Terhesen vettem észre egy kis dudort a bal vállamon. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Elhessegettem minden ezzel kapcsolatos gondolatot, mert aggasztó volt, hogy nőtt, egyre jobban fájt, zavart a mindennapi életben: nem tudtam elviselni, ha csak a ruha is hozzáér.
Rácz Mónika Klára írása.
10 hónappal azelőtt, hogy ölembe vehettem az újszülött lányomat, Kincsőt, a 9 hónapos kisfiamat azért tartottam a karomban, hogy átkísérjem a másik világba.
Azt gondoltam, hogy a testem abba a csomóba zárta a fájdalmat, amit a terhesség alatt nem tudtam elfojtani. Lelkiismeretfurdalással küzdöttem: a lányom érzi, ha a bátyja halála miatt sírok, amit az ő érkezése sem tud felülírni, pedig minden Kincs ő!
Nem akartam gyászolni. Ünnepelni akartam az életet! Nem akartam szomorkodni, hiszen örültem, hogy újra anya leszek. Minden szeretetemet Neki akartam adni, így végül sikerült elnyomni magamban a bánatot.
Amíg Kincsővel otthon voltam, megszereztem a második, a közoktatási vezető diplomát, kiváló eredménnyel. Létrehoztam egy családi napköziből egy magánóvodát, de az engedélyeztetés után a fenntartónak más elképzelései lettek, amikkel nem tudtam azonosulni, így felmondtam.
Kincső óvodába ment, én pedig egy másik óvodában lettem óvó néni.
A dudor addigra három borsónyira nőtt. Mások is észrevették, kérdezgették, hogy mi lehet az, talán csak nem egy rosszindulatú daganat?!
– Hogy lehetne már az, hiszen bennem nincs semennyi rosszindulat sem! – gondoltam.
Mindenki megnyugtatására elmentem kivetetni a csomót ambuláns műtéttel, így a délutános műszakomra már be is értem az oviba.
Olyan biztos voltam abban, hogy minden rendben van, hogy a varratszedésre a kíváncsi kislányomat is elvittem, mert szerette volna látni, hogy a doktor bácsi hogyan fogja kivenni a kilógó madzagot a vállamból.
Az orvos csak ült némán a monitor előtt a szövettani eredménnyel, nekem háttal. Odaléptem és elolvastam, ekkor megértettem miért hallgat.
Kértem, hogy őszintén mondja meg, hogy mi a következő lépés.
– Onkológiai intézet.
Három nagy műtét következett, egyre nagyobb területet távolítottak el a bal vállamból, majd végül egy helyreállító beavatkozás zárta a sort, így összesen négyszer feküdtem kés alá, pedig minden porcikám tiltakozott ezek ellen.
A legnagyobb félelmet az altatás, a tudatom kiiktatása jelentette. Az embertelen körülmények, a megalázó bánásmód, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság szintén nagyon megviselt.
Harminc alkalmas sugárterápiát írtak elő, amit erős családi- és baráti nyomás ellenére sem vállaltam.
Tudtam, hogy nem az fog meggyógyítani, sőt, úgy éreztem, hogy ha még egyszer be kell tennem oda a lábam, akkor azt nem élem túl.
Ugyanazt a bizonyosságot éreztem, amit a kisfiamért vívott harc során nem is egyszer. Bennem mélyen olyan lelkierő van, ami képes minden ész-érvvel szembe menni. Ilyenkor tiszta szívvel bízom a gondviselésben: Legyen meg a Te akaratod!
Már a házasságom előtt is több éve jártam egy filozófiai iskolába, és kisebb kihagyás után ma már elkötelezett tagként veszek részt a mindennapokban. Az ottani tanulmányaim, és a tanítóimmal folytatott beszélgetések az addigi tapasztalataimat megerősítve támogattak a saját döntésemben.
Lehetőséget kaptam egy megtartó, emelő közösségben a belső hangomhoz és az örökérvényű értékeimhez hűnek maradni.
Ennek már hét éve.
Ma már tudom, hogy az érzéseket nem lehet elnyomni, mert mindnek van létjogosultsága, mindegyik energia, és sejt szinten lenyomatot hagy a testünkben. Jelen van akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Minden mindennel összefügg: a test, az érzelmek és a tudat egységet alkotnak, komplex egész(sége)t.
Nem elég, ha figyelembe vesszük testünk jelzéseit. Tudatosságunk emelése és az érzelmi intelligencia fejlesztése nélkül az EGÉSZség nem lesz (sz)ép.
Eddig úgy hittem, hogy a hívatásom: minél több gyermeknek (és persze embernek) megadni azt a szeretetet, amire szüksége van.
Majd akkor, talán megtapasztalhatom, hogy engem is szeretnek, olyan módon, ahogy én vágyom rá. Majd akkor talán én is azt kapom, amit adok. Majd akkor, ha elég jól tudok már szeretni, majd akkor én is meg fogom érezni, hogy szerethető vagyok. Majd akkor, ha engem választ egy lélek édesanyjának, az lesz az igazi.
Majd akkor megérzem.
Nincs majd akkor, ha… Ez egy korlátozó gondolat.
A jelen számít. Az önismeretnek köszönhetően egyre őszintébben kapcsolódom saját magamhoz, és így megértettem, hogy minden jó okkal és értem történik. A testem jelzett, és én megértettem, hogy magamat is szeretnem kell.
Kisfiam, rövid élete és korai halála megtanított arra, ami tényleg csak keveseknek adatik meg: feltétel nélkül szeretni.
Lányom már 11 éves, csodálatosan egészséges, és érzelmileg rendkívül intelligens. Büszke vagyok rá!
Itt az idő, hogy bátran elébe menjek, hogy egyedi élettapasztalatommal másokat is inspiráljak életük kiteljesítésére az önszeretet útján.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Ez a cikk is érdekelhet:
„Bármit megadtam volna, hogy éljen, de tudtam, hogy mennie kell.” Mónika és Hunor története
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
