Kaposvár felé zötykölődünk a kis Piroskával. Hosszú az út. Nem is távolságra, inkább időre. Három óra nosztalgikus vonatozás szebb napokat látott, ma már elhagyott, bedeszkázott ablakú állomások felé a dimbes-dombos Belső- Somogyban. Felpakolunk hideg élelemmel, kártyával, olvasnivalóval, mintha régi postakocsin indulnánk meg a világ másik felére, ahol minden eshetőségre fel kell készülni. Kilépünk a civilizációból. De nem bánom. Szeretek utazni.
Már gyerekkoromban is szerettem. Annyira, hogy meg sem akartam érkezni.
Elindulni az ismeretlen felé, ami talán tartogat még számomra valamit, felszállni vonatra, buszra vagy beülni autóba, majd bámulni kifelé az ablakon, álmodozni, s közben belül azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana.
Amíg úton voltunk, nyugalom volt körülöttem. A mindennapi élet gondjai, feszültségei tovatűntek, még a frusztrált szülőkből is.
De amikor elértük a célt, vége lett az álmodozásnak, ott meg kellett érkezni a valóságba is újra, s az nehezen ment. Gyerekként még nem tűnt fel, hogy ezzel nincs mindenki így. A gyermeki lélek ártatlan. Őszintén örül valaminek, ami jó, avagy sem, ha az nem kellemes.
Most ötlött fel bennem, mivel a gyerekeim nem szeretnek hosszan utazni. Igazából röviden sem. Nekik nyűg. Ott vagyunk már? Még mennyi idő? Mikor érünk oda? Nincs rövidebb út? Csak a szükséges rossz, hogy odajussunk a lényeghez, az élményhez.
Ők szeretnek megérkezni, vagy akár csak otthon maradni, ellentétben velem. Nekem pont fordítva van. Az utazásért szeretek utazni. Talán mert gyerekként otthon nem találtam a helyem, sem önmagam. Ki tudja…
Már én vagyok a szülő, aki a vonat lépcsőjére lépve ledobja magáról a mindennapi szorongató gondokat, és otthagyja az állomáson. Sajnos megvárnak, de addig sem nyomják a vállam.
Korán van még, épphogy felbukkant a nap narancs korongja a bodzabokrok között, amikor meglódul velünk a vonat az állomásról. A gyerekek még csak ébredeznek, reggelit majszolnak vagy csendben nézelődnek, s a zötyögéstől újra szundítanak, így én is lehetek magammal egy kicsit.
Előkészítem a könyvet, aminek a felénél tartok éppen. Klasszikus, sokszor forgatott könyvtári, műbőr kötésben. Csak fogni is jó.
A táj folyton magára vonja a figyelmem, így meg-megállok az olvasásban. Felhős az ég, nyugodt egyhangúságba vonva a tájat, s kellemes hozadéka, hogy nem alakul át szaunává a vagon. Szerencsénk van.
Egy birkanyáj, kis fahíd, szőke búzamezők, zakatolástól megriadt őzek. Hosszú kürtszó az útátjárónál. Kis házak, tanyák hátsó kertjei, patak, kanyargós sínek, jelzőtáblák a vad természetben. Végtelennek ható idő…
Mint régen, amikor Kiskunhalasra mentünk a SZOT üdülőbe. Barkasszal. Nem tudom, honnan szerezte apám a Barkast, nem a miénk volt. De kényelmesen elfértünk benne, egy egész sor ülés jutott nekem, akár alhattam is volna rajta. Letakartam a rózsaszín kockás fürdőlepedőmmel, berendezkedtem a hosszú útra, s élveztem a kedélyes társasmagányt.
Az az út is valahogy végtelennek tetszett. Mai szemmel nézve, Pestről nincs olyan messze, mégis mintha fél napig mentünk volna, vagy akár reggeltől estig.
Nem emlékszem, csak hogy végeláthatatlan volt, amikor megindultunk. Kényelmes tempóban hagytuk magunk mögött az alföldi falvakat, városokat, és megálltunk a kedvenc fagyizónknál. Négy gombócot is vehettünk kivételesen.
Aztán haladtunk tovább. Zavartalanul lehettem a gondolataimmal. Életeket képzeltem el az ablak mellett elsuhanó házakba, vagy magamat egy barátságos faluba virágos kertet öntözni, kutyát simogatni, kisboltba menni. Egy teljesen más életet… Napsütéses, boldog napokat, pillangós sétákat, örömteli játékokat, vidám létezést.
Nem esett jól, amikor véget ért, s ki kellett szállni, pedig nyaralni jöttünk.
Vagy amikor biciklivel tekertünk Budáról egészen Bakonybélig már fiatal felnőttként egy fiúval. Otthagytuk hajnalban az alvó nagyvárost, s mire hét óra lett, már a környező falvak valamelyikében jártunk, ahol idősek igyekeztek a reggeli misére. S ahogy tovább tekertünk, újabb harangszó és ünneplőbe öltözött emberek figyelmeztettek az idő múlására: délelőtt 10 óra.
Ott még a klasszikus világ rendje szerint telt a vasárnap.
Barátságosan köszöntek nekünk, idegeneknek is. Kék kutakból töltöttük fel a kulacsunkat, s amikor megéheztünk, elővettük a szendvicseket a táskából. Családi ebédek hívogató illata szökött ki a házak nyitott ablakain, amikor elértük a Bakony lábát, mi pedig kanyargós utakon kaptattunk felfelé miközben mások asztalhoz ültek.
Kívülről nézve mesebeli életnek tetszett minden ezen a csodás vidéken. De hajtott a vágy tovább, hogy menjünk előre, újabb tájakat felfedezni. Ott vajon milyen a környezet, s milyen az élet? Vágyakozva néztem az elágazásoknál, hogy bár arra is elkanyarodhatnánk, és minden úton végigmehetnénk. Talán egyszer…
De gondolataim visszakanyarodnak a jelenhez, a Piroska vagonjába. A gyerekek feléledtek, eleget pihentek. Előkerül az Uno, az alma és a ropi. Tizennégy kártyapartit is lenyomunk, mire megunják, s lassan kezdenek türelmetlenkedni. Pedig ezek az igazi együttlétek. Egyszer erre is nosztalgikusan fogunk visszaemlékezni.
Én még kevésnek is érzem a majd három órát, amikor Kaposvár felé egyre többen szállnak fel, és már nem egyedül miénk a kocsi.
Nekem még lett volna írni, olvasni, gondolkodnivalóm. Mennék tovább, a vágány is folytatódik Fonyód felé, akár Győrig is, és onnan még messzebb… De hamarosan le kell szállni.
Kicsit megint megsiratom magamban, csendben, mint gyerekkoromban, mert én nem érkeztem meg.
Azóta is úton vagyok mindig, pedig már életem felét elnyűttem. Egy-egy ideiglenes megállóban maradtam ideig-óráig, napokig, évekig. Most is. Egy ideje hosszabban időzöm. A gyerekek miatt maradok még. De már érzem a belső nyugtalanságot, ami hajtana tovább, hogy még ez sem az. Még nincs vége az utazásnak, de egyszer talán megérkezem.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
