Jaj, az én Józsim olyan drága aranyember volt, amíg élt! Nem lehetett egy rossz szavam se rá! Most meg már pláne, hiszen halottakról jót vagy semmit, ugye, Icukám?
Isten nyugosztalja a drágámat! Az mindig a családért dolgozott, szépen eljárt munkába. Otthon is mindent megjavított a ház körül előbb-utóbb. Néha noszogatni kellett, de hát senki sem tökéletes, nálam se mindig ragyogott a lakás, és ő sem szólt meg állandóan érte, amikor meg megjegyezte, igaza is volt.
Mert tényleg sokszor nem pakoltam le egyből az asztalt ebéd után, pedig ő volt olyan jó, hogy a saját tányérját betette a mosogatóba. Ennyire akart segíteni a szentem, hogy ennyivel is kevesebb dolgom legyen!
És mutatta a jó példát. Szépen lenyírta a füvet is, ha vendégek jöttek, pedig nagy volt kert.
Minden reggel felkeltem, hogy mire ő megébred, legyen reggelije. Kitettem a ruháját, összekészítettem neki az ebédet is, amit magával vitt, rendesen tudja végezni a dolgát.
Férfiembernek ez megjár, igazán nem nagy dolog. Soha nem mondta, nem volt az a szószátyár típus, de tudom, hogy belül hálás volt érte.
Nem is járt kocsmába az a jó ember, csak néha-néha, de azt már igazán megérdemelte ennyi munka után. Meg a cimboráival meccsre. De nem bántam, inkább ott tombolja ki magát, mint itthon.
Azért se szólt, hogy én is munkába álltam, amikor nagyocskák lettek a gyerekek. Pedig a Terike férje nem engedte Terikét dolgozni!
Bezzeg az én uram! Az jólelkű volt! Nem volt féltékeny, hogy akkor másokkal is találkozom. Csupa nővel dolgoztam a varrodában, nem is volt kire féltékeny legyen. Még szerencse! Kinek kellett volna mindig a veszekedés. Így nem volt rá oka. Máshova meg nem jártam el, rendes nőnek otthon a helye, volt elég dolog a gyerekekkel és a háztartással, nem vagyok én olyan lusta, naplopó pletykafészek, aki kimaradozik ide-oda csak úgy.
Jaj, tudta ezt az én Józsim! Annyira féltett mindig, hogy figyelt, kivel beszélek. Hát mit lehet tenni? Ennyire szeretett engem! Szóvá is tette, ha a postás vagy a hentes csapta nekem a szelet. Nekik nem mondta, olyan udvarias volt, de nekem háborgott egy ideig, hogy az ő feleségére ugyan ne meresztgessék a szemüket.
De ez is elmúlt, megöregedtem, aztán már nyugalom volt ezzel is, senki észre se vett már. Csak néha panaszkodott Józsikám, hogy hétközben a varroda és a gyerekek mellett csak hideg vagy tojás volt a vacsora olykor.
Kérdezte is, hogy mire fecséreltem az időmet. De hát érthető, férfiember kiéhezett a kemény munkában, és ez mégiscsak a nő dolga.
Azért iparkodtam, hogy legyen meleg étel minél többször, ne hőbörögjön. Szerettem is főzni, sütöttem süteményeket is, legyen valami csemege, tíz ujját is megnyalta a drága, a madártej volt a kedvence. Tudtam, mit szeret az én lelkem, azt főztem a leggyakrabban.
Neeem, nem volt agresszív az én Józsim! Sose vert meg. Egyszer adott egy nagy pofont, hogy nekiestem a falnak, és felrepedt a szememnél. Itt ni, látod? Megmaradt a helye. De azt megérdemeltem, mert visszabeszéltem, pedig igaza volt. Én is tudom, hogy igaza volt, nem is haragudtam rá emiatt.
Meg hát hova is mehettem volna.
Jól elvoltunk azután is, ment minden a maga rendjében. Igyekeztem, hogy tudjon pihenni, ne zavarják a gyerekek, amikor kicsik voltak. Józsim nem bírta ezt a visítást, megértem, pihennie is kellett valamikor.
Átvittem a gyerekeket a hátsó szobába, hogy ő ne hallja, ha nyűgösek voltak.
Esténként sem volt erőszakos, hát tudod, hogy értem, az a házastársi dolog. Hagyta, hogy sokáig vasaljak, tudta, hogy szeretem a rendet, nem követelőzött túl gyakran. Néha rám fordult az éjjel, nem tiltakoztam, ha nem volt kedvem, tudtam, hogy utána lenyugszik egy időre, jobb túlesni rajta. Meg ismertem már a módját, hogy mi jó neki, hogy minél gyorsabban végezzen. Erre szüksége volt, és nem akartam, hogy máshoz menjen, mert itthon nem kapja meg.
A gyerekekkel is rendes volt, engedte, hogy továbbtanuljanak, és szép házban nevelkedtek. Értük dolgozott annyit.
Csak a Mari olyan önfejű gyerek lett, nem tudom, mitől. Nem engedte, hogy az apja beleszóljon, amikor az megmondta, hogy ne a hülye Kálmánhoz menjen feleségül. Aztán össze is vesztek, és a Mari nem akart többet beszélni az apjával.
Látod, milyen hálátlanok a gyerekek, ugye? Pedig az esküvőn nem a Józsi hibája volt, hogy leborította a tortát, meg összeverekedett a Kálmán apjával.
Ő megmondta előre, hogy ne provokálják.
De hát csak jöttek a nemzeti zenéjükkel meg minden. Azért mindennek van határa, igaza volt a Józsinak akkor is, de a Mari ezt nem látja. Ezek a mai fiatalok, nem értik, mi az igazi szeretet! Ugye, Icukám?
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
