Sikerül egész közel – és profin – parkolnom, pedig a belváros most is, mint mindig, zsúfolásig telt autókkal. Néhányszor körbejárom a kocsit, pár percig még stresszelek azon, vajon nem tilosba álltam-e, aztán elkezdem a maratoni pakolást. Sokszor eljátszottam már a gondolattal, milyen lehet beköltözni a saját lakásomba, egyedül. Láttam magam egy tágas, üres szobában, ahogy dobozokon ülve kibontok egy üveg vörösbort, amit a hozzáillő öblös pohárból kortyolgatok.
A fantáziámban persze mindig szerepelt egy jóképű férfi, akivel összefutottam a boltban kissé ziláltan, de szexin, és aki aztán segített cipekedni. (Igen, túl sok romantikus vígjátékot és szappanoperát néztem…)
Mint kiderült, a képzeletemben és a valóságban az egyetlen közös pont a bor, amiért egyedül nyújtózkodom a szemközti szupermarketben – valóban ziláltan, de cseppet sem szexin -, és jobb híján az előző napról megmaradt starbucksos papírpohárból iszom. (Nevezhettek rendetlennek, de előrelátónak is, amiért nem dobtam ki.)
Még szerencse, hogy hosszú kávét kértem, az eszpresszós poharat elég sűrűn kellene újratölteni…
Hétszer fordulok az autó és lakás között, dobozokkal, hatalmas zsákokkal és bőröndökkel egyensúlyozva, de egyetlen jóképű pasi sem ajánlja fel a segítségét.
Nem baj, ezt inkább bóknak veszem -biztos, még kabátban is látszik rajtam, mennyire ki vagyok pattintva… Nem tudom eldönteni, hogy a karom, a nyakam vagy a hátam fáj jobban a hat órányi pakolástól, mire minden a helyére kerül, de nem is érdekel.
A sok kihívás, nehézség, magasság és mélység után, kerülőúton ugyan, de végre megérkeztem -a saját lakásomba, a saját életembe.
Pici, de pont elég, nem is vágyom nagyobbra. Tudom, hogy sokan nem tudnák így elképzelni az életüket, de nekem tetszik, és csak ez számít. (Istenem, mintha csak a cicimről beszélnék…)
Az elkövetkező napjaim nagyjából ugyanúgy telnek:
a zenénél csak az hangosabb, ahogy éneklek, miközben takarítok, pakolok, méricsgélek, az összes nélkülözhetetlen és nélkülözhető dolgot megrendelem, és bútorokat szerelek össze. Anyám az életem bő harminc éve alatt mindössze egyszer mondta, hogy „ezt nem fogod tudni megcsinálni” –és most először nem lett igaza.
Két órával és két pohár Cabernet-vel később (mindkettő teljesen elfogadható, ha engem kérdeztek) a fiókos szekrény stabilan állt, és csak egy helyen lyukasztottam ki a bútorlapot egy félrekalapált szöggel. Járulékos veszteség. Ráadásul közben azt is kitaláltam, hogy ha nem válik be az új munkahelyem -vagy ha én nem válok be, és kiraknak-, topless bútorszerelésbe kezdek. Bár, mint ahogy arra már utaltam, mellesleg nem vagyok eleresztve, ezért inkább fehérneműben csinálnám. Meg persze munkavédelmi bakancsban -első a biztonság. Komolyan látok benne potenciált…
Amellett, hogy létezik kifejezetten gipszkartonba való tipli és hozzá valami spéci szerszám, egy rakás új dolgot fedezek fel nap, mint nap. Például, hogy nemcsak késsel, vagy írólappal, hanem dobozzal és csavarhúzóval is el tudom vágni a kezemet. (A rózsaszín, miniatűr schnitzeremmel is sikerül, de ez nem lep meg, elvégre arra való.) Vagy, hogy forgós bárszéken állva is lehet fúrni, meg vezetékekkel bíbelődni.
A technikus ezen mondjuk, nem szórakozik olyan jól, mint én, de huszonhárom négyzetméteren a létra úri huncutság.
A legkevésbé sem ijesztenek meg ezek a nehezítő körülmények, a lakáskeresés – ha nagyon drámai akarnék lenni, azt mondanám, az élet – rendesen megedzett.
Elszánt vagyok, bármire képes, és mivel senki nem csinálja meg ezeket helyettem, nincs más választásom. Ennél jobban pedig semmi sem motivál.
Az egyedüllét nemcsak azt jelenti, hogy mindig az enyém a fürdőszoba, hanem azt is, hogy én cserélem ki a gégecsövet, ha szanaszét spriccel belőle a víz. Ha ágyba szeretném kapni a reggeli kávémat, nekem kell elkészítenem, és odavinnem magamnak.
Ettől persze még ugyanolyan jól esik, illetve, ez akkor is így volt, amikor nem egyedül aludtam -igen, a kapcsolataimban kevésbé voltam sikeres, mint a bútorszerelésben, pedig rendszerint topless voltam…
Jó érzés szabadnak, önállónak és függetlennek lenni, szeretem, hogy én osztom be az időmet, bár el tudnám viselni, ha valaki miatt kicsit gyakrabban kellene borotválnom a lábamat. Nagy duzzogva szorítanék neki helyet a naptáramban.
Megkönnyebbülés, hogy csak magamra kell főznöm – nem szeretek, nem tudok, és nem is érdekel -, de ez azt is jelenti, hogy
engem sem lep meg senki a kedvenc csokimmal vagy fagyimmal.
(Ugyanitt főzni tudó és szerető, sportos férfi kerestetik, cserébe szívesen nézek bármilyen meccset, boldogan vasalok inget és ágynemű huzatot.)
Van egy ilyen fura szokásom, hogy életem jelentősebb pillanataihoz – legyen az egy edzés, randi vagy államvizsga – választok valamilyen magasztos aláfestő zenét, és úgy teszek, mintha körülöttem minden csak díszlet, és mindenki csupán mellékszereplő volna.
Elképesztő energiákat tudok meríteni a zenéből, ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy a lábaim előtt hever a világ.
Ezekben a napokban Thomas Bergersen Heroica-ja szól a fülemben megállás nélkül, de nem azért, mert hősnek érzem magam. Inkább egy fiatal főnix madár vagyok, aki épp most születik meg az öreg főnix maradványaiból. Bebalzsamoztam, és eltettem életem első harminckét évét, hogy elkezdhessek egy újat.
Azt, amiről mindig is álmodtam.
Nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
