A nő a reggeli kávéja mellett ült – ott jött rá, hogy érzett már hasonlót.
Nehéz éjszakán volt túl.
Aggódott a lányáért – és közben a lelke hullott darabokra a szívében már megszületett unokájáért.
Akit vártak, aki még ugyan remény volt – de annak gyönyörű.
Két hónap mosolygás, várakozás, izgalom, elképedés és öröm.
Hogy lesz.
Aztán néhány nappal ezelőtt beszürkültek a dolgok és kezdett halványulni a remény – ahogyan egy pici gyertyaláng kialszik lassan.
A szívét marta az éjjeli telefon, amikor a lánya sírt a görcsöktől, a tehetetlenség érzése, mert úgy szeretett volna segíteni! Átvenni valamit belőle.
Ahogy nagyon régen, amikor már nagyok voltak a testvérével. Ő húsz éves, és az anyja szólt, hogy orvoshoz megy. Azért. Idős is, csak veszélyeztetett terhességei voltak, más kockázat is van és ez az egész orvosilag is eleve esélytelen volt. De mégis itt van – és sajnos menni kell. A kórházba.
Akkor érezte, hogy bárcsak átvehetné!
Mindent értett – és megértette az anyját.
Utána azonban a gondolat, a vágy ott maradt, vele maradt – három év múlva pedig kislánya született.
Kevergette a kávét, alig aludt éjjel, mert ideges volt. Hajnalban néhány sorban, chaten beszéltek a lányával – már jobban volt, fizikailag. A többi még nagy munka lesz.
Nézte a kávét, újra kevert rajta – teljesen feleslegesen, hiszen soha nem tesz bele cukrot. Kávé, tej – és egy kanál. Ő így issza.
Jó volt most az a kiskanál. Az vezette el valahová a feszültséget.
És hívott be gondolatban egy sort.
„Ne sírj, mert szeretsz engem…”
Amikor az apja meghalt, ez a rövid szöveg volt az egyetlen, ami kis vigaszt adott, ami a könnyek közé egy rövid, fáradt mosolyt csalt az arcára.
Kikereste telefonon.
„Ne sírj, mert szeretsz engem…
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig is hívtál.
Beszélj velem úgy, ahogy mindig is szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj hozzám ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod, nevessünk együtt,
mint mindig tettük.
Gondolj rám, mosolyogj rám, kérj, szólíts!
Úgy hangozzék a nevem a házunkban,
ahogy mindig is hallható volt,
ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet most is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi.
Miért lennék a gondolataidon kívül,
csak mert szemed most nem lát?
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok.
Lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet
és benne egész, letisztult szép, gyöngéd szeretetem.
Kérlek! Légy szíves!
Ha lehet, töröld le könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem!”
(Szent Ágoston)
Még nem tudott eleget tenni a kérésnek.
Sírt. Mert nagyon szerette azt az apró, kis reményt.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
