Imádott nagymamám – aki gyerekkorom példaképe volt – mindig szívesen vállalta a plusz feladatokat, imádott intézkedni, fontoskodni, menni, menni. A Vöröskereszt lelkes aktivistájaként, állandó véradóként, a hajléktalanok, rászorulók támogatójaként mindig segített másokat. Csak később derült ki számomra milyen súlyos teher nyomja a vállát, amelyről mélyen hallgatott egész életében.
Miskolczy Viktória írása.
Rá mindig, mindenki számíthatott, sosem mondott nemet.
Visszatekintve, úgy tűnt, mintha bűntudata lett volna, mintha valamit jóvá akart volna tenni.
A halála után beszélgettem erről anyuval, próbáltuk felgöngyölíteni a szálakat, mitől válhatott ilyenné. Időutaztunk kicsit.
Nagymamám falun született, gyerekként egy szomszédos birtokra járt dolgozni. Olyan munkát végzett, amire annyi idősen alkalmasnak találták: vizet hordott, a jómódú földesúr lányait istápolta: a hajukat fésülte, legyezgette őket a hőségben, szőlőszemeket adott a szájukba, itatgatta őket. Két generációval ezelőtt a nagyikám lényegében cseléd volt.
Akkor ez mindennaposnak számított, ebbe születtek bele, mindenki kivette a részét a család fenntartásából, hogy legyen mit ennie a nyolc gyereknek.
Aztán fiatal lányként a megyeszékhelyen egy szövetkezethez került könyvelőnek. Vélhetően szerelmi viszonyba bonyolódott a főnökével, akitől később teherbe esett. Ahogy ez kiderült, mennie kellett onnan, jó messzire.
Így került fel a fővárosba, ahol albérletben lakott, majd világra hozta a kisfiút, akit aztán teljes titokban örökbe adott.
A volt főnöke támogathatta anyagilag, és – mivel családos ember volt, nem vállalta a törvénytelen gyereket – szorgalmazhatta, hogy nagymamám mondjon le a fiáról. Ezeket az éveket sűrű homály fedi.
Az egészre akkor derült fény, amikor anyu tizenéves korában rátalált egy dokumentumra az örökbeadásról. Amikor a nagyapámmal rákérdeztek a történtekre, a nagyikám semmit sem válaszolt, makacsul hallgatott, nem beszélt róla egy szót sem.
Titok volt, és lényegében az is maradt.
Mekkora tátongó, nyílt seb lehetett ez benne!
Lemondani a saját fiáról és a szerelemről.
Nem egyedi eset ez, számtalanszor előfordul: a főnök és a beosztott viszonya. Nagymamám jótét lélek volt és nagyon szép nő. Talán a főnöke volt élete nagy szerelme?
Anyu azt mondta, nem a nagyapám, az biztos, sosem szerette őt igazán, kényszerből ment hozzá.
Az ’50-es éveket írtuk, nagymamám huszonhat éves volt az esküvőkor. Akkoriban már vénlánynak számított, jóval korábban meg kellett volna házasodnia, így meg szégyenben maradt volna. Hajadonként egy gyerekkel? Na, azt már nem! Örökbe adott fiúcska, érzelmek nélküli házasság, legális gyerekvállalás.
Anyu nem szerelemgyerek volt, és nem is lett testvére.
És ahogy lenni szokott: a történelem ismétli önmagát, akár generációkat átugorva.
Én, az unoka ugyanezt csináltam végig alig nagykorúként az első főnökömmel (leszámítva azt, hogy nem estem tőle teherbe).
Beleragadtam egy számomra méltatlan kapcsolatba, ahol legjobb esetben is csak második lehettem.
Tudat alatt generációkon keresztül hordozzuk magunkban a mintákat.
Ebből a szempontból mi már szerencsésebbek vagyunk, mint a felmenőink, magunk és a gyerekeink esetében már egyre nagyobb hangsúlyt fektethetünk a traumák felismerésére és gyógyítására. Szép lassan bekúsznak az életünkbe olyan könyvek, filmek, tartalmak, kezdeményezések, mozgalmak, amelyek az esendőségünk és sérüléseink elfogadására, a többi emberrel történő megosztására fókuszálnak.
Nekem például rengeteget segítettek Orvos-Tóth Noémi pszichológus könyvei: az Örökölt sors és a Szabad Akarat, amelyek a transzgenerációs örökségeink vizsgálatával foglalkoznak. A szerző meglátása szerint ugyanis
mindannyian traumatizált ősök leszármazottjai vagyunk, és hordozunk magunkban olyan sérüléseket, amelyeket nem is mi szenvedtünk el.
Én nem szeretném továbbadni ezt a mintát. Nem szeretném, ha a lányom is egy olyan viszonyba bonyolódna, aminek szenvedés a vége. Épp ezért beszélgetek vele a nőági örökségeinkről.
Ez az írás kivonat az Üvöltő hegek c. könyvem egy részletéből, amelyben írtam arról is, hogy néztem szembe a múltammal, a gyerekkori és transzgenerációs traumáimmal, hogy ismertem fel bántalmazó kapcsolataimat, és hogy számoltam fel az ismétléseket az életemben.
Szeretettel:
Viki
A könyv kizárólag az uvoltohegek.hu oldalon keresztül érhető el.
(Többet megtudhattok a szerzőről erre a linkre kattintva.)
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
