Ági azt kérdezte, tudunk-e beszélni hétvégén, és én mondtam neki, hogy tudunk. Csak hétvégén szoktunk személyesen találkozni, és általában szoktunk, tehát arra következtettem a beszélni szóból és a hangsúlyából, ahogy kimondta, hogy apánk hallókörén kívül kell, hogy megessen a társalgás, aki nála lakik, sőt, négyszemközt kell beszélnünk, úgy, hogy ne hallja se az ő férje, se az enyém.
Tóth-Zsiga Borbála írása.
Ági kérdéséből az is világos volt, hogy nem receptekről, kertészeti tippekről vagy a legközelebbi születésnap családi megünnepléséről lesz szó, és összességében olyan kíváncsivá tett fojtott hangja, hogy keddi hívása után csütörtökön már ott is voltam nála, nem vártam meg a vasárnapot. Apánk gyógyfürdőbe ment aznap, így tiszta volt a terep.
Valahol számítottam rá, hogy anyánkkal lesz összefüggésben a dolog, amit megvitatunk. Fogalmam se volt róla, húgom hogyan küzd a démonokkal, nekem nem megy.
Ha anyámra gondolok, összeszorul a szívem, elkezdek fel és alá járkálni.
Fáj hallani a hangját és megidézni kis madár alakját, ahogy jön velem szembe a kórház udvarán lassan, de nem áll meg, hanem elsétál mellettem, nincs is kiterjedése, állapítom meg, ahogy utána fordulok, ezért nem is kiáltok utána, hogy szia, itt vagyok. Aztán eltűnik.
Nem beszélünk róla a húgommal, a gyerekkorunk néha szóba kerül, nosztalgiázunk, de ő sokszor másra és főként máshogy emlékszik, mint én és ez nem esik jól.
Megérkezem hozzá, mintha már várt volna, leülünk, főz egy kotyogós kávét. A lakásban nagy a meleg, nehogy megfázzon apám, ha hazatér a gyógyfürdőből, sőt, egyenesen hőség van, trikóra vetkőzöm, még anyánk macskája is a padlón hűsöl, nem a gyapjúkuckójában.
Ági utálja az állatot, csak apánk miatt tűri meg, mert csak ez maradt neki anyánk után.
Szokatlan, hogy húgom most leül, nem tesz-vesz és süt-főz a konyhában, ami természetes működése. Leül velem szemben, és én megriadok, remélem, nem halálos beteg. Az is átfut a fejemen, hogy válik.
Először a tányér volt, kezdi el. Belekortyol a kávéjába, amit az előbb kitöltött gyerekkori csészéinkbe. Az enyém öntött üveg kismanós bögre, az övé alföldi kiasutós. Mindketten feketén isszuk, keserű. Először a tányér volt, aztán jött a szarvas, de a tányérral kezdem, mondja.
Anyunak volt egy szép nagy falitányérja, a mosogató felett, a falon. Ági mosogatott, egy adott pillanatban ellépett két lépést, hogy beleszívjon a cigijébe, ami a hamutartóban pihent, és a tányér pontosan akkor lezuhant és darabokra tört.
Ezt nézd, mutatja, összezúzta még ezt a masszív edényszárítót is. Ha ott állok akkor, nem tudom, mi lett volna velem.
Nézem a műanyag edényszárítót és valóban darabokra tört az egyik sarka.
Képzelheted, hogy megállt bennem az ütő, néz mélyen a szemembe. Megállt.
Aztán, az előbb már mondtam, jött a szarvas. Az még félelmetesebb volt. Megyek éppen kocsival a valkói erdőn keresztül, a gyönyörű úton, és azon a részen, ahol bedől az út és átsüt a fák között csíkokban a nap – na, pont ott jön egy szarvas. A szembejövő sávban érkezik egy autó, annak a külső oldalától indul, így pont, mutatja kezével, bejön a kocsi előtt a záróvonalig, a sofőr fékez.
Én belenézek az ember szemébe, abban rémület. Aztán a szarvaséba nézek, aki áll a záróvonalon, közben fékezek, nem én irányítom a lábam, mert nekem nem jut eszembe fékezni, a szarvas is néz. Aztán a kis megtorpanása után elindul, át előttem az út másik oldalára. Érted, átszlalomozik közöttünk, leír egy szép nagy S betűt. Közben végig a szemembe néz nagy szomorúan és szépen átér, míg én állóra fékezek.
Félelmetes volt. Aztán mentem tovább. Nem is tudom, őz volt-e vagy szarvas. Mély volt a tekintete és szomorú.
Kimegyek cigizni, mondja ekkor hirtelen. Kijössz velem? Kimegyek vele. Szemében megszállottság, kiveszi az ablakpárkányon álló hamutálból az előre odakészített cigit, meggyújtja és mélyen beleszív.
Na, én most már biztos vagyok benne, veszi a mélylevegőt, hogy az a szarvas Anyu volt. És üzenni akart valamit. És a tányér is ő volt.
Valamit mondani akar, üzenni vagy nem is tudom, nem alszom napok óta emiatt. Egyébként se alszom sokat, hajnali kettőkor minden éjjel felkelek. Olyankor csak mászkálok a házban és várom, hogy reggel legyen. Anyu macskája figyel engem, aztán hajnalban együtt figyeljük a mókusokat és a madarakat. Aztán van, hogy nappal elalszom ülve.
Beleszív a cigibe mélyen, egészen behorpad az arca.
Te, én először rosszul raktam fel a morfiumtapaszt a karjára, annyira izgultam, hogy elcsesztem. A bonyolult útmutató miatt. Ezt még nem mondtam neked.
Ági, menjünk be, kérem meg, nem rontottál el semmit, én sose tettem fel azt a kurva tapaszt, nem mertem, mindig te csináltad és jól csináltad. Hidd el! Lehet, hogy az első nem ment, de nekem se ment volna. Én mindig nagyon hálás leszek neked, hogy ezt megtetted.
Látom Ágin, hogy mindegy, mit mondok neki, nem lát engem, csak a szarvas tekintetét. Mellettem elnéz. Elnyomja a cigit és visszamegyünk a házba.
Van tovább is, folytatja, szóval, teljesen felesleges bagatellizálni ezeket az eseteket. Összefüggenek, mondja lassan. Azért akartam veled beszélni, mert nem tudom, becsavarodtam-e. Aznap, mikor hívtalak, defektet kaptam.
Szakadt az eső, óriási vihar tombolt, és a hévízi kanyarban belehajtottam egy kátyúba. Egy galambot kerültem ki, ami pont felém szállt. Az esőben, pont felém. Egy hülye galamb. Rettegtem, hogy belém jön valaki a kanyarban, alig lehetett látni valamit.
Míg mesél, nekem eszembe jut, hogy anyánk temetésén berepült közénk valahonnan egy csomó galamb és elkezdtek totyogni a ravatalozó körül, mintha csak megrendeltük volna őket. Pedig nem.
Azt gondolom, Áginak komoly mentális baja van. És akkor tudod, mi lett, kérdezi. Hirtelen valami angyali nyugalom szállt meg. Száz méterre volt tőlem az önkiszolgáló autómosó és mivel szakadt az eső, senki nem mosott kocsit. Odáig elgurultam és ott vártam meg, hogy elálljon az eső. Érted, fedett helyen, biztonságban. Teljesen egyedül kicseréltem a kereket és hazajöttem.
De azt gondolom, ez is Anyu volt. És azt üzente, hogy most már nem haragszik.
Ha vége lesz ezeknek a furcsa dolgoknak, az azt jelenti, nem? Ha viszont történik velem valami, ami előfordulhat, akkor azt szeretném, ha valaki tudna ezekről. Csak ezért mondtam el.
Teltek a hetek, hónapok, Ági nem számolt be újabb nyugtalanító történésekről, sőt, mióta altatót szedett, kisimultnak láttam. Nem hoztuk fel többet ezt a beszélgetést.
Újra meg tudta enni anyánk kedvenc ételeit, be tudott menni a szobájába sírás nélkül és a fényképét is kitette a konyhába. Elkezdett gyászról szóló könyveket olvasni, és még nekem is kölcsönadott egyet. Bevallom, nem olvastam bele.
Néha eszembe jutott, amit aznap mesélt, főleg a szarvas, de mint mondtam, többet nem hoztuk szóba ezeket az eseteket.
Nem is beszéltünk azóta négyszemközt, hogy rám bízta ezeket a sztorikat, arra az esetre, ha vele történne valami.
A minap a konyhában ültem, késő este volt, a laptopomon dolgoztam az étkezőasztalnál, a macskám a gép mellett ült és percenként nyávogott egyet. Éhes volt. Az asztal fölé belógó lámpa hatalmas búrája minden alkalommal rövid visszhanggal festette alá éneklését.
Az egyik ilyen nyávogással egy időben éles hangot hallottunk, majd csörömpölést és minden elsötétült. A plafonról üvegszilánkok hullottak ránk.
A macska szorosan az asztalra lapult, mint egy képzett katona a harcmezőn és elhallgatott. A lámpa egyik izzója robbant fel. A búra szerencsémre alul zárt volt, így először a plafont találták el az üvegdarabok és onnan már erejük jó részét elvesztve hullottak ránk. Nem esett bajunk. A szerelő szerint gyári hiba okozta az esetet.
Ez egy hete volt és azóta nem alszom. Vagy, ha alszom, hajnali kettőkor felkelek és fel alá járkálok. Várom a rókákat. Felénk rókák járnak, nem szarvasok.
Kiemelt kép: AdobeStock, cikkbeli kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
