Nézem a szemem alatti táskákat, karikákat. Nem tudtam, hogy túl lehet élni két évnyi nem alvást. És nem csak nem alvást: állandó aggódást, önmegkérdőjelezést, elhagyatottságot, önazonosság elvesztést.
HGK írása.
Régen az voltam, akivel mindenről lehetett beszélni. Most az vagyok, aki mindenről szeretne beszélgetni, de a gyerek dolgain kívül nem tud máshoz hozzászólni. Vagy a közege nem akar másról beszélni.
Mégis melyik játszótéri anyuka örülne annak a beszélgetés kezdeményezésnek, hogy szia, cuki a kisfiad, hány éves? Kettő? Szuper. Na és mit gondolsz a közelgő klíma katasztrófáról?
Pedig ez is állandó szereplője a gondolataimnak. Ahogy a háború is. Meg a globális politika. Az, hogy hogy lenne a kislányom a legnagyobb biztonságban. Hogy ezért én mit tudok megtenni és vajon megteszek-e mindent?
A másik legfontosabb kérdés az egészsége. Nem csak az övé, hanem a miénk is. Mit együnk, hogy egészségesek maradjunk? Több zöldséget? Több gyümölcsöt? De csak biot? És milyen húst? Zsírmenteset? Antibiotikummenteset, rendben, ezt honnan szerezzem be? Vagy leginkább, ne is együnk húst. Ezzel segítünk magunknak és a Földnek is.
De én nem így nőttem föl, a párolt és rántott zöldségeken túl nem sok receptet ismerek. Szerzek könyveket, olvasom, próbáljam ki az új recepteket. De mikor? És ha nem ízlik senkinek, akkor mit eszünk? Kenyeret? De abból sem kéne túl sok, elvégre számoljunk le a finomított szénhidrátokkal. Tudom, vegyek teljeskiőrlésűt. Gluténmenteset. Jó megoldásnak látszik, hogy éljünk inkább csokoládén, ezt talán még élvezném is egy-két napig.
Nyilván a józan eszem ezt azért nem engedi. Meg pénzem sincs havonta egy számmal nagyobb ruhákat vásárolni, jobb volna inkább visszafogyni a régiekbe.
Senki nem mondta korábban, hogy a szülés nem csak új felelősségekkel és visszafordíthatatlan családi változásokkal jár, hanem teljesen új viszonyt kell kiépítenem saját magammal is.
Már sosem leszek az, aki korábban voltam. Az agyam, a lelkem, a szívem örökké valaki mást fog előtérbe helyezni, életem végéig aggódni fogok, hogy Ő jól legyen, mindig az lesz az elsődleges, hogy neki jó legyen.
Persze közben tudom, hogy akkor van jól, ha én jól vagyok, szóval foglalkozzak többet magammal, járjak el tornázni, figyeljek magamra, fodrász, kozmetikus, csináljam azt, ami engem kikapcsol, de a legtöbb esetben annyira van csak energiám, hogy a délutáni alváskor nézzek magam elé.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék a legjobban? Azt válaszoltam, hogy egy hétig csak simán létezni, csöndben, esetleg olvasni és végigvinni egy egész, teljes gondolatsort. A válasz az volt, hogy “jaj, ne vicceljek már”.
Egy pár órával később ugyanez az ember megkérdezte, hogy nem akarok-e véletlenül tanulni valamit, hogy ne essek ki a munkából teljesen és piacképes maradjak. Mintha a korábbi válaszom semmis lett volna.
Mintha az, hogy néha pihenni szeretnék egy említésre sem méltó hóbort lenne és sokkal inkább arra kéne koncentrálnom, hogy miközben a gyerekem életét, személyiségét építgetem, ápolgatom 0-24/7, igazán csinálhatnék még valami hasznosat is.
Nem segít a helyzeten, hogy ez a megjegyzés az anyámtól jött.
Ez persze egy újabb problémakört feszeget, miszerint miért nem lehetünk soha elég jók anyáinknak és hogyan kerülhetnénk el, hogy ezt adjuk tovább lányainknak?
Mert ami fontos, azt jobb kerülni. Ami meg alapvető, azt még inkább.Mégis, miközben nap nap után azon merengek, hogy mégis hogy biztosíthatnék egy jobb világot a lányomnak arra jutok, hogy ezt nem kívülről kell építgetnem neki. Benne és bennem és az, hogy benne ez létrejöjjön, az belőlem indul. Persze nem teljesen, ami bennem van, az az én anyámban gyökerezett, ami pedig még visszanyúlik az ő anyjáig és így szépen vissza egészen addig, amíg már el sem látok.
Régmúlt idők asszonyai és sorsai mind mind jelen vannak az én lányom életében, reakcióiban, mozdulataiban de csak a sajátjaim azok, amiket felismerve, újraértelmezve és kijavítva pozitív változást tudok hozni az életébe.
Anyám, mint generációjának szinte minden tagja humbugnak tartja az önelemzést, önmagunk megértését, a generációs traumákat, a párterápiát a saját lányával. Na nem mintha nem lennének alapvető megoldandó gondjaink. Csak minek azokkal foglalkozni: ami történt megtörtént, ez van, nem lehet rajta változtatni, reméli, hogy az unokájával majd jobb lesz a kapcsolat.
Egyszerre vagyok teljesen magamra hagyva és elvágva a megértés lehetőségétől. Hogyan érthetném meg mindazt, amiről nem is tudok?
De nem baj (dehogynem). Megoldom. Megoldjuk. Ahogy eddig is. A szülést követően meg még inkább.
Mint minden szülő, aki a gyerekét magabiztosnak és önazonosnak szeretné látni. Mint minden anya, aki bármit és mindent megtenne a gyerekéért. Mint minden nő, aki jobbat szeretne magának és a következő generációknak.
Dolgozom magamon magunkért egy szebb élet reményében.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
ez is érdekelhet:
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
