Hogy láttam-e a jeleket? Igen és nem. Nem láttam, mert nem akartam látni, de éreztem az utolsó porcikámban is, hogy baj van, nagyon nagy baj. Éreztem a feszültséget, a vihar előtti csendet. Amikor a hallgatás feszültsége nyomasztó, és tudom, hogy egy fontos beszélgetés vár rám. Talán nem mondom ki, amit érzek, de a levegőben ott vibrál a feszültség. Ez a vihar előtti csend.
Vincler-Boros Viktória írása.
Éva vagyok, 44 éves. 6 hete adtam életet Lénának. A férjem Ádám, 46 éves.
Ádám világéletében gyereket szeretett volna, tán jobban is, mint én, és én egy fél életen keresztül igyekeztem ezt a vágyát beteljesíteni, szinte bármi áron. Végre sikerült, csoda történt, lett egy szivárvány babánk. Jól éltünk és most már tényleg mindenünk megvolt, semmi más nem várt ránk, minthogy élvezzük az életünket, immáron Lénával együtt.
Azonban valami történt, Ádám teljesen megváltozott.
A szülés után úgy éreztem, hogy a férjem testében egy idegen lakik. Folyton morcos volt, ingerült, kitért az öleléseim elől, és semmi magyarázatot nem adott arra, hogy mi baja van. Ez szöges ellentéte volt annak, amit a babavárás alatt átéltem mellette. Mindig figyelmes volt, gyengéd, úgy ölelt éjjelente, mint még soha. Minden kívánságomat leste, esténként még a fáradt lábaimat is megmasszírozta, és soha nem volt boldogabb a kapcsolatunk, mint abban a 9 hónapban. Aztán megszületett Léna, és snitt.
Új, nagyobb lakásba költözködtünk, amikor Léna 6 hetes volt. Nem kíméltem magam, aktívan kivettem a részemet a cipekedésben, pedig még tartott a gyermekágyas időszak.
Mindenem fájt még mindig, nem tudtam egyenesen sem járni, átvágták a hasizmomat, amikor a világra segítették Lénát, és a testemnek még nem volt elég ideje regenerálódni. Ádám azonban mindenbe belekötött.
– Hogy fogod azt a dobozt? Miért nem viszel egyszerre több könyvet? Ez nem segítség, amit te csinálsz, csak folyamatosan láb alatt vagy!
Még az sem zavarta, hogy mindenki szem és fül tanúja volt az ostorozásomnak, akik részt vettek a költöztetésben. Ugyanakkor senki sem védett meg, csak néma férfiak hada cipekedett körülöttünk, és szenvtelenül hallgatták a családi drámát…
Aztán egy idő után már semmi nem volt jó.
– Hogy fogod azt a gyereket!? Rossz ránézni! Elég tejed van? Szoptatsz te rendesen? Miért sír az a gyermek? (Ettől a hátamon állt fel a szőr! Mindig gyermeknek nevezte Lénát. Mire a fogaim között sziszegtem némán, hogy van annak a gyermeknek neve is!)
Igyekeztem amilyen gyorsan csak lehetett visszanyerni a versenysúlyomat, hogy tetszek Ádámnak, ami azt jelentette, hogy a salátalevél és fotoszintetizáció kombinációján lézengtem, de hiába, nem hatotta meg az igyekezetem. Minél csinosabb és vékonyabb lettem, ő csak annál ingerültebbé és ellenségesebbé vált velem szemben.
Küldtem neki szexi üziket chaten napközben, de csak rám mordult, hogy ne zavarjam baromságokkal munka közben! Esténként úgy vártam haza, mint a Messiást, csak hogy átölelhessem végre, de kivétel nélkül dúvad fejjel lépett be az ajtón, mint akinek fáj az élet.
Minden este rendre 7 előtt 10 perccel érkezett haza, egykedvűen fogta az edző cuccát, és rohant edzeni, Lénára rá sem nézett. Ez utóbbi fel sem tűnt eleinte, egy barátnőm hívta fel erre is a figyelmemet, aki az egyik ilyen esti alkalommal pont nálunk volt babalátogatóban.
– Te Éva! Mi van ezzel az emberrel? Rá sem néz a gyerekre, pedig ő akart mindenáron gyereket.
– Nem tudom Anna, nem tudom – válaszoltam összeszorult szívvel.
Aztán volt olyan is, hogy átöleltem, csak azért is, miután hazajött és lerogyott a kanapéra, de Ádámnak valóságos undor ült ki az arcára, levegő után kapkodva zilált, határozottan eltolt magától, és azt mondta, hogy „Megfulladok!”
Ezen a ponton már igazán kétségbeestem és kérleltem, hogy beszéljük meg. Mi a probléma? Tettem vagy mondtam valamit, amivel megbántottam őt? Azt mondta nem, csak egyszerűen fáradt, sok a stressz, a munkahelyi gondok, nem tettem semmi rosszat, csak egyszerűen nyugalomra van szüksége, hagyjam őt.
A legjobb, ha elmegy edzeni, mert az kikapcsolja őt, és ennyi neki is jár. Megértettem az igényeit, mindig is megértő feleség voltam, azt hiszem túlságosan is megértő.
Így teltek múltak a napok és a hetek, de nem javult a helyzet.
Egyszer egy alkalommal összeszedtem a bátorságomat, Ádám elé álltam, és kértem, hogy beszéljük meg, mi a baj velünk. Nem szeret már? Nem kíván? Van valaki más az életében? Mondja meg, mert ez így nem tisztességes velem szemben. Én szeretem őt, vágyom a közelségét, az érintését, hogy legyenek közös programjaink, beszélgessünk, mint régen, de Léna születése óta, mintha kicserélték volna és nem önmaga.
Ádám ismét elbagatellizálta a témát, nincs neki semmi baja, nincs semmiféle szeretője, még a kérdés is sértő ránézve.
– Ádám, ha nincs szeretőd, akkor csak két lehetőség maradt, buzi vagy, vagy impotens! Melyik?
– Rendben Éva, akkor buzi vagyok! Most jó?
– Nem nem jó, mert tudom, hogy nem vagy az. Ha az lennél, az rendben lenne, de tudom, hogy nem vagy az. Menjünk el orvoshoz, ott biztos tudnak segíteni neked.
– Éva!! Nem megyek sehová! Hagyj békén! Te nem vagy normális, állandóan gyötörsz a baromságaiddal!
Többet nem hoztam fel a szerető-buzi-impotens témát, de napról-napra nőtt bennem a feszültség.
Aztán a TV-ben bemondták, hogy egy új járvány tört ki világszerte, és a közeli Olaszországban Bergamo-ban százával halnak az emberek egyik napról a másikra. Majd minden hihetetlenül felgyorsult, és karantén alá került az egész világ.
Az egész világ, kivéve Ádám.
Ádámnak befolyása révén volt kijárási engedélye, amivel ki is járt minden nap elviekben dolgozni, habár a munkaköre lehetővé tette volna számára a full home office-t is.
Minden este kérleltem, hogy fertőtlenítse le magát, mielőtt bejön a lakásba, hagyja kint legalább a cipőjét, itt vagyok egy pár hónapos kisbabával, és nagyon félek! Egyre több szomszédunk ajtaján jelent meg a piros karantén matrica, már itt van a házban a ragály.
De Ádámot nem érdekelte a félelmem, azt mondta ideggyenge vagyok, nincs itt semmiféle járvány, ez csak pánikkeltés!
A munkáján kívül továbbra is eljárt edzeni, amíg lehetett, amit illegálisan rendeztek be egy családi ház garázsában. Ezen felül kéthetente titkos házibulikba szökdösött ki a kijárási engedélyével, amíg én otthon rémülten vártam rá a kisbabánkkal.
Próbáltam magam elfoglalni, hogy ne gondolkozzak. Ha nem Lénával foglalkoztam, akkor tanultam. Az egyetemen termelés menedzsmentet hallgattam ekkoriban, és a gyártás ciklus idejének vagy egy-egy alkatrész tűrésének a kiszámítása képes volt elterelni a figyelmemet a valóságról. Folyton tanultam és tanultam, hogy ne sírjak.
Hogy tudtam-e, baj van? Pontosan láttam-e akkor a red flag-eket?
Nem tudtam, mert benne voltam a történetben, annak a részese voltam, nem láttam magunkat kívülről. Nem tudtam, csak sejtettem. Sejtettem, de a jó öreg kognitív disszonancia elhallgattatott. Csitt, nincs itt semmi baj, csak fáradt, légy megértőbb! -suttogta az agyam.
Légy kedvesebb, még odaadóbb, kapcsolt be a generációs pánik vezérelt lemez a fejemben. Ennek hatására még jobban próbáltam figyelni a részletekre. Makulátlan tiszta ház, minden nap meleg vacsora, mosolyogtam akkor is, ha fájt, de mindhiába, minden hasztalan volt. Ez a férfi már rég nem látott engem.
Pár hónappal később enyhült a COVID szigor, és kimehettem a kisbabámmal sétálni. Egy ilyen ősz eleji alkalommal a kora délutáni órákban, még bőven a munkaidő alatt megláttam Ádám kocsiját az utcánkban az edzőnője háza mögött.
Mintha áramütés szaladt volna végig az egész testemen. Gyorsan tárcsáztam Ádámot.
– Szia Kicsim, mikor jössz haza? – kérdeztem.
– Miért? -hallottam Ádám hangjában a rémületet és azt is, hogy egy nagyobb zárt helyiségben tartózkodik.
– Csak hiányzol és eszembe jutottál – mondtam ezt az üres autója mellett állva.
– Mindjárt megyek haza Éva, már a városban vagyok.
– Igen? Pontosan hol?
Néma csend, majd pár másodperc múlva jött a válasz:
– Az autómban ülök, pár perc múlva otthon leszek!
Villám csapott belém, és a Föld nyílt meg alattam, és igen, ekkor már biztosan tudtam, hogy baj van, nagyon nagy baj…
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
