VM-nél (Vámos Miklós – aki szereti, tudja, hogy így rövidíti magát) olvastam: „Ideje volna hirdetni egy irodalmi pályázatot, meséljék el érdemes szerzők a legkorábbi emléküket, amelyről igazolni tudják (például tanúkkal), hogy nem hallomás vagy fotó alapján él bennük, és – ez még fontosabb – nem szokásos munkamódszerükkel érlelték s párolták a valóság termésének magvaiból.” Nem tudom, mennyire számítok érdemes szerzőnek, de egyből beugrott az emlék.
Anyám vasal a nappaliban, a teraszajtó nyitva, fújja a szél a függönyt, kellemes meleg az idő, én kicsi vagyok, valahonnan lentről látom ezt az egészet… Nem! Amikor mentünk a bölcsödébe… Máris bajban vagyok. Nem tudom, melyik volt korábban. Igazából az igazolással is gondban vagyok, de talán elhiszik, eme két aprócska emlékfoszlányt.
Legyen a vasalós jelenet az első, mert az valamiért élesen megtapadt idegpályáim egyik bugyrában viszonylagos részletességgel, pedig valójában nem egy jelentős történet, vagy fordulópont, mégis erre emlékszem a legtisztábban.
Egészen biztosan három éves korom előtt történt, mert utána átköltöztünk Rákoskertre, az óvodát már ott kezdtem.
Addig a Kada utcában laktunk a negyedik emeleten, Kőbányán. Eredetileg apám legénylakása volt, ahhoz képest többszobás. Ebbe a jólétbe hozta a szegény kárpátaljai lányt – ahogy ő tálalta. Aztán konszolidálódtunk kertes házba, ahogy egy tisztes családhoz illik két gyerekkel. Ez még egyértelműen a lakásban történt.
Szóval bőven dackorszakos totyogó lehettem, amikor egy nyári napon családi kirándulásra készültünk a keresztszülőkkel együtt. Nagyon vártam. Már akkor is izgatott várakozással töltött el minden kaland. Ám egyszer csak közölték velem, hogy én nem mehetek, mert beteg vagyok. Igazából a közlésre nem emlékszem, ezt most hozzáköltöttem, anyám mondhatta. Rá hárultak ezek a kellemetlen feladatok.
De a csalódottság és a tehetetlenség nagyon határozottan él bennem, és a hiábavalóság. A be nem teljesült várakozás miatt. A megfellebbezhetetlen döntés miatt. A veszteség miatt. Talán hisztiztem is, hogy deee, igenis akarok menni!!! De ebben nem vagyok biztos. Csak abban, hogy rám se hederítettek, az ítélet ki lett mondva kíméletlenül, én ott lettem hagyva a szomorú ténnyel egyes egyedül kisgyerek önmagam.
A képre élénken emlékszem: anyám magasodik a vasalódeszka mögött, olyan nagynak látszik, én meg kicsi vagyok. Csak vasalt némán, nem szidott, nem is nézett énrám. Hogy lehet ilyen nyugodt? Ő miért nem toporzékol, hogy itthon kell maradnia? Talán nem is bánta.
Szomorúan néz le a kislány a terasz vasrácsai között. Az erkélyről a lakásokhoz tartozó garázssor látszik, magas fákkal körülvéve éppen árnyékban, mivel reggel a másik oldalról süt a nap. Látom, ahogy a vidám társaság száll be az autóba. Ladába. Nélkülem.
Az utolsó pislákoló remény is kihunyt ártatlan lelkemben, hogy mégis elvisznek. Nem érzem magam betegnek, nem tudom, mi bajom volt. Ennyi az emlék-mozgókép.
Színes amúgy, de olyan kopottas, mint a hetvenes évek elmosódott fényképei. Nem tudom, anyám emlékszik-e erre egyáltalán. Nem kérdeztem. Neki biztos nem volt olyan jelentős az a reggel. Ketten maradtunk az unalmas lakásban mégis magányosan.
Gyerekkorom eszenciája. Csalódottság, tehetetlenség, magány, miközben anyám vasal.
Még sokszor vasalt ezután is. Én nem vasalok. Innen nézve még furább, hogy mit tudott ennyit vasalni. Talán ezzel meditált, csak így tudott kizárni mindent, és akkor a gondolataival, önmagával lehetett végre. Volt alibije is, hogy most hagyja mindenki békén. Vasal.
És a kényszer, hogy legalább kívül minden tökéletes legyen. Akkor mindenki azt hiszi, hogy jól van. De nincs…
Másik hároméves korom előtti emlékem, ahogy napos, idilli időben sétálunk a bölcsödébe. Gondolom, velünk volt nővérem is, de csak magamra emlékszem, pedig biztosan nem egyedül mentem.
Az utcakép annyira elevenen megmaradt bennem, hogy amikor arra jártam sok-sok év múlva, felismertem. A bölcsödéből azonban semmire sem emlékszem, pedig vagy két évig jártam oda. Majdnem felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy egyéves koromban már beadtak. Fájt. Olyan hamar? Sajnáltam magatehetetlen, kisbaba önmagam, akit magára hagytak. Nemcsak a bölcsödében.
Még egy eszembe jutott a Kada utcából, ahogy egyre lázasabban kutakodom a fejemben a múlt eltűnt emlékei után. Nagypapa szobája. Igazából csak az ajtaja. Velünk lakott utolsó éveiben.
Állok a folyóson egyedül, látom az üvegezett beltéri ajtót, ami mögött nagypapa éldegél. S ezzel a nagyszülői élmények nagyjából el is fogytak. Hamarosan meghalt már az új házban. Nem volt szabad bemenni akkor abba a szobába.
Az egyetlen másik, még egy ideig élő nagyszülő nagyon messze volt, ritkán láttuk rövid időre. Így végül lényegében nagyszülő nélkül nőttünk fel. Nem volt, ki pótolja az elmaradt öleléseket.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
