtvény fejtésre? Neki is megfordult olykor a fejében, hogy egy kicsit ki akarna szállni?
Persze ezt soha nem kérdeztem tőle, és ő sem mondta ki. Még akkor sem, amikor a fametszés, az ágyás mellett guggolás már igencsak próbára tette az azelőtt a Váci Kötöttárugyárban edződött ízületeit. Neki a karózás és a gyomlálás nem kötelezően elvégzendő feladat volt. A nap végén elégedettség és a jól végzett munka utáni kellemes fáradtság ült ki az arcára.
Most már értékelem ezt az ízt: a baracklekvár mára egy darabka családi örökség, minden cseppjében ott érzem nagymamám szeretetét és a nyári napok emlékét.
– Álljunk meg a kertészetnél – kérem a férjemet. – Mit szólnál, ha hétvégén közösen ültetnénk egy barackfát?
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
