Az utolsó pillanatig halogattam. Naponta többször is rávettem, majd lebeszéltem magam az írásról. Mit is tudnék átmenteni, üzenni? Fontos lehet a sztorim mások számára is? Az utolsó pillanatban fogok hozzá, mert bántana, ha nem mesélném el…
Kilácskó Attiláné írása.
Döcögök hátra a garázsba. Végigsimítom a piros hattyúnyakas bicóm hideg vasvázát. Hiányzunk egymásnak, de biztatom: eljön még a mi időnk! Letottyanok a szélvédte kerti padra, felettem a párválasztó csicsergők danolászása.
Sokadjára kezdem veled a társalgást, kedves Testem. Jókora gyomrost kaptam tőled néhány hónapja, bele is rendültem.
Én, aki pezsegtem-pattogtam szüntelen, rabláncra kerültem általad. Jó, jó, nem drámázok annyira, de azért na. Egyik percről a másikra rám mérni ekkora csapást. Mászva közelíteni meg a mosdót, fetrengeni, üldögélni az ágyon ígysejó-úgysejó állapotban. Nem sejtettem, hogy így állsz velem! Ennyire diszharmóniában!
Kicsit fáradtam, pihákoltam, de mentem szépen tovább. Tettem a dolgom. Adtam, kaptam, szerettem, szerettek. Meg hát nem vagyok mai gyerek, éreztem, hogy kopik belőlem a tinta. Mennem kell! Adni, amíg van mit! Sodort a szél, a szenvedély, a lendület. A lelkem görgetett előbbre.
Nem álltam veled túl sokszor szóba, elismerem. Se a külsőddel, se az agyad gyártotta gondolataiddal. A gátlástalan mértéktelenség vonszolt magával, s nem figyeltem rád. Az emóciókat udvariasan előre engedted, míg azok kifacsartak engem. S most büntetsz, kivontad a térdem a forgalomból.
Megalázó helyzetbe hoztál. Pedig én sose bíráltalak. Elfogadtalak a hibáiddal együtt. Meggyőztél, s a jobbik részem is így fogadott el, így szeret engem. Picikén, szélesen. De most nagyon rühellem ezt a helyzetet. Kallódónak érezlek Testem, s haragszom magunkra, hogy nem ismertük fel időben a bajt.
Fenébe a pszichével, Te miért nem szóltál időben? Hogy kifogyott a rendszer, elfogyott a nafta?! Hiába mutogattalak az orvosoknak, nincs rám érkezésük. Legalábbis a közeljövőben.
Most viszont szükségem van Rád. Kellesz mindenestül, a fejem se hagyd el! Elindultunk egy új úton, ami halálosan komoly, csak Te is tarts ki!
Az áramlást visszafordítottam. Amit feltöltünk Veled, abból osztogatunk kifelé. Meghallgattál, megértettél, már vigyázunk egymásra. Elűzted a fájdalmat, én Veled pulzálok. Gördít a nordic, kattog a piros hattyú szobai tesója.
Centiről centire apad a zsír, könnyebb vagy már, elbírod a lelkem is. Hálás vagyok!
Újra írok végre a közösségi oldalamon, adok most már abból másoknak, amit tudok, értek. Megértettem, hogy csak tevékenyen fogadnak szívesen az emberek, a rinya senkit se érdekel.
Hja, mindenkinek van saját keresztje.
Már táncol kezemben a kapa is, hajladozom, tüsténkedem. S hát itt a nőségem! Előhívtad! Ha eltipegek a tükör előtt, visszanézek: valóban mi vagyunk? Te, meg én? Tetszik, ahogy visszaidézed a tizenhuszon évvel ezelőtti külsőmet. Reggelente frizurát simítok, kicsi smink is kerül fel. Ápollak, védelek! Igaz, annyira fókuszáltam rád az utóbbi időben, észre sem vettem, mennyire megtépázódott az önbizalmam.
A minap történt, hogy hévízi megmártózásunk előtt úszóövet akartam bérelni… én, aki átúsztam a Balatont! Úgy nézett rám a férjem, mint aki kísértetet lát.
Hát igen, kicsúszott alólam a talaj, van sok tennivaló még… Újra és újra meg kell bizonyosodnom arról, mire vagyok képes.
– Gyere, kis Botorkám! – csalogatott a tóba a párom, s éreztem Testem, hogy teljesen ellazultál. Menni fog! Nekünk így együtt. Azért ha lát valaki egy hentergő térdprotézist és egy éppen ráérő orvost, szóljon! Bár az is lehet, hogy már nem is kell!
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
