Égető paprikakrém a nem létező narancsbőr ellen, heti hat edzés. Vodka tisztán, hogy ellazuljon az agyonhajszolt test. Fekete öves fogyókúrázó.
Egyedül várok a hosszú folyosón a fülledt augusztusi délelőtt, szokatlan ez a csend. Harminc fok van, rajtam hosszúnadrág, magas sarkú szandál, elegáns blúz, ami csak a karomat hagyja szabadon. Orvosi rendelőbe mégsem megy akárhogy az ember. Nézegetem az órámat, és fogadásokat kötök magammal, vajon most időben behívnak-e. Jó, mert mindig én nyerek. Szólítanak.
Helyet foglalok a kis szobában, feszengek, pedig ez csak egy beszélgetés. Előveszem a táskámból a tekintélyes paksamétát: testösszetétel mérés, laboreredmények, ambuláns lapok.
A dietetikus – nagyjából velem egyidős lehet – hol a papírokat nézegeti, hol engem méreget, miközben pötyögi a számítógépbe, miket szoktam enni. Azt mondja, olyan a testalkatom, mint egy élsportolóé; nulla zsír, csak izom.
Önelégült mosolyra húzom a számat, és gondolatban hatalmas éljenzések közepette felállok az olimpiai dobogó legfelső fokára.
Azzal folytatja, hogy látszik, milyen szálkás vagyok,
majd leereszkedő hangnemben hozzáteszi, a szálkás nők egyébként nem szépek.
Szemem se rebben a testemet becsmérlő megjegyzéstől, hozzáírom a többihez. Egész idő alatt érezhető rajta a felsőbbrendűség-tudat.
Mintha mindenben jobb lenne nálam, pedig ha másban nem, fekvőtámaszban lenyomom, az biztos. Megy tovább a kérdezz-felelek, amikor a szája sarkából lekezelően odaveti:
„Ilyen testalkattal védekezni kellene, nem próbálkozni”.
Úgy érzem magam, mintha most ébredtem volna egy idegen helyen, másnaposan. Kába vagyok, a gyomromat égeti a fájdalom. Próbálom rekonstruálni az eseményeket, és nem akarom elhinni, hogy ez velem történik.
Mozdulatlanul ülök tovább, a hangja innentől csak háttérzaj.
Ahogy bámulok kifelé az ablakon, megelevenedik előttem fiatalkori önmagam: húszas évei elején jár, százhatvanöt centi, ötvenegynéhány kiló. Kritikusan méregeti magát a tükörben.
Hónapok óta ugyanaz a rutin: almaecet éhgyomorra, mályvatea, útifű maghéj, giccses névvel álcázott hashajtó kapszulák.
Kezdetben kínzó, később megnyugtató, végül észrevétlen éhségérzet.
Víz a nap első felében, hogy estére fixen lapos legyen a has.
Égető paprikakrém a nem létező narancsbőr ellen, heti hat edzés. Vodka tisztán, hogy ellazuljon az agyonhajszolt test. Fekete öves fogyókúrázó.
Fehérneműben, szigorúan erős fénynél nézegeti magát, először szemből, aztán oldalra fordul. Közelebb megy a tükörhöz, ugyanazt a mozdulatsort ismétli. Kifogástalanul néz ki, erősnek, sebezhetetlennek és érzéketlennek tűnik.
A tökéletes külső pillanatnyi elégedettséggel és állandó szorongással tölti el. Nincs számszerűsíthető cél, valaki van, akinek a figyelme kell.
A teste felett érzett kontroll és hatalom teljesen megszédíti, a hónapok óta tartó önsanyargatásból észrevétlenül évek lesznek.
Nézem ezt a lányt, és nem hagyom, hogy bárki szégyent és bűntudatot keltsen bennem miatta. Aki azt hiszi, az összes értékem kifejezhető néhány számjeggyel, téved. Az átlag alatti testsúly, az alacsony testzsír-százalék, és az aránytalanul sok izom egyben kőkemény önfegyelem, alázat, következetesség és erő. Kár, hogy ezeket semmilyen index nem méri…
Leplezetlen közönnyel figyelem, ahogy ez a kedves nő a virágos ruhájában, a feltűzött hajával, és a minden bizonnyal tökéletes BMI-jével körmöli a tanácsait és az utasításait. Nem kellett volna. Nem így kellett volna. Én választottam ezt a testet, de mi van azzal, aki nem tehet róla? Ezekkel a gondolatokkal hagyom el a rendelőt, és bár muszáj lenne, tudom, hogy nem fogok visszamenni.
Néhány héttel később egy kórházi ágyon fekve próbálok magamhoz térni az altatásból.
Szeretnék kimenni vécére, de fel sem bírok ülni. Segítséggel, rekordlassúsággal feltápászkodom, kicsoszogok a mosdóba, és megállok a tükör előtt. Ahogy szétnyitom az óriási hálóruhát, döbbenten látom, hogy nyaktól térdig narancssárga vagyok a fertőtlenítőtől. Három nagy ragtapasz virít rajtam, amiken átütnek a fekete varratok. Legalább már tudom, mi fáj.
Miután visszafekszem, jobb híján azon tűnődöm, mennyit bír ez a sokat gúnyolt, satnya test, amire most büszkébb vagyok, mint valaha. (Külön öröm a kockahas, a három „x” alakú sebhellyel úgy fogok kinézni, mint akin amőbáztak.)
Elkezdem számolni az injekciókat, a gyógyszereket, a műtéteket – mindent, ami nyomot hagyott rajtam és bennem –, de félúton abbahagyom. Túl sok a strigula.
Felidézek néhányat az évek során összegyűjtött megjegyzésekből és kritikákból: Van egy kis hasad. Túl vékony vagy. Most már túl izmos vagy! Így férfias vagy! és – mind közül a kedvencem – Ha tíz kilóval több lennél, mindenki a te képedre maszturbálna. Mosolygok rajtuk, és valahol hálás vagyok nekik. Legalább annyit keményítettek rajtam, mint Rubint Réka.
Végre megérkezik az orvos, mosolyogva, megnyugtató hangon kérdezi, hogy vagyok, aztán mesél a műtétről.
Megtudom, hogy nézek ki belülről és mik a lehetőségeim, merthogy a meddőségemen szikével sem lehet segíteni.
Két dolog jut eszembe hirtelen: az egyik, hogy a dietetikus végre nyugodtan alhat; a másik, hogy meg kell kérdeznem, egy ilyen beavatkozás után mikor lehet leghamarabb edzeni.
Kiemelt kép: Freepik
Az írás a Felhőcafén jelent meg először.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
