Ledobta magáról a súlyos pakkokat az ajtóban, amikor végre hazaért. Annyira várta a lakás megszokott nyugalmát, és hogy Martinnal újra együtt legyenek, talán ez a kis távollét fellobbant valamit szunnyadó lángjukból. De a megkönnyebbülés csalódottságba fordult, ahogy benézett az üres lakásba. Rumli. Egy hete nem volt itthon.
I.
Meglátszik. Döbbenten siklott tekintete egyik helyről a másikra. Néma, tehetetlen düh bugyogott fel benne, aztán kiöntötte a nappalira. Nem igaz, hogy saját maga után se képes elpakolni! Hogy lehet ilyen élhetetlen!
Mégis mit képzel? Hogy egyszer csak jönnek a néger rabszolgák, és takarítanak utána?
Kosz és rengeteg mosatlan fogadta a konyhában, a szennyeskosár is dugig. Nekiállt. Nem bírta nézni. Bepakolta a mosógépet, és elkezdte eltakarítani a romokat a konyhában. Át se öltözött. Hallotta a kulcs csörgését, de addigra már annyira felhúzta magát, hogy nem ment Martin elé.
– De jó, hogy megjöttél! Mondtam is Norbinak, hogy biztos itthon vagy már. És már egy igazi Nyuszi féle vacsora is jól esne.
Martin hátulról ölelte meg, ahogy mosogatott, de Zita teste megfeszült.
– Norbinál voltál, amikor tudtad, hogy most jön a buszom?
– Igen. Miért?
– Hagyjuk. Mindegy.
– Na, most miért vagy ilyen mufurc megint?
– Nem gondolod, hogy ha hazajövök egy hét munka után, szeretnék én is pihenni, és nem utánad takarítani egész hétvégén? – fordult felé dühösen – Vagy együtt is lehetnénk ehelyett! A ruháidat miért nem tudtad kimosni egész héten?
– Nem tudom, hogy kell bekapcsolni a mosógépet! – ártatlan szemekkel meredt Zitára.
– Na, ne szívass! Mérnök vagy, talán egy mosógép két gombbal nem fog ki rajtad.
– Jaj, de neked olyan jól megy, sokkal jobban csinálod!
Zita szó nélkül elfordult, nem akart veszekedni, úgysincs semmi értelme, de belül majd szétrobbant.
Egyre erősödött benne az érzés, hogy Martin direkt adja a hülyét, hogy ne kelljen semmit csinálnia, de magának sem akarta elhinni, hogy ez tényleg így működik.
Végre felmosta a konyhát, kiteregette az első mosást, betette a következőt, a fürdőszobát is összerántotta, aztán kipakolta a bőröndjét. Hallotta, hogy Martin a telefonját nyomkodja a kanapén, de nem tette szóvá, még ő lenne a sárkány.
– És lesz valami finom vacsi? – kiáltott be a nappaliból.
– Vásároltál?
– Hát, azt hittem te fogsz…
– Bőröndökkel? Most komoly? Melyik kezemben cipeltem volna még?
– Jól van már, ne kapd fel a vizet!
Martin unottan túrta a sajtos tésztát vacsora közben, a tejföl nagy darabokban virított a tetején, de Zitát már nem érdekelte.
Nem fogja összetörni magát, meg extra vacsorával parádézni, miközben Martin szarik bele mindenbe.
Eszébe jutott, amikor első karácsonyra porszívót kapott tőle. Hogy örült, hogy készülnek a közös életre, és minden meglesz a lakásban! Akkor még fel sem tűnt, de innen nézve fájdalmasan egyértelmű volt: Martin már akkor leosztotta a lapokat. Ő meg lelkesen vetette bele magát a gondoskodásba, és a felnőtt háziasszony szerepébe.
Meg amikor egyszer nagyon elvágta a kezét, és nem tudott mosogatni, Martin azzal is megvárta, amíg be nem gyógyult a seb.
Ott tornyosultak az edények, és nem volt hajlandó hozzá nyúlni. Fogadkozott, hogy vesz majd mosogatógépet inkább, mert ő nem szeret mosogatni. Persze sosem lett, azt viszont betartotta, hogy nem mosogat. Mekkora hülye voltam, hogy nem vettem észre! Már akkor ott kellett volna hagyni…
Hogy mentegette maga előtt, mint valami elnéző óvó néni egy háromévest, hogy majd megváltozik, meg belejön!
Úristen! Mégis mitől változna, amikor így neki bazi kényelmes? És azt is hallotta, amikor Norbi dicsekedett Martinnak, hogy az ő felesége az ágyba hozza a reggelit. Martin irigykedett, és Norbival azt sutyorogták, hogy csak idomítás kérdése. Hát ez mindig így lesz?
Hirtelen metsző pontossággal jelent meg előtte az egész életük. Fájdalmasan és reménytelenül élesen. Hányingere lett.
Sose házasodtak össze. Ez az ábránd is a soha be nem teljesült ígéretek közt porosodott. Oda is vágta Martinnak az utolsó veszekedések egyikén.
– Nyolc éved volt rá, hogy elvegyél feleségül, ha igazán akartál volna!
– Mert nem vagy jó háziasszony, azért! Nem ilyen feleséget képzelek magamnak!– döfött még egy utolsót Martin, mielőtt elment.
Zita bevágta az ajtót utána. Még jó, hogy nem lett gyerekük.
II.
Zsuzsa ráérősen sétált a sorok között a bevásárlókocsival. Élvezte a magányt, és hogy nem kell fülelnie minden apró zajra, vagy azonnal ugrania. Eddig nem sikerült elszabadulni egy kis időre se a csecsemő és a nagyobbacska mellől. Csak a végtelen, új-egyforma, mindig változó napok a lakás untig ismert zugai közt.
Ingerekre vágyott, más levegőre, még az áruház is érdekes volt ebben a pillanatban.
Mintha ezer éve nem lett volna emberek között, csak valamikor az előző életében. Annyi minden más lett körülötte, át se tudta gondolni, ami az utóbbi hetekben történt.
Befordult a konzervek sorába, és szembe találta magát Oszival. Jó rég nem látta, vagy tíz éve, egy csoportba jártak az egyetemen. Felderült az ismerős arc láttán, és örömmel köszönt felé. Oszi is megállt pár szót váltani.
– Hát te jól kikerekedtél! – közölte nem sokkal a köszönés után.
Mozdulataival is nyomatékot adott mondandójának, kezeit tárogatva mutatta a széles formát, és közben kedélyesen mosolyogva méregette Zsuzsa szülés utáni alakját. Zsuzsa mentegetőzni kezdett.
– Hát most szültem nemrég a kislányunkat, ő már a második.
Oszi a kosarába meredt.
– Pilótakeksz, mi? Meg Nápolyi? Hát azért ez is benne lehet a dologban.
Zsuzsa érezte, hogy vörösödik a feje, és a vállait akaratlanul is előre húzta, hogy a mellei ne nyomakodjanak annyira előre. Eléggé megduzzadtak a szoptatástól, attól még nagyobb darabnak tűnt. Puha, bő pulóvere egyszeriben feszélyezni kezdte, kényelmetlennek érezte a ruháját, az egész testét, és önkéntelenül magyarázkodni kezdett Oszinak, hogy nem egy nap alatt eszik meg egy csomag kekszet, és hogy később majd úgyis lemegy róla.
Miután elköszöntek, Zsuzsa tanácstalanul téblábolt egy ideig. Mit is akart? Miért jött?
Nem kéne inkább hazamennie? Már elillant a korábbi nyugalom és felszabadult érzés. Sietve átnézte a listát, és gyorsan megindult a hiányzó dolgokért.
Fel se mert nézni, félt, hogy mindenki őt bámulja, a megváltozott testét, a lenőtt haját, a karikás szemét.
Átkozta magát, hogy nem a kosár alján volt az édesség. De a hosszú, nyomasztó éjszakákat nehéz máshogy kibírni, amikor sokadjára is fel kell kelni.
Beállt a sorba. Fáradtan figyelte a pénztáros unott mozdulatait. Mögötte kedélyes beszélgetés bontakozott ki.
– És hogy van Marika?
– Jaj, az asszony, jól, jól, persze már nem a régi, mint amikor azt ígérte, hogy örökkön örökké, és még csak negyvenöt kiló volt. Hehe! Már rég nem annyi, igaz azt nem is ígérte.
– Az volt a beetetés része, höhö.
Zsuzsának összeszorult a gyomra. Lopva hátranézett. Hatvan körüli, kopaszodó bácsik álltak mögötte, sörrel, kolbásszal és friss kenyérrel felpakolva. Horgászni készülődhettek.
Próbálta jelentéktelenre összehúzni magát, szeretett volna láthatatlan lenni ebben a pillanatban, apróra zsugorodni, hogy senki ne vegye észre, és ne foglalkozzon vele.
Kéne egy olyan láthatatlanná tévő köpeny. Ő sem negyvenöt kiló, nagyon nem, soha nem volt annyi kisiskolás kora óta. Nem akarta, hogy megszólja a két bácsi, mint szegény Marika nénit, aki ezek szerint szintén szép korban lehet már, hát hogy mer nem úgy kinézni, mint egy tizenkét éves tornászlány, és Zsuzsi sejtette, az is baj lehet, hogy Marika meg merészelt öregedni.
És már utálta Oszit is.
Most esett le az egész béna beszélgetés, amiben annyira szarul érezte magát, mégis udvariasan mosolygott, mint egy idióta, és válaszolgatott a köcsög megjegyzéseire.
Egyáltalán hogy jön ehhez? Sok év találkozás után tényleg ez a legfontosabb mondanivalója, hogy neki milyen lett a teste? Mégis mi köze hozzá?
Végre kijutott a pénztártól. Az üzletsoron robogott kifelé, negyvenes pasik kaján vigyora tűnt elé, önkéntelenül követte tekintetüket. Iskolás kamaszlányok ácsingóztak az ajándékboltnál. Zsuzsának hányingere lett. Ki akart innen jutni. Minél előbb. Már szinte rohant.
Kifelé újra szembetalálta magát a plakáttal. Hosszú lábú, tökéletes bőrű modell haját fújja a szél, csábosan néz le a világra.
Még ez is! Befelé jövet fel sem tűnt, de most már mintha éppen rajta gúnyolódna. Pedig Zsuzsa csak el akart jönni vásárolni. Egy kicsit jól érezni magát. Csak ennyit, és hogy mindenki hagyja békén.
kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
