dr.Molnár Anikó: Lépések

– Sziasztok, Emese vagyok, alkoholista. – Rekedtre sikeredett a megszokott nyitómondat, még mindig nehéz hangosan kimondanom.
– Szia Emese! – kapom kórusban a tagoktól.

dr. Molnár Anikó írása.

Szétnézek a lepukkant közösségi teremben, szemem kapaszkodókat keres: a régmúlt falambériája körben a falakon; balra az asztal a kávéval és pogácsával; a középre sorolt székek katonás rendje; a későn érkezők enyhe szégyenérzete; a lesütött tekintetek; a szorongást enyhítő kéztördelések és a csendbe küldött kínos köhintések – elmúlt egy évem díszletének megannyi kelléke, életem színdarabjának „befogadó színháza és társulata”.

– Sokszor álltam már ki elétek és mindannyiszor azzal kezdtem, hogy ez milyen rohadt nehéz! Akkor is, ha tudom, hogy mindenki ugyanezt érzi. Akkor is, ha itt nem könnyed, vicces hangnemben kell előadnom azt a sok estét, amikor öntudatlanra ittam magam, nem kell elbagatellizálnom, nem kell úgy tennem, mintha ez teljesen normális lenne, a közösséghez tartozás feltétele.

Mégis a szégyen az, ami átjár, szégyennel kelek és szégyennel fekszem. Azt mondják, ez egyszer átfordul majd büszkeségbe… Hát ezt én még rohadtul nem érzem! Egy éve léptem át ennek a teremnek az ajtaját, egy éve kértem segítséget, egy éve nem ittam egy kortyot sem. Egy éve érzek mindent, egy éve nem tudok elbújni előlük… Érzések… Azt mondják, érezni jó, érezni kell, mert az vezet a gyógyuláshoz… Hát, azok még kurvára nem érezték azt, ami mi… hogy csak jönnek és jönnek, egyszerre, megállíthatatlanul!

Megremeg a hangom, könnyek gyűlnek a szemembe. Iszom egy kortyot a bekészített vízből. Uborkás… “fancy” koktél leszokóban lévőknek, mintha ettől bármi könnyebb lenne. Keresek pár ismerős arcot a sorokban, hátha kapok egy-két biztató tekintetet.

– Még soha nem meséltem el az utolsót. Tudjátok, a munkám miatt sokat utaztam. Egy évvel ezelőtt Londonba készültem pár napra, üzleti konferenciára. Hajnali 6 óra, Wizzair, alig alvás, újság és nyugtató bekészítve. 9A, ablak mellett – utálom, de nem én foglaltam.

Sokáig senki nem érkezik mellém, kezdek lelazulni… Hirtelen meghallok egy rég elfeledett baritont, a gyomrom apróra ugrik össze, szívem pánikszerű kalapálásba kezd, miközben kiszökik a repülőből az oxigén. Ezer közül is megismerném Andor hangját. Teljes életnagyságban, a 9B utas.

Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, kissé meglepődve köszönünk egymásnak és valahol titkon remélem, ennyi lesz köztünk az interakció. Megcsap a Byredo „Mixed emotions” és vele minden, amit az elmúlt 10 évben elfeledni akartam a terápiákon. Hát persze hogy még mindig ezt a sznob parfümöt használja!

Zavartan elhangzik a hát te itt, igen, meg te is, nohát, majd inkább arra figyelünk, mit kell tenni, ha tényleg kiszökne az oxigén az utastérből.

Nem tudom eldönteni, mitől rettegek jobban: az exemmel eltöltendő két órától vagy hogy mindezt egy repülőn kell túlélnem.

Nem szól, de érzem rajta, hogy a kezdeti meglepetésből már felocsúdott, és kezdi élvezni a szituációt. Nyilván lejátszotta az utolsó találkozásunkat, hogy velem épp hol és hogyan „végzett”. Nem akarom megvárni, amíg a bariton enyhén ironikus hangon elkezd nosztalgiázni, szabadulnom kell – megnyomom hát a stewardess hívógombját. Ne haragudjon, meg kellemetlen, tudom, de szeretnék elülni az ablak mellől, hadarom az utaskísérőnek, hozzácsapva legkétségbeesettebb tekintetemet.

Ő sajnálkozva rázza a fejét, hogy tele a gép, de én is érzem, hogy nem hihető a problémám. Andor ekkor felveszi sokszor bevált, fényes lovagi páncélját és felajánlja, cseréljünk helyet. Negédes mosolyt küld a stewardessnek, aki megoldottnak tekinti a helyzetet és elandalog. Átkozom magam, hogy ennyire hülye kifogást találok ki, szégyenkezve kérek elnézést 9C-től is, akit szintén megzavar kis „akciónk”.

Csapdába estem. Andorra alig merek ránézni, de pontosan tudom, mi lehet a fejében. Nem menekülsz, kis Mese! Londonig az enyém vagy!

Ingatni kezdi a fejét, meg akartál szabadulni tőlem, kezdi máris kínzásom. Nem szükséges beszélgetnünk, vágok vissza erőből és csípőből, de úgysem fogod kibírni, így hagyom, hogy mesélj a sikereidről, bizonyára kitartanak Londonig! Nem, nem, ellenkezik rögtön, és látom a villanást a szemében. Én rólad akarok hallani, folytatja cinikusan, mikor is láttalak utoljára, talán épp akkor helyezkedtél el a CIB-ben…

Tudom, hogy zavarba akar hozni, ezért rávágom csípőből hogy Erste, és még magyarázkodni is kezdek, hogy épp konferenciára tartok. Érzem, ahogy gyengülök és beszippant az aurája. Még mindig ilyen szégyenlős vagy, hát semmit sem változtál, villan ismét a szem, és a vállamra teszi a kezét. Ismerős mozdulat, épp nyeregben érzi magát. Volt valami izgató benned, a határozott bankárnő meg a félénk kislány elegye, de ha kicsit biztatott az ember… Ezt már nem bírom hallgatni és rámordulok, elvágva a további beszélgetést kettőnk között.

Időhúzásként iszom egyet, érzem hogy hideg veríték kezd csörgedezni a hátamon, a korty víz szégyenként árad szét a sejtjeimben. A teremben elviselhetetlen lesz a csend.

– Épp akkor kezdték kínálgatni az utaskísérők az italokat, rögtön vettem két vodkát meg egy kis üveg vörösbort. Röpke 10 perc alatt megittam mindent, éreztem, hogy a nyugtatóval keveredve már kezdték is gyógyítani a lelkem, útjára indult a jól ismert zsibongás…

Újra belesétáltam az alkohol csapdájába, 11 ezer méter magasan, háromszoros „wizzair” áron. Leintettem a stewardesseket visszafelé is, láttam a tekintetüket, de már nem érdekelt.

Csak szabadulni akartam, belesüppedni a kellemes semmibe! Az utolsó, amire emlékszem, hogy odafordulok Andorhoz, akit ekkor már is nem láttam olyan visszataszítónak, sőt szinte szimpatikus volt és vonzó, éreztem, hogy meg akarom neki mutatni, hogy én már más vagyok, felnőttem, igazi Nő, nagy N-el. A következő kép egy kis irodából van meg, előttem egy nagy adag kávé, a légitársaság alkalmazottja pedig épp próbál felvilágosítani, mi is történt a repülőút alatt. Számolatlanul kértem a vodkákat, mikor pedig megtagadták tőlem, éktelen ordítozásba kezdtem és csak a másodpilóta tudott megfékezni. Leültettek egy külön sorba és próbáltak kijózanítani, nem sok sikerrel. Végig káromkodtam az utat, mindennek elhordtam nemcsak a személyzetet, de a 9B utast is…

Megállok egy pillanatra, levegővételnyi erőt gyűjtök. Felnézek, el a tekintetek felett, nem akarom látni a részvétet, a bólintásokat.

– Nem emlékszem semmire, teljes filmszakadás… mint az utolsó 15-20 év minden egyes, alkohollal kísért estéje után. A légitársaság eltiltott járataiktól három évre, Andort pedig pár nappal ezelőttig nem is láttam. A 12 lépésem egyik utolsó feladata volt tőle, pont tőle bocsánatot kérni… és eddig gyűjtöttem az erőmet, de megtettem végül. Tegnap.

Elhallgatok, kiürültem. Halkan megköszönöm figyelmüket, ők pedig megtapsolják őszinteségemet. Nem tudok visszaülni a székekre, ki kell mennem a teremből. Kint megcsap a csípős hűvös idő, teleszívom vele a tüdőmet. Végre kapok levegőt.

nyitókép: Adobe Stock

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?