A metró folyosója szűk, a lépcsőnél feltorlódik a sor. Mit szarakodtok már? – cseng a fülemben Laura hangja. Mikor végre a lépcsőhöz érek, példát statuálva felfutok rajta. Megkerülöm az unatkozó ellenőröket és végre meglátom az arénát.
Kaiser Vivien írása.
Tavaly május végén jelentették be az Andrea Bocelli koncertet.
– De elmennék – lelkendezett Laura.
– El is fogunk, megveszem a jegyeket.
– Várj, majd ha úgy jövök ki a hónapban.
Vártam, aztán nem írt és júniusban sem hozta fel a témát. Én pedig megvettem a jegyeket a július elsejei szülinapjára. Laura úgy ujjongott, mint egy gyerek.
Egymásba gabalyodó sorok cikáznak az aréna előtti üres terepen. Egy külföldi társaság angolul próbál érdeklődni, de a biztonsági őr a „nem beszélek külföldiül” mondatot ismételgeti csak útbaigazításként. Ha tudnék, segítenék nekik, de sejtelmem sincs, merrefele kellene a jegyemhez passzoló bejáratot megtalálnom. Ne szarakodj már – hallom magamban Laura figyelmeztetését, így elindulok egy magasbiztosnak tűnő házaspár mögött.
Július végén kicsit morcosan írtam rá Laurára, a szülinapja óta nem beszéltünk. Általában kölcsönösen kerestük egymást, ezért kicsit félvállról dobtam rá az üzenetet: „Élsz még?”
„Éppen.”
Azonnal felhívtam. A beszélgetés első öt perce a szokásos klisékkel telt el, mint munka, politika meg hogy ne szarakodjak és váljak el az alkoholista férjemtől, egy lélegzetvételnyi szünet után, viszont Laura a lényegre tért.
– Áttétes tüdőrákom van. Azt mondták, a kezeletlen pajzsmirigyemből indult. Ne gyere azzal, hogy te megmondtad, hogy kezeltessem, nincsen nekem arra időm. És amúgy se aggódj, ez még nem a végítélet, két hét múlva megyek kontrolra.
Két hét? Ja igen, állami egészségügyben ezt hívják sürgősségi ellátásnak.
Pénteken már együtt kávéztunk a kedvenc helyünkön.
– Legalább nem leszek ráncos öregasszony.
– És a magasvérnyomás sem ér utol.
– Meg a nyugdíjkorhatár sem.
Este a fürdőben zokogtam, hogy a férjem ne hallja, mert ő utálta Laurát, és biztos volt benne, hogy egyszer majd érte fogom elhagyni őt. Az fel sem merül benne, hogy talán a napi fél üveg vodka nyomósabb válóok.
A házaspár az állójegyesek sora felé megy, én viszont harminc felett már nem vagyok hajlandó egyetlen koncerten sem állni, így tovább keresem a jó bejáratot. Megtalálom és a biztonsági ellenőrzésen túljutva nyomakodok az ülőhelyem felé.
– Ne szarakodj, vidd el a férjed a koncertre, ha szerencséd van, legurul a lépcsőn.
– De Laura!
– Ha már elválni nem vagy hajlandó.
Laura nevetve tette vissza maszkot, már nehezen kapott levegőt nélküle.
– Azért elég nagy a luxus itt, mint egy wellnessben.
– Hát még az a dögös doki, aki hozta a gyógyszereid.
– Ide a hospiceba nem kerülhet ám be bárki, de ha a jövőben egyedülálló nőként nem lenne hova menned, keríthetek neked egy ágyat.
– Megvárom, amíg a tied felszabadul.
– Kösz a figyelmességed, majd el ne felejtselek megemlíteni az emlékirataimban.
A büfé és a mosdók előtt sor áll. Kicsit bizonytalankodom, melyikbe álljak be előbb. Ugyanmár, mégis hogy lennék képes terpeszteni a vécé felett üditővel a kezemben, miközben a másikkal a rossz zárú ajtókilincset és a táskámat fogom. Baszki Laura, miért nem vagy itt?
Laura temetése szerda délben volt. A nővére szabadkozott, hogy nem talált ennél jobb időpontot, én meg azon gondolkodtam, a péntek délután kettő kevésbé lenne-e fájdalmas.
Mire az utolsó ember is megcsinálja a heti bevásárlást a büfében, már tudom, mit akarok: nagy fröccsöt fehér borból, de ne a ház borából, hiszen első Zöld Pardonos bulink óta már kifinomultabb lett az ízlésünk Laurával. Mire megtalálom a helyem, már csak tíz perc van a kezdésig.
Laura nem akart katolikus búcsúztatót, de azt mondta, a biztonság kedvéért azért mondjunk el egy miatyánkot, majd szigorúan rám parancsolt, ne merjek bőgni, mert páran tuti szörnyethalnak, ha meglátnak lefolyt sminkkel.
Time to say goodbye – hangzott fel Laura kedvenc dala, én pedig elbőgtem magam. A halotti torra persze rekonstruáltam a sminkem, amire egyébként Laura azt mondta volna, egész kellemes volt. Mindenre ezt mondta, amiről nem akarta kimondani, hogy szar. Egész kellemes volt a céges vacsi, egész kellemes napot töltöttem anyámmal, egész kellemes ember a férjed. Apropó férj: Laura exe is eljött. Milyen jól tették, hogy elváltak. Pedig a pasi még csak alkoholista sem volt, csak nem működött a dolog. Laura pedig felszabadult.
Te is pik-pakk elválhatnál és végre jól érezhetnéd magad. Olyan rövid az élet, kár szarakodni.
Ha Isten egyszer megszólalna, azt Bocelli hangján tenné – mondta egyszer Laura – és az arénában ülve tökegyedül a nagyfröccsömet szorongatva rájövök, hogy rohadtul igaza volt.
Time to say goodbye, ízlelgetem a mondatot hazafelé menet és úgy érzem, eljött az ideje, hogy búcsút mondjak én is valaminek.
Másnap az ügyvédtől egyenesen a temetőbe megyek Laurához.
– El fogok válni.
Gratulálok, most hogy meghaltam, végre befejezted a szarakodást. Rohadt nagy áldozat ez tőlem, de megállj: kísérteni foglak örökké!
– Azt el is várom – nevetem el magam és könnyes szemmel sétálok ki a temetőből.
Az írás a 10. Terézanyu pályázatra érkezett. A pályázat alapítójának, Rácz Zsuzsának új könyvét, a Kovácsné kivan-t itt tudod megrendelni.
Nyitókép: Adobe Stock
