Egy régimódi, széles szabású, sárga szoknya libbent fel a buszra hozzáillő, citromsárga balerina cipővel és alkaron lógó, pasztell kistáskával az Astoriánál. A többség észre sem vette, sem a pipacspiros erős rúzst, sem az ondolált frizurát, amit Nóra ma reggel is gondosan készített el, s történetünk kezdetekor, este fél hatkor még mindig meglehetős jó állapotban viselt magán.
Páran talán mégiscsak felfigyeltek a különös jelenségre: divatjamúlt – gondolta a fehér pólós, sportcipős, harmincas férfi, vintage – ezt már a piercinges, tetovált lány gondolta a busz csuklójában, cool – így a Berlinből idetévedt, virágmintás inget kigombolva viselő egyetemista, ridíkjölösz – ez már a Nórával hasonló korú, farmert és pólót a kánikula ellenére is kitartóan viselő nő fejében jelent meg.
Angoltanfolyamról zötyögött hazafelé, s ebben a pillanatban elégedettséggel töltötte el, hogy ismeri a szót, és alkalmazni is tudja, de tovább már nem is érdekelte Nóra, mert az út további részén azon gondolkodott, hogy hogyan is kell leírni eme nevetséges szót.
Nóra a szoknyát gondosan kisimította a feneke alatt, és leült a busz végében egy szabad helyre. Forróságban kókadozó ablakok és reményvesztett fák kopár árnyai suhantak el szemei előtt, de a légkondicionált jármű hűvös lehelete életre keltette szomjazó gondolatait.
Drága Annikám, sajnálom, hogy korábban nem válaszoltam kedves leveledre, de tudod, ilyenkor van a hóvégi leltár minálunk a papír-írószerben, és egész nap számoltunk Fruzsinkával tollakat, borítékokat, színes kihúzókat és tűfilceket, miegymást.
Tudod, ő a fiatal munkatársam, akiről korábban is ejtettem már néhány szót. Kicsit hebrencs, néha meggondolatlan, de azért kedves lány. Éppen vele kapcsolatban szeretnék mesélni valamit. Ugyancsak nyugtalanít, ami ma történt, így már a buszon ülve neked fogalmazom a levelet, annyira hiányzik társaságod és bátorító gondolataid, s szeretném veled mielőbb megosztani.
Bár belegondolva, igazán semmiség, de mégis… na, majd meglátod mindjárt. Elmesélem, nem körülményeskedem annyit.
Nóra ügyet sem vetve a busz közönségére, gondolatban már fehér, hívogató íróasztala békés nyugalmába repítette magát, ahol távol a világ zajától kiöntheti lelkét legkedvesebb barátnőjének. Már elhagyták az Erzsébet hidat, a Gellért Szálló cirádás épületét, de mindez nem számított, mert éppen azt magyarázta Annikának magában, hogy a Fruzsival nagyban számoltak, pakoltak, gépbe vittek, amikor Fruzsi előállt a farbával, miszerint ő nem tudja, hogy akar-e egyáltalán gyereket.
Csak így. Neki, Nórának.
És hát igen, Annikának be meri vallani, hogy ő, Nóra nem igazán tudta, mit is mondhatna erre, hiszen erősen és igen gyorsan harminc felé közelít a Fruzska, csak nem mondhatja neki, hogy ebben a korban illene már eldönteni, meg aztán egyedülálló is, azt sem lett volna szép az orra alá dörgölni, egyébként Nóra is az, mármint egyedülálló hosszú évek óta, ezt jól tudja Annika, azt meg végképp mind tudják, hogy tisztes férfit mindehhez a nagy lépéshez nehéz leakasztani manapság, vagy talán mindig.
De hogy ne csapongjon Nóra annyit, nem is ez a lényeg, szóval ezeket persze nem mondta, hiszen nyilvánvaló tények, nem is vezetne sehová ennek hangoztatása, és Annika igazán tudja, hogy a közhely az, amivel Nórát a világból is ki lehet kergetni, hova jutnánk, ha már ő is csak ezeket pufogtatná vég nélkül.
Szóval, annyit tudtam mondani Fruzskának, hogy ühüm, értem, nem tudtam, mit szeretne ezzel.
De aztán Fruzska nem folytatta, én meg elkezdtem számolni a borítékokat, sima, bélelt, színes, ilyen-olyan méretek, de éreztem, hogy ott feszeng kettőnk között a mondat, és a Fruzska várakozón néz rám, mintha tőlem várna valamit ezzel kapcsolatban. Talán mert idősebb vagyok, vagy mert vannak gyerekeim, nem tudom.
Akkor azt találtam mondani, hogy majd eldöntöd, meglátod, hogy alakul. Igen, kérem, töredelmesen bevallom neked, Annikám, további közhelyek jutottak eszembe csak, szégyen ide vagy oda, de mit lehet erre igazán mondani, azt mondja meg Annika, mert neki, Nórának semmi épkézláb nem jutott eszébe.
Aztán amikor már a raktárban pakolták a nagy irattartókat, a Fruzsi csak folytatta tovább, hogy ő igazán szereti a gyerekeket, nem az a baj, az unokaöccseit is magával viszi akár több napra, ha úgy van, de hogy a nők úgyis maguknak szülnek, és őneki rohadtul (elnézést, ezt ő mondta így) nincs ehhez kedve, hogy egyedül csinálja ezt az egész hajcihőt (szintén tőle idézve) végig.
Én ezen a közhelyen (tudniillik magunknak szülünk) végképp felháborodék, főleg mert más mondta, meg nem tudom, mi van velem, drága Annikám, talán ez már a klimax, de elkezdtem papolni annak a szegény lánynak, mint valami Mári néni, hogy jaaj, ennek nem így kellene lennie, mert igenis egy gyerek (pláne több) mellé több ember kell, és igenis ketten vállalják az apával, de azért nagyon nézze meg, kit választ végül, ezt mi már tényleg tudjuk, Annikám, és hogy emellett is legyen sok segítsége, mert még két ember sem elég, meg a mai társadalomnak ez a rákfenéje, mert a természeti népek tralala, meg a nagycsalád, a közösség fontos blabla csupa közhely, érted, Annikám.
Én, a sok közhellyel, hogy nem nyílt meg alattam a föld!
És akkor ez a lány, aki sokszor annyira szétszórt, meg csapongó, meg fiatal, azt mondja, hogy jó, oké, nem így kellene lennie, de attól még így van. És ezzel kell számolni, hogy egyedül lesz vele lényegében. Ezt látja maga körül, hogy a nők magukra maradnak így-úgy válással, vagy anélkül is. És mindenért őket hibáztatják, ha beteg a gyerek, ha rossz, ha nincs leckéje, ha elesik, ha felnőttként ilyen-olyan lesz, mindig-mindig az anya a hibás, hát hogy lehet ezt elviselni egyáltalán.
És akkor én, Annikám, köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, mint akit arcul csaptak, a Fruzska kimondta röviden és velősen, amiben immár két évtizede létezem, és nagyon is jól tudom, hogy így van.
Csak meredtem rá szótlanul, és neked, Annikám, azt is be merem vallani, hogy rettenetesen elszégyelltem magam, csak néztem a Fruzska kék fürtjeit, hogy itt ez a lány, és pontosan tudja, látja, hogy mi vár rá, és olyan okos, hogy számba vesz és latolgat, nem úgy durr bele, mert ez a szokás, meg jaj, cuki, rózsaszín csecsemő. És éppen én agitálom. Én! Érted?!
Aki nagyon is jól tudja, mennyire egyedül vagyunk véges végig. És nem azért mondom, tudod, Annikám, örülök, hogy lettek a gyerekeim, és igazán aranyosak meg minden, de hát azért nem egészen így képzeltem ezt az egészet.
Emlékszel, Annikám, hogy Imrus aztán egy szalmaszálat se, hiába sírtam, könyörögtem, veszekedtem, voltam hulla fáradt, aztán inkább elváltam, legalább egy gonddal kevesebb, de így is sok-sok és végtelen volt az egész, más segítség ritkán, nemigen volt, s mellé az a sok keserűség és igazságtalanság, ami mindeközben ért.
Hisz ezt te is tudod, Annikám, mert neked szintén, dettó pepitában ugyanez. És azért is nyugtalanít mindez, mert tudod jól, hogy megfogadtam, hogy többet sose hazudok magamnak, hogy valami jó, pedig igazából nem az, abból semmi jó nem sült ki eddig se, és tessék, most is megtörtént, tetézve azzal, hogy Fruzskának is mellébeszéltem. Mit jövök én itt a társadalommal, meg a társadalmi felelősséggel, amikor magasról tesznek ránk – hogy eme pongyola kifejezéssel éljek, oh pardon.
Annyira röstelkedtem mindezek miatt, talán Fruzsi nem is tudja, miért, hogy erre már nem mondtam semmit, pedig igaza volt, nagyon is.
De hétfőn meg fogom neki mondani, mert ez így nem járja, és a lányommal is beszélek erről, talán nem voltam elég egyértelmű korábban ezzel a témával kapcsolatban.
Az utolsó pillanatban kapta fel a fejét, ahogy a megállóhoz közeledve fékezni kezdett a busz. Fürgén leszökkent a lépcsőn, s a kis szaténcipő halkan elindult a forró aszfalton. Az árnyak elnyúlva hemperegtek az utca girbegurba felületén, csak ebből lehetett tudni, hogy véget ért a nyár, mert egyébként fullasztó, forró szél söpörte végig az út porát, megborzolva a sárga szoknyát és a hullámos, barna fürtöket.
Nóra megkönnyebbülten lépett be a hűvös lakás ajtaján. Csend. A kinti világ zajos, értelmetlen kuszasága egyszerre kisimult, ahogy lefüggönyözött, meghitt otthonába lépett. Senki nem volt otthon. A lánya kollégiumban, a fia dolgozik az iskola mellett, és ma sokára ér haza. Csak Bella baktatott elé, és a lábához simulva dorombolt csemegét remélve.
Nóra lehúzta a vékony cipőt, a hűvös parkettán mezítláb sétált elmerülve az otthon derűs légkörében. Belemosolygott az árnyékos nyugalomba.
Igen, ezt is megírja Annikának, hogy micsoda hihetetlen békesség szállja meg, amikor hazaér, és úgy en bloc egy ideje meglepően nyugodt az élete egyébiránt. Szép csendesen folynak a napok, ezt bizony el nem cserélné semmiért már. A gyerekek lassan felnőnek, már alig-alig van dolog velük. Ugye, Annikám, sokan nem tudják értékelni az egyedüllét puszta gyönyörűségét.
A vajszínű vízforralóban már sistergett a víz, Frank Sinatra énekelt a háttérben, Nóra beleszippantott a gyümölcstea savanykás aromájába, aztán a kis üvegkannában leforrázta. Kezében a kannával és margarétás bögrével belépett a szobájába.
Saját szoba. Az ő biztonságos birodalma. Hűs öblítő, kézkrém és édeskés parfüm enyhe illata keveredett a vaj- és olivazöld színű puha kuckóban.
A kannát a bögrével kecses fehér asztalára helyezte nyugodt derűvel. A pompás darabot egy bolhapiacon találta, faragott lábaiba szeretett bele. Kicsit megcsiszolgatta anno, és matt fehérre lefestette. Könyvstóc foglalta el az egyik sarkot, mellette fonott kosárka a tollaknak, és a kincsesdoboz: tarka levélpapírok, borítékok színes kavalkádja. Élvezettel válogatta, végül egy mártott lapot választott, szélén apró tulipánokkal. Ez a heppjük Annikával. Régimódi, postai levelezés.
Senki sem érti, de nem baj. Elég, ha ők tudják a levélpapír illatának, a postaládában talált levélnek az örömét, és hogy az egész múltjuk, életük itt van lekötve nagy mappákban, fényképekkel együtt. Semmihez sem fogható kincs. A kis postán fogja feladni, mert ott még papírbélyeget tesznek rá, szép színeset, mintásat, igazit. Tudja, hogy Annika is elteszi a leveleket a borítékkal együtt, ilyen szentimentálisan. Nóra a sajátját is lemásolja, arra az esetre, ha egyszer emlékezni akar… hogy miről beszélgettek, mit éreztek, mi fájt, minek örültek, miben reméltek. Töltött a teából a bögrébe. A függönyt nem húzta szét, jólesett a félhomály magánya. Inkább felkapcsolta az asztali, fehér vászonernyős kislámpáját. Maga elé simította a levélpapírt, és türkizkék tűfilccel írni kezdett szép, szálkás betűkkel:
Drága Annikám! Őszintén remélem, mindannyian szerencsésen kigyógyultatok a csúf influenzából legutóbbi leveled óta. Sajnálom, hogy korábban nem válaszoltam kedves leveledre, de tudod, ilyenkor van a hóvégi leltár minálunk a papír-írószerben ….
Kiemelt kép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
