Kedves Feri bácsi, de régen nem láttuk, jöjjön csak beljebb! – köszöntötte Margitka a plexin keresztül a hajlott hátú öreg bácsit. – Menjen oda hátrébb, a 4-es ablakhoz, Kati majd segít magának!
– Köszönöm, köszönöm – rebegte a bácsi, de már alig bírta emelni a lábait, kétoldalról segítették. Eljött a lánya és a veje is a postára vele, legyen, aki kíséri.
Napok óta nem érezte már jól magát Feri bácsi, valahogy szédülések jöttek rá, és a mellkasa is beszorított egyszer.
Szólt a körzetisnek, nem lesz ez így jó, de szerinte elég lesz egy kis antibiotikum, minek itt komolyan aggódni. Nem baj – gondolta a bácsi – jó lesz már kivenni azt a kis pénzecskéjét, amit a postán tart, ki tudja, mi jöhet egyszer.
Oda is kerültek hamar a szabad ablakhoz. Nehezen derült ki, hogy milyen betétről is van szó, jobb lesz, ha leültetik közben Feri bácsit. Margitka kinyitotta a főnöki kisajtót, kiadta az irodai széket, az legalább nem ugrik lejjebb, ha ráül valaki. De Feri bácsinak már valahogy ez sem jött jól.
Egyre fehérebb lett, remegett a szája széle, és egyszercsak már a segítő karok sem bírták megtartani. Elernyedt és elájult.
Kati felugrott, szólt Margitkának, felgyorsultak az események. Ennek fele sem tréfa, mentőt hívni azonnal, Feri bácsi rosszul lett, még itt hal meg, a posta ablaka előtt! Hívták a mentőt, de már a telefonban sorolták, mi most a teendő. Feri bácsit lefektetni, stabil oldalfekvésbe helyezni, légutakat szabadon hagyni, pár perc és ott lesznek a kollégák!
A kertvárosi postahivatalban a munka közben tovább folyt.
A többi ablaknál hosszú sorok várták, hogy csekket fizessenek be, levelet adjanak fel, vagy éppen a jövő heti lottót vegyék meg. A kinti ragyogó napsütésben zajlott a főúti forgalom, mikor leparkolt a szirénázó mentőautó a posta ablaka előtt. Berohantak az egyenruhások, és a hátsó ablaknál Feri bácsi fölé hajoltak. Nem volt itt már sok teendő.
Feri bácsi csendben ott, a posta padlóján meghalt. Megkezdték az újjáélesztést, de hiába, beállt a halál.
Margitka a telefonhoz sietett. Hívni kell a főnökséget, mi ilyenkor a teendő. Várni kell még a rendőrre, halottszállítóra és különben is, mi ilyenkor a tényállás? A központ mindig tudja a jó választ:
halott van a postahivatalban, küldjék ki az embereket és zárják be a hivatalt.
Margitka azonnal intézkedett. „Legyenek szívesek elhagyni a posta területét, rendkívüli esemény történt, be kell zárnunk!” – kezdte el a kiterelést. „Na mégis, mit képzelnek, hát itt álltunk már sorban mióta, és most küldenek ki?” – a hőbörgés megindult. De Margitkát nem lehetett eltántorítani. Kitessékelt mindenkit és bezárta az ajtót. Most a rendőrre várnak.
Feri bácsi ott feküdt a hideg kőpadlón, magával vitte már minden emlékét. Rövidnadrágos gyerekkorát, édesanyja illatát, az iskolaudvar poros focipályáját, a munkásévek nehéz, görnyesztő éveit.
Mosolyokat, álmokat, öleléseket és szerelmeket, gyermekei nevetését, és a dühös vitákat. Elmúltak mind. Egy test feküdt már csak ott ernyedten, várva, hogy jöjjön a rendőr.
A posta ajtaja elől az emberek nem tágítottak. Nekik itt dolguk van, kivárják, hogy feladhassák a csekkeket. A levelet sem jöhetnek bármikor feladni, inkább itt rostokolnak, de ők el nem mennek, ha már idáig sorban álltak! A rendőrnek úgy kellett átfúrnia magát a tömegen, hogy bejuthasson hatósági feladatát ellátni.
Feri bácsi halálán nem volt mit kérdezni.
Egyértelmű tényállás, felvették az adatokat, megírták a papírokat, lehet hívni a hullaszállítókat. Köszönjük, rendben, hívjuk őket, de mikor jönnek? Pár óra még, mire ideérnek.
A tömeg az ajtó előtt már türelmetlen.
„Minek kell még zárva tartani, nekünk is van ám dolgunk!”
Margitka megint telefonál. Mit mond vajon a központ? Nahát, nahát, tényleg nem lehetnek zárva, húzzon hát oda egy paravánt, és nyissa ki a postát!
A munkának folynia kell tovább, mit számít, hogy ott fekszik egy hulla!
Így is történt. Margitka kihozta a raktárból a hirdetményeknek rendszeresített talpas válaszfalat, odatette Feri bácsi keze mellé a kőpadlóra, vette a kulcsait és kinyitotta a postaajtót. Az emberek végre betolulhattak, sorban odajárulhattak kiszolgáló pultjaik elé, és áldozhattak a posta oltárán papírkáik benyújtásával.
A munka folyt tovább.
„Csekkjeit készpénzzel vagy kártyával kívánja befizetni?” „Szerencsejátékaink közül most új kaparós sorsjegyet tudok ajánlani.” „Befektetéseink közül melyiket kívánja választani?” „Elsőbbségi levélnek csak drágábban tudom felvenni, nem lesz baj? Nem, nem aranyos, küldje csak gyorsan, látja, rövid az élet, kapják csak meg időben!”
Feri bácsi lassan hűlő holtteste pedig eközben már gondjai nélkül, csendesen feküdt a hirdetőparaván mögött, elnyúlva a posta hideg kőpadlóján…
kiemelt kép: Adobe Stock AI
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
