Kaptam Mamától egy könyvet arra az alkalomra, hogy megszületett első dédunokája, a fiam. 20 éve már. Anyámmal küldte az ajándékot, néhány egy évesekre való babaholmi társaságában – azzal indokolta a túlméretes darabokat, hogy semmiképp nem akart olyat venni, amit hamar kinő a baba és kárba vész. Az életét végig kísérte a spórolás és a praktikum. Küldött még levendulás babafürdetőt és nekem egy díszdobozos parfümöt.
Ő maga nem akart bejönni a városba, elég volt neki, ha néha beszélünk telefonon. Úgy hittem. A dédunokát is csak akkor látta, amikor anyáméknál jártunk és ő éppen ott volt.
A könyv négyzetalakú, fehér alapon piros keménytáblás alkotás volt, és a 365 idézet Édesanyáknak címet viselte. Nekem kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy belelapozzak, eleinte ide-oda dobálódott a lakásban, majd betettem éjjeliszekrényem legalsó fiókjába.
Rendetlen ember vagyok, óriási káoszban élek, a világ összes dolga, amit használok, az éjjeliszekrényen zsúfolódik, míg a fiókokban a sose kézre álló mindenféle, sajnálom-kidobni dolog hever. Ott léteznek magukban.
Ott volt a könyv is, az első évben kerültek rá övek, ékszerek, lejárt okiratok, nem használt cumik, plüssállatok.
De még mielőtt teljesen befedték volna a kacatok, szóba került a mű, mert Mama viszonylag hamar, pár hónap múlva kérdezte először, hogy tetszik-e a könyv. Mondtam, hogy tetszik, de még nem volt időm forgatni.
Olvasgassál bele, amikor alszik a gyerek, jól jönnek azok a gondolatok, meglátod, mondta.
Ő maga nem olvasott, én legalábbis sose láttam könyvvel, se gyerekkoromban, se később. Újságból is csak a rejtvényest vette és a tévéműsort. Idegennek hatott sürgetése, hogy pont most szerezzek olvasmányélményeket. De valahogy mégse akartam elmondani neki, hogy sose szoktam idézetes könyveket olvasni, bölcsességeket és léleküdítő ajándékkönyveket, inkább megegyeztünk róla, hogy igazán szép a borítója az apró könyvnek a csecsemőt ölében tartó anya képével,
és ígéretet tettem rá, hogy hamarosan rendszeres programommá teszem a napi idézetolvasást.
A gyerek főleg éjszakai életet élt, de ettől függetlenül szépen nőtt, cseperedett. Kinőtte már a Mama-féle rugdalózókat is, mire ismét szóba kerültek az idézetek.
Elugrottam valamikor anyámékhoz, és ő is ott volt. Sok minden kavargott akkor a fejemben, a könyvet el is felejtettem, de kérdésére, hogy beleolvastam-e, gyorsan vágtam rá a választ, akkor még az igazat:
egyelőre nem tudtam beleolvasni. Azt nem tettem hozzá, hogy se időm, se kedvem az anyaságról szívmelengető dolgokat olvasgatni két éjszakai pelenkacsere vagy etetés között.
Ha jól emlékszem, utoljára dédunokája kétéves kora környékén került elő a könyv. Ismét anyáméknál találkoztunk, akkor már ott lakott náluk, csak én jártam ritkán. De mindig örült, ha mentünk.
Elolvastad már a könyvet? – kérdezte tehát. Beleolvastam már, hazudtam, de még nem tartok sehol. Nem mélyedtem el benne. Igazán nincs sok időm. Éppen csak belelapoztam. De ha majd nyugdíjas leszek, olvasgatni fogom, ígérem – ezt mondtam neki,
és közben összeszorult a gyomrom látva egy sötét felhő hirtelen átsuhanását az arca felett.
De mindez egy pillanat volt. Továbbra sem értettem, miért vett nekem könyvet, de ott és akkor eldöntöttem, hogy legközelebb beleolvasok. Mindenesetre még ugrattam is kicsit. Van benne egy jó idézet, dobtam be. No, mi az? Mama csak egy van!
Amikor utoljára találkoztunk, gyengélkedett. Nem is jutott eszembe a könyv, ő pedig nem kérdezett róla.
A halála után tíz évvel költöztünk el abból a lakásból, ahol időközben kamasszá vált fiunkkal laktunk születése óta. A csomagolás közben a sok dolgok között, melyek a fiókban léteztek volna az idők végezetéig, ha nem költözünk, megtaláltam a kis könyvet.
Életemben először kinyitottam.
Rögtön egy kis boríték esett ki belőle a kacatok közé. Olyan, amiben a hálapénzt adják. És benne nyolcvanezer forint. Forgalomból kivont húszezres címletekben.
Az a rózsaszínesebb, harsányabb bankjegy, ha emlékszel. 2015 óta nem használják. Mit érhetett ez, amikor belekerült a könyvbe, suhant át az agyamon.
– Elfekvőben volt valahol? – kérdezi a budai kerületben a postai alkalmazott, amikor beváltom a bankjegyeket pár héttel később. Ezt még a postán is megtehetem, nem csak bankban: nem olyan sok idő telt el a kivonásuk óta.
Ahhoz persze elég, hogy meghaljanak és felnőjenek emberek, gondolom, mert a volt-nincs az mégis csak egy pillanat.
– A nagymamámtól kaptam – felelem.
– Ez ismerős. A kisöregek a párnacihába teszik a pénzüket, aztán ez van – komolyan azt mondja, hogy ciha. Mint Mama szokta rég.
– Láttam már ilyet, higgye el – folytatja. Elhiszem neki, mindent elhiszek.
– No, és mire költi?
Kiemelt kép: AdobeStock.com
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
