Csütörtök félhatra kaptam időpontot Noémihez. Kiszámoltam, ha négykor végzek a melóban, fél ötre hazaérek, még lesz időm lezuhanyozni, tiszta bugyit venni, bugyiban a konyhapultot támasztva meginni a délutáni kávém. Vagy lemondani az egészet a fenébe.
Kaiser Vivien írása.
Amióta megkaptam az időpontot, naponta kábé kilenc indokot gyártottam le, hogy miért nem fogok elmenni. Aztán tessék: itt fekszem deréktól lefelé csupaszom, vagyis totál szőrösen, combjaim összeszorítva, és tettetett lazasággal várom, hogy Noémi felkenje rám a forró gyantát, majd nem titkolt pajzán lelkesedéssel letépje az első ragacsos kis csíkot.
Egyébként másfél éve csak arckezelésre járok Noémihez. Azzal muszáj.
Először a huszonötödik szülinapomon voltam nála, wellness napot kaptam a barátaimtól, a kellemes masszázs és az arcpakolások mellett pedig ott figyelt az intimgyanta is.
Wellness, aha. Noémi akkor még frissen végzett kozmetikus volt, lelkes, gyors, és kegyetlen. Amennyire rettegtem az első alkalomtól – talán nem is a fájdalom, inkább a túlzott szemérmem miatt –, annyira rákaptam.
Noémi nem csak az igényesség jegyében elkövetett irreális jóga- vagy egyszemélyes Káma-Szútra pozíciók okozta izomláztól, de a vágási sérülésektől is megmentett.
Másfél éve azonban a fürdőszobai gimnasztika visszatért a hétköznapjaimba, a kényelmesség iránti vágyamnál erősebb lett ugyanis a szégyenérzetem. Mégis inkább vállalom az izomlázat, tényleg csak magam, meg kicsit talán a nődokim miatt.
Na nem azért, nem jönnek be a hetven pluszos Real Madrid drukker férfiak – onnan tudom, hogy Real fan, hogy egyszer a lábam közül kiszólt az asszisztensének: „Hányan vannak még beírva mára? Fél nyolckor kezdődik a Real meccs.”
Szóval nem akarok neki tetszeni, inkább csak megkönnyíteném a munkáját, meg persze a saját anyagi helyzetemben is menteném a menthetőt – ha volna mit –, mert a bozótvágás díját már igazán nem szívesen fizetném ki a rendszeres kontrollok, vérvétel, dietetikus, személyi edző, pirulák és mindenmentes diétás kaják mellett.
Titkon persze reménykedem, hogy legalább egyszer megdicsér majd, hogy csinos vagyok, vagy legalább megkérdi, hogy szeretem-e én is a focit. Bár ha abból indulok ki, hogy már a metrófelújításon dolgozó munkások sem füttyögnek utánam hónapok óta, ezt várhatom.
Na de ha majd visszafelé jövök Noémitől… a pótlóbusszal!
Megoldhattam volna persze most is magamnak a szőrtelenítést talán izomláz nélkül ha a gyantázásra szánt pénzből veszek egy harmadik generációs négypengés borotvát amellyel „játék” meg „élmény” a szőrtelenítés, ugyanis amióta a negyedik nődokim – nem a Real Madrid drukker – tapintatosnak kicsit sem nevezhető módon felvilágosított: magának PCOS-e van, szintén nem túl tapintatos módon kapom a borotvákról, trimmerekről, epilátorokról szóló hirdetéseket.
Az egyik nanotechnológiás aksis csodán mondjuk tényleg elgondolkodtam, de most, hogy itt van Márk, nem akarom a véletlenre bízni ezt a szőrdolgot. Noémi majd megoldja.
Egyébként is ő az oka, hogy egyáltalán Márknak megtetszettem.
Ha nem tenné legalább elfogadhatóvá a külsőm, sosem írtam volna vissza egy, a fotói alapján olyan tökéletes pasinak, mint Márk. Pláne nem váltottunk volna videóra, hogy rájöjjek, a hangja és az intellektusa is hibátlan, és hogy végül személyesen is találkozzunk, ahol kiderüljön: persze, hogy a teste és a stílusa is perfekt.
Ilyen pasival az oldalamon kávézgatva még jobban szégyelltem, hogy olyan vagyok, mint egy koravén kamasz vagy egy fiatalos nagymama, miközben a szemem köré már ránctalanítót kenek, a T-vonalamra jöhet a pattanások elleni tonik.
Jobban zavar ez az átkozott kombináció, mint az, hogy a mindig vékony alkatom „szépen kikerekedett”, ahogyan azt néhány kedves ismerősöm meg szokta jegyezni. Persze nem úgy kerekedem, mint Beyoncé, inkább úgy, mint Brandon Fraser a Bálnában.
Márknak viszont úgy tűnik, így is tetszem. Főleg, mert az első és a második randit egy harmadik követte, amikor csókoloztunk is, és nem zavarta a pelyhedző bajszom, sőt, két nap múlva hívott, hogy szombaton felmehetnék hozzá.
Ahogyan Noémi sorban tépi le a gyantacsíkokat, egyre erősödik bennem a gondolat: lemondom ezt a randit a francba. Jobb az ilyen kényes sztorikat az elején elengedni. Mert ha mondjuk Márk van olyan laza, liberális és rugalmas, hogy a push up farmeren, a két réteg alapozón és a három heti kötelező gyantázáson túl meglát engem, és belémszeret, még mindig ott van a gyerekkérdés.
Hiába vonogatta a vállát a dokim, hogy attól, hogy PCOS-em van, még gyerekem is lehet.
De én nem akarok sikertelen lombikprogramot, meg azt sem, hogy gyógyszerekkel meg hormonokkal tömjem magam, és közben reménykedni, aztán meg Márkkal veszekedni, időzítve szexelni, aztán együtt sírni, végül megutálni a másikat,
hogy aztán kölcsönös anyázások közt ő az új – valószínűleg termékeny – nőjéhez, én meg anyámékhoz költözzem, hogy legutoljára vérben forgó szemekkel acsarkodjunk ügyvédek előtt a közösen vett kanapé jogdíján.
Noémi rám szól, ne feszítsek. Elég nehéz nyugodtnak maradnom, mikor a jövőbeli énem úgy szerette azt a kanapét.
Hogyan kellene lemondanom Márkot?
Talán ne a kanapé sztorival indítsak, inkább csak betegedjek le? Hányós-fosós vírus? Nem, az illúzióromboló. Akkor csak sima megfázás? Törjön el a lábujjam? Vagy az egész lábam? Vagy akár meg is halhatna valakim. Vagy meghalhatnék én is!
Noémi most ér a legérzékenyebb ponthoz. „Lazíts” –hangzik az utasítás.
És ha átmennék mégis, csak nem lenne szex? Esetleg csak petting?
De mi van, ha nem tudunk leállni? Ott alszom, aztán másnap reggel meglátja a pattanásos bőröm, vagy észreveszi a takaró alól kibuggyanó hájam?
Az lesz a legjobb, ha őszintén beszélek vele. Megmondom neki, hogy nem érzem a vibrálást, elmúlt a kezdeti fellángolás, ez nem az ő hibája, hanem az enyém, és mi lenne, ha megpróbálnánk barátok lenni?
– Fordulj meg – kéri Noémi. Na, kellőképpen lezsibbadtam már, most biztosan jobb lesz. Nem az. Fáj. Ez is Márk miatt van! Nem kell ez nekem.
Szomorúan sétálok a metrópótló felé. A telefonom rezegni kezd. Márk írt:
– Szia, figyelj csak, azt hiszem, megfáztam. Alig élek. Nem tolhatnánk el a szombatot?
Tudtam, hogy még a kanapé vásárlás előtt szétmegyünk – írom le idegesen, aztán törlöm az egészét és jöhet a sablon: De, persze. Sajnálom. Jobbulást.
Ha lehet, még szomorúbban érek a metrópótló megállójába. Megtorpanok. A markolók eltűntek. A munkások sehol. A megállóban tábla: Június 22-tól az M3-as metró ismét a teljes vonalon közlekedik.
Még percekig állók a régi megállóban és próbálom feldolgozni a veszteségélményeket, amelyek azóta értek, hogy kijöttem a szalonból.
Közben figyelem, ahogyan az emberek a frissen átadott aluljárón át jönnek-mennek. Csak én toporgok, nem merek lemenni az újrakövezett lépcsőn a tökéletesre mázolt átjáróba. Valahogy mégiscsak haza kellene jutnom, a következő évtizedekben biztosan nem lesz újabb felújítás. Lassan elindulok. A peronra érve előveszem a telefonom, megnyitom a chatet:
És a következő hétvégéhez mit szólnál?
Megérkezik a metró. Mennyivel jobb, mint a pótlóbusz!
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
