Filmvászonra illő történet Nagy Emőkéjé, akit Dubajban hamar elvarázsolt a pompa és a csillogás. Dolgozni ment ki, megbízói HR menedzserként sok munkát vártak el tőle, amiért jó fizetést adtak. Kiváltságos lett az arab országban. Izgalmas és fájdalmas történet ez egy nőről, aki megtalálta a szerelmet, ám éppen ez okozta majdnem a vesztét is.
Dubaj. Csillogás, pompa, milliárdos arab sejkek, csillogó paloták, aranyporos kávék, Guinness-rekordok és örömlányok. De Dubajnak van egy másik arca is, amit turistaként nem biztos, hogy meglátunk. Erről beszélt nekünk Nagy Emőke, aki élményeiről könyvet is írt.
Hitel csapdától menekülve vállalt Dubajban menedzseri állást pár éve Nagy Emőke. Nehéz munka, hosszú munkanapok, de jó fizetés várt rá kint. Emőke először turistaként és később, amikor az állás interjúi miatt látogatta meg Dubajt, teljesen oda volt a csillogástól.
– Pár nap alatt az ember próbálja azokat az ismert helyeket bejárni, amiket a médiában lát Dubajról. Azok tényleg csillognak és mi szuper gazdagságot képzelünk mögéjük. – kezdi a visszemlékezést Nagy Emőke.
A külföldi munka oka elég prózai volt: menekülni akat a hitelcsapdából.
– A kiköltözésem oka a svájci frankos lakáshitelem volt, ami a többszörösére nőtt a forintosítás után. Amikor láttam, hogy a magyarországi multis fizetésemből nem tudom kifizetni a hitelemet, úgy döntöttem, hogy én is szerencsét próbálok Dubajban. A kijutásom közel egy évbe telt, amíg folyamatosan jelentkeztem kinti nyitott pozíciókra. – magyarázza.
Dubaji állásinterjúk
Emőke több interjún is részt vett, végül egy Dubajban lévő indiai cégnél fogadta el a HR menedzseri állást, mivel korábban is HR területen dolgozott Budapesten, és ez mind szakmailag, mind anyagilag előrelépés volt számáar.
– Sajnos már a kiutazásomnál sem ment minden rendben. A főnököm „elfelejtette” időben megkérni a munkavállalási vízumomat, miközben én már felmondtam az akkori munkahelyemen. Ezzel olyan lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy másfél hetet együtt kellett élnem az albérlőmmel a lakásomban, mivel nem volt hová mennem, és a vízumom sem készült el. – emlékezik vissza a kezdetekre.
Ha valaki dolgozni megy Dubajba, az meglátja az érem kevésbé csillogó oldalát is. Először a kulturális és vallási különbségek voltak Emőkének szembetűnők. Úgy érezte, hogy Dubaj szeme mindent lát, mindenhol kamerák vannak, ami bár a biztonságukat szolgálja, de egy szinten túl Emőke szerint félelmetes.
A legnagyobb kihívás: elviselni a főnököt
– Korábban szinte mindig multinacionális cégeknél dolgoztam, ahol megtanultam több nemzettel együtt dolgozni. Ami viszont a különbséget jelentette, hogy egy multinacionális cégnél lehet jelezni a vezetők felé, ha valaki nem megfelelően beszél vagy viselkedik velünk.
Dubajban az indiai főnököm egyben a cég tulajdonosa is volt. Nem tudtam kinek szólni az embertelen bánásmódja miatt. A próbaidőm hat hónap volt, az alatt se fizetett táppénzt, se szabadságot nem kaptam.
A megszokott 5 nap helyett 6 napot dolgoztam, és soha nem tudhattam, hogy épp mikor megy el a főnököm esze és mikor kezd el ordítani velem.
A másik kihívás az albérletem kapcsán volt, hiszen öt másik emberrel éltem egy hatalmas lakásban a Jumeirah Lake Towernél. Négy huszonéves arabbal és egy indiai lánnyal. Bár mindannyiunknak saját szobája volt és a lakás is gyönyörű volt, a közös konyhát mindig koszosan hagyták ott főzés után az arab lányok, a mosógépből nem pakoltak ki, és ha szóltam nekik, még ők sértődtek meg.
Én 39 évesen másként akartam élni. Dubajban a bevándorlók átlag életkora egyébként igen alacsony, főleg 20-40 év közöttiek dolgoznak kint.
Észnél kell lenni, hogy ne kerülj veszélybe
– Dubajnak nem minden negyede csillog, de vannak olyan részek ahol nők, főleg fehér európai nők egyáltalán nem járnak, legalábbis nem autó nélkül. Egyszer egy ilyen helyre küldött ki a főnököm, ahol tárgyalnom kellett egy pakisztáni cégvezetővel. Az egész környék olyan lepukkant volt, hogy nem is értettem, miért vagyok ott, és miért nem egy férfi kollégámat küldte oda. – emlékezik Emőke.
A tárgyalás után a metró felé sétálva azt vettem észre, hogy követnek. 3 férfi fura nyelven hablatyolva egyre gyorsabban jött a nyomomban. Annyira megijedtem, hogy a tűsarkúmban rohanni kezdtem a metró felé. Az épületbe belépve ezek az emberek már nem jöttek utánam, de a félelemtől lerogytam egy székre, ahol zokogásban törtem ki.
Egy kedves hölgy adott nekem vizet és próbált megnyugtatni. A mai napig nem tudom, hogy kik voltak azok a férfiak és mit akarhattak tőlem.
A sok megaláztatás után ez már az utolsó csepp volt a pohárban. Persze amikor visszaértem a céghez, a főnököm üvölteni kezdett velem, pedig a kollégáim látták rajtam, hogy nem vagyok jól. – emlékezett vissza Emőke.
– Van egy pont, amikor az embert nem érdekli, hogy mi lesz vele később, de nem tudja tovább tűrni a megaláztatásait. Ekkor már én is kiabálva mondtam a főnökömnek, hogy elegem van belőle és abból, hogy szinte terror alatt tart engem. Úgy viselkedik, mint egy őrült és szerintem pszichológusra lenne szüksége. Én most felmondok és fel is jelentem – mondtam.
Erre fenyegetni kezdett, hogy kitiltat az országból, törölteti a vízumomat – de már az sem érdekelt, az asztalomról mindent besepertem a táskámba és elindultam a lift felé. A főnököm még mindig üvöltött utánam, én meg sírva magam után hagytam életem legrosszabb munkahelyét.
Szerelem Dubajban
A munka mellett voltak kedves emlékek is. Emőke Dubajban ismerkedett meg egy kenyai sráccal, aki már 9 éve élt kint.
– Nem volt rámenős, nem akart rögtön leteperni, mint azok az arab férfiak, akikkel elmentem randizni. Olyan egyszerű embernek tűnt, mint amilyen én vagyok. Jól éreztem magam vele, egyre többet találkoztunk, viszont hivatalosan nem élhettünk együtt, mert nem voltunk házasok.
A kapcsolatunk során megtanultam, hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Én mindig talpraesett, mindent megtervező nő voltam, viszont Dubajban szinte minden kicsúszott a kezemből.
Csodával határos módon pár hónappal a megismerkedésünk után teherbe estem. Ez azért számított csodának, mert korábban itthon több orvos is megállapította, hogy meddő vagyok.
Sajnos ez a csoda ott és akkor egyben átok is volt, mert házasságon kívül estem teherbe, amiért akkor még börtönbüntetés járt Dubajban. Sajnos a terhességem elején annyira rosszul voltam, hogy kórházba kellett volna mennem, de nem mertünk elmenni a párommal, mivel tudtuk, hogy bár az orvos ellát majd, de azonnal hívja a rendőrséget.
Hogy mindezt elkerüljük, egyetlen megoldásunk maradt, hogy Kenyába utazunk és összeházasodunk –
a tét a szabadságom volt, egy növekvő kis emberkével a pocakomban.
A barátom országa eléggé híres a korruptságáról, mi erre alapoztunk. Lepénzeltem egy papot, elmondva neki az igaz történetemet, hogy ha megteszi értünk és összead minket, gyakorlatilag az én és a leendő gyermekem szabadságát biztosítja egy papírral, amiért hajlandó vagyok fizetni is. Megtette!
Így Kenyában lefizetve egy papot, „vettem” magamnak egy férjet, csak azért, hogy megszabaduljak a börtöntől.
Mindig fehér ruhás, tengerparti esküvőről álmodtam, ehhez képest nekem egy gyors kenyai esküvő jutott, hétköznapi ruhában, tanú nélkül.
Az oka az volt, hogy Kenyában házasodtunk össze és nem Magyarorszábon, mert oda én turista vízummal beléphettem, és a párommal együtt el tudtuk intézni a dolgokat. Míg, ha Budapestre jöttem volna haza, neki lehet, hogy több hónapot is várnia kellett volna a vízumra, mivel harmadik országbeli államból származik. Nekem pedig betegen segítségre volt szükségem.
Ekkor már édesanyám is elfekvő intézetben volt egy stroke miatt, így a saját országomban semmilyen segítségre nem számíthattam. Valamint, ha a párom nem kapta volna meg a belépő vízumját, akkor nélküle kellett volna megszülnöm a gyermekünket úgy, hogy a szülés után sem lett volna senki mellettem.
Többen bíráltak már engem emiatt a döntés miatt, de amíg más lehet, hogy csak bepánikolt volna ebben a szerencsétlen helyzetben, nekem
felelős döntéseket kellett egyedül meghoznom, hogy együtt maradhassunk a párommal és a kisbabánk is egészséges maradjon.
Újra Magyarországon
– Várandósan jöttem haza. Azonnal a férjem vízumát kezdtem elintézni, hogy a szülésre ő is megérkezzen. Mindez sikerült is, és 2018. májusában megszületett a kisfiunk. – emlékezik vissza Emőke.
A férj, aki teljesen megváltozott
Amikor már nem bírsz több fájdalmat és megaláztatást elviselni a férjedtől, akkor már nem érdekel, hogy miből élsz meg később, hogyan neveled fel a gyermekedet egyedül, csak a síró lelkedet próbálod csillapítani és azt az üvöltő fájdalmat, hogy neked miért pont ez jutott. Nálunk ez a pont 2020.01.01.-én jött el.
Szilveszterkor hajnalig dolgoztam, mivel pénzügyi területen helyezkedtem el itthon és a férjem este 7 órakor ment el bulizni. Éjfélre sem ért haza, meg sem köszöntött, úgyhogy én a pici fiunkkal az ölemben dolgoztam, amíg le nem fektettem. Ez a helyzet megmutatta nekem, hogy a férjemet sem én, sem a gyermekünk nem érdekli.
Hajnal 6-kor, amikor hazatért, már nem is vitáztam vele. Tudtam, hogy amint kinyitnak az ügyvédi irodák, beadom a válókeresetet.
Két évig éltünk együtt a férjemmel. A válóperünk másnapján az idegenrendészet kitoloncolta a férjemet Magyarországról, mivel a válás miatt már nem használhatta a családi alapú vízumát és az idegenrendészet szerint a férjem nem kezdte el időben intézni az újabb vízumot. Ő azóta is Kenyában él.
Tanulság
Emőke szerint a nagy tanulság az, hogy nem szabad mindent elhinni, mert nem minden olyan szép, amilyennek kívülről látszik. A másik pedig az, hogy „Soha ne mondd, hogy soha!” A dubaji események megtanították arra, hogy bármi megtörténhet és bizonyos államokban nem csak az kerülhet börtönbe, aki hibázik.
– Az élet számtalan váratlan fordulatot hozhat, de soha sem szabad feladni! Egy életünk van, azzal mi rendelkezünk, nem szabad engedni, hogy mások tönkretegyék azt. – hangsúlyozza Nagy Emőke.
Emőke nem bánta meg a kiutazást, ami szerinte olyan kihívás volt, hogy ma már tudja, minden körülmények között képes talpon maradni. Könyvet írt történetéről, a dubaji életéről, kényszerházasságáról és a gyermeke születéséről, mert beszélni akart az árnyoldalakról is, ami nincs a kirakatban.
Dubaji börtön vagy kenyai esküvő című első könyvében leírja a dubaji megpróbáltatásait és azt is bemutatja, hogy mi van a dubaji csillogás mögött.
A folytatásában, (Rém)álom házasságom címmel a családon belüli verbális bántalmazásról, a manipulációról, a gázlángozáról ír, amikor az áldozat már tényleg úgy érzi, hogy elvesztette a józan eszét, és a talpraállásáról.
– Az évek során sokat dolgoztam önmagamon, hogy az életem újra teljes legyen. Hiszen egy csodás gyermek édesanyja vagyok, aki miatt nem adhatom fel.
Küldetésemnek érzem, hogy támogassam a hasonló helyzetben lévő nőket, ezért a könyvem minden fejezetét egy szakember is véleményezte: ki hibázott, mit lehetett volna másképp csinálni? Már ez is egy mankó lehet azoknak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek
-mondja Emőke.
Emőke készített egy önsegítő munkafüzetet is Jogom van a boldogsághoz címmel. Amely segítséget nyújt mindazoknak, akik nem biztosak abban, hogy verbális bántalmazás áldozatai-e, de érzik, hogy valami nincs rendben a kapcsolatukban.
– Minden nehéz helyzetből van kiút, és ha mi is akarjuk, akkor nincs lehetetlen. – tőlem talán valóban hitelesnek hangzik. – zárja gondolatait Nagy Emőke, akinek könyveiről ezen a linken találsz több információt.
Fotók: Nagy Emőke képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
