„Vegyél még, neked csináltam! Vigyetek is belőle!” Azt mondják, a magyar etetve szeret, s ez még régről, oly nehéz időkből beidegződött szokásunk, hogy legtöbbször nincs szívünk nemet mondani rá. Az ételek, illatok, a főzés, és az összejövetelek emlékei mindannyiunk számára meghatározó, szívmelengető, vagy épp megrázó erejű életmozaikok. Rövid, de szívbemarkoló életmesék következnek.
Sz. Veronika – VerenaTerra Coaching írása.
Férjemmel sosem volt egyszerű a kapcsolatunk: az első perctől keményen meg kellett dolgoznunk érte. A 18 év alatt számtalan közös élményt gyűjtöttünk – és párszor voltunk a tönk szélén is. Ám egyet biztosan tudok: ő ismer engem a legjobban, és mindenben számíthatok rá. Főleg akkor, ha épp küzdelmes számomra az élet. Vagy… ha babánk születik. Eredetileg nem azért jött be a szülésre, hogy mindent lásson, hanem hogy ne hagyjon magamra „abban a kiszolgáltatott helyzetben” – hogy legyen, aki vigyáz rám, kiáll értem, és megvéd, ha kell.
A szülés nagyon megviselt.
48 órás vajúdás, sürgősségi császár, alvásmegvonás. Az ájulás szélén voltam, sokat sírtam. Másnap drága férjem beállított a kórházba egy nagy tál meleg tejberizzsel. Külön kis dobozokban fahéjas és kakaós cukorral.
Mikor megláttam, könnybe lábadt a szemem. Nekem az a tejberizs maga volt a gondoskodás.
Pontosan tudta, mit szeretek és mire van szükségem; otthon elkészítette és rohant vele hozzám. Mélyen beszívtam a fahéj illatát és mohón kanalazni kezdtem a puha rizst, és közben gondolataimban láttam, ahogy alig két órája még a tűzhely felett áll és kavargatja az édes masszát.
Ez az ember mindent intéz, mindent megold, szalad, főz, mindenről gondoskodik otthon, a kisfiunkkal, a munkában és körülöttem is.
Nem csak a cukor olvadt meg akkor a meleg tejberizsen. A szívem is.
***
Mami… Még most is hallom a hangod. Kissé remegő, csendes és simogató. Megnyugtató.
Sosem hallottalak kiabálni vagy idegeskedni. Bármit is hozott az élet, te alázattal tetted a dolgod.
Emlékszem, az utolsó időszakban nálunk laktál. Betegségedből 7 évesen annyit értettem csak, hogy nem ehettél édességet. Mikor apu nem látta, tőlem kértél egy-egy kocka csokit, én meg persze adtam, mert aki szeret, az ad.
Ha apu látta volna, elég nagy haragra gerjedt volna. Emlékszem, sokszor volt ideges és türelmetlen veled, de te akkor is szeretted, magányosan és rendíthetetlenül. Akkor még nem tudhattam, hogy az ő türelmetlensége csak tehetetlen, feltorlódott szeretetének torz és szomorú kifejeződése volt, ami nem téged bántott igazán, hanem őt magát.
Bárcsak tudtátok volna, hogy az édesség soha nem tölti fel a szeretés hiányát, nem ölel helyettetek, nem teszi kimondottá a kimondatlant. Ha apu tudta volna, talán ő se cipelte volna tovább a mézédesre cukrozott, tehetetlen űrt.
***
„Anya, kész van már a leves?”
Fiam kukkant be a konyhába szaglászva, majd a fekete lyuk keletkezését kezdi magyarázni nekem. Alig eszik meg valamit, de a húslevesemet szereti.
Gyerekként sokat voltam a konyhában, de sosem a főzésbe kapcsolódtam be, helyette mindig felolvastam Anyunak.
Tízévesem – kiskamaszos forrongása okán – ritkán dicsér bármit is, de a gazdag ízű csontlevesem mindig megérinti a szívét.
A húsleves főzése nálam meditatív folyamat. Csak akkor főzöm, ha tudom, hogy lesz idő ráérősen leszedegetni a habot, és a szűrés közben elmélázni az emlékeimen…
Gyerekként nagyszüleimnél töltöttem a nyarat, naphosszat bújkálva a lengedező kaprok és szőlőtövek közt… Esténként zápor öntözte a kertet, s én szaladtam ki a zöldbe, hogy mélyen a tüdőmbe szívjam a frissítő levegőt. A föld vizes illata akkor vált örök szerelemmé számomra.
Emlékszem, dél környékén a levegőben utánozhatatlan húsleves és piruló palacsinta aromája elegyedett, hívogatóan szállva a buja zöld növényzet közt, és hamarosan meghallottam a tányérok csörgését is a ház felől. A nyár vakító forróságából a kövezett konyha hűvösébe menekülve, a Kossuth Rádió hangzavarában, némán kanalaztuk nagyanyám egyszerű, házias, tűzforró ebédjét.
Keserédes érzések telítik el a szívem. Fiam, mintha megérezné ezt, ilyenkor elő-előbújik szimatolni. Vagy épp felolvasni nekem…
***
A szülés fizikai küzdelmei, a kialvatlanság és az anyává válás felfoghatatlan érzései teljes mértékben kimerítettek. Kimondhatatlanul hazavágytam már. Gyermekemen kívül csak anyukám és férjem látogatása hozott lelki felüdülést. A harmadik napon anyu csomagot hozott. Nagymamám küldte.
Sietve bontogattam az alaposan becsomagolt, titokzatos valamit, és egyszerre csak jól ismert illat érte az orrom és a lelkem. Végtelen kimerültségem elszállt, szívemet melegség járta át.
Újra gyermek voltam, aki nagymama kertjéből siet a konyhába a déli harangszóra… HÚSLEVES. Egy hatalmas üvegben. És grízgaluska! Istenem, mennyire szeretem! Még meleg. És ízletes rántott hús, lágy krumplipüré…
Könnyek borították el szemeimet, semmit sem láttam, és szólni sem tudtam. Mohón falatoztam az otthon ízeit, és vele gyerekkorom nyarainak emlékeit.
Drága Mama… Láttam magam előtt, ahogy dédunokája születésének hírére szívvel-lélekkel főzte ezt a mennyei mannát, és sietve becsomagolta, hogy mielőtt eljusson hozzám. Tudta vagy sem, de aznap az otthon melegét és összes szeretetét küldte el nekem. Élete és szíve minden rezdülésével.
***
Az asztalokon sütemények roskadásig: kalács, bejgli, mandulás csók, sós rúd, zserbó. Anyukám készítette mindet. Isteniek, igaz, a bejgli picit száraz és a zserbó tetején a csokiréteg sem a régi… Hiába, a Dédié utánozhatatlan volt. Már öt éve, hogy Dédi nincs velünk, Papa pedig idén követte őt.
„Nem tudok nélküle élni!” – mondogatta akkoriban, mikor elveszítette mamát, de azért kemény legény volt ám ő: még talált annyi örömet a napjaiban, amivel évekig áramlott benne az életerő, és mi vele lehettünk.
Először ünnepeljük a Szentestét az ő házukban – de már nélkülük.
Születésem óta minden Szentestén itt gyűltünk össze. Most is mindenki itt van, a fa alatt most is ott csillognak a gyerekek ajándékai. Ma is Dédiék égősora világítja meg a szobát. Hiányuk mégis minden pillanatot áthat. Talán mert velük együtt elmúlt egy korszak is. Ez a szívfacsaró érzés újra és újra megszorít a mellkasom mélyén.
Gyerekeim mesét néznek, de ezúttal nem hangosítják fel, halkan nézik. Talán ők sem akarják megzavarni a ház alvó emlékeit.
„Némafilmet néztek?” – szólalok meg.
De hiszen ezek nagyapám tréfás szavai! Az ő szavain szólaltam meg. Megfordulok. Nagymama fotója mosolyog rám a falról. Talán csak képzelődöm, de mintha pont rám kacsintana. Szinte hallom őt: „A gyerekek még alig ettek valamit!”
Apám pedig, aki már jócskán megelőzte őket az égi úton, most homlokát ráncolva lépne a szobába, és szúrós szemmel annyit mondana: „Mi ez a zöldség, amit néztek?”, aztán néhány léggitáros mozdulat után lábát magasra emelve kedvenc mamuszával kapcsolná le a lámpakapcsolót, amit össznépi kuncogás és taps fogadna, majd megkezdődne a bejglimajszolással egybekötött, családi közéleti eszmecsere…
Ez mindig ennyire fog fájni?
Valami csoda folytán a hideg szorítás helyét lassacskán melegség veszi át.
Az ötven éves csipkefüggönyön át párás szemmel nézek ki a kertbe, ahol egész gyerekkorom kortalan árnyai szaladnak kacagva a kopasz fák közt… Ha jól figyelek, érzem, hallom őket most is. Itt vannak, bennünk, velünk, körülöttünk. Érezzük, tudjuk, lélegezzük őket. Bár vannak, akik már hiányoznak a képekről és a fa alól, lelkünkkel most is egyek vagyunk, és áramlunk tovább együtt, egymásban.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
