Nekem a világ!

Ha egy gombostűvel kellene megjelölnöm a térképen, hol kezdődik az én történetem, az egy magyar kisvárosra, Törökszentmiklósra esne, Jász-Nagykun-Szolnok megye szívében. Ott születtem, életem első tizenkilenc évét ott éltem, és még ma is megmagyarázhatatlan nyugalom járja át minden porcikámat, ha a vonat ablakából megpillantom az ismerős tájat.

Gyenge-Rusz Anett írása.

Ebben a kisvárosban megállt az idő. Bár a vasúti átjárót – ahol iskolásként olyan sokszor figyeltem az elhaladó vonatokat – már felújították, a református temető kőkerítése még mindig omladozik. Amióta csak az eszemet tudom, ugyanabban a szögben áll, és egyre jobban belepi a borostyán. Néhány régi ház kapujára postaláda helyett biciklikosarat drótoztak.

Az alig húszezer lelket számláló település ma is olyan, mint gyerekkoromban. Az emberek egyszerű életet élnek. Még nem felejtették el, hogyan kell köszönni egymásnak az utcán. Sokan biciklivel járnak, hiszen minden elérhető távolságban van. Törökszentmiklós nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik. Nincsenek modern szálláshelyek, vagy kiemelkedő látványosságok.

A város titka az atmoszférában van: a kétkezi munkával épült házakban, a természet szeretetében, a közösségi kapcsolódásban. Ez teszi olyan megejtővé.

Semmihez sem hasonlítható élményt nyújt a szombat reggeli piac. Az emberek korán kelnek, friss kenyeret vásárolnak a főutcai pékségben. Mások csak egy forró kávéért ugranak be, hogy legyen mit kortyolni az első cigaretta mellé. A felkelő nap fényében keveredik a házi sonka és a vödrös savanyúság illata. Apró fabódékban lángos és hurka sül. A tejboltnál az előrendelésért áll a sor. A színes gyümölcsök és zöldségek látványa visszarepít nagyszüleim kertjébe – oda, ahol gyermekkorom legszebb nyarai teltek. A kertjük biztonságában el sem tudtam képzelni, hogy létezhet bármi fontosabb.

Ma is látom magam előtt. Az orromat ismerős illat csiklandozza, a bőrömet forró, nyári szellő simogatja. Gondolatban ott állok a kertkapunál. A délutáni napfényben a délibábos Kánaánt kémlelem. A szívemben újra ott a régi érzés: nekem ez a világ. Belépek a rozoga kapun, elindulok a kerti úton. Talpamnak jólesik a kicserepesedett földön járni. Ilyenkor a legszebb a kert. Kapkodom a fejem. Nincs, nem is lehet párja annak a látványnak, amit ez a színpompás arzenál nyújt. A színek, a formák, a textúrák…

Ha Isten valóban a természetben él, itt biztosan szívesen időzik.

Valahol, a lelke mélyén nagyapám is tudta ezt. Igazán sosem hitt a Jóistenben, de a kertjét nagyon szerette. Ő ebben hitt. A fényes almában, a lédús őszibarackban, az illatos paradicsomban. Szeretettel bánt velük, cserébe bőséggel szolgáltak. Nagymamám minden nap friss alapanyagból főzött. Amit nem tudtunk elfogyasztani, eladásra került. Az utcafronti kapu mellett állt egy fehér hokedli, rajta néhány darab mindenből. Az ár rajzszöggel volt odatűzve. A környékbeliek szerették a kerti árut.

Egy pillanatra megállok. A kerti útról a felásott földre lépek. Felnézek az almafákra. Iskolásként -a nyári szünet közepén – csakis az almaszüret miatt vártam az őszt. Igazi ünnep volt nekünk. A gyönyörű almák minden szeptemberben, egy szombat délutánon nagy, fonott kosarakban landoltak.

Tétován visszalépek az útra, aztán ismét megtorpanok.

A másik oldalon meglátom a barackfákat. Már csak néhány nap, és mind beérik. Pontosan tudom, mennyi idő kell hozzá, gyerekkoromban mélyen belém ivódott. Nagypapám naponta többször is végignézte a fákat. Ha talált egy érettebb gyümölcsöt, leszedte nekünk. Egy-egy barackban benne volt az élet minden íze. Az érett őszibarack csorgós, ragacsos, mézes leve semmi máshoz nem fogható. Elképzelem, ahogyan jóízűen elfogyasztok egyet. A fogam végigsiklik a csonthéjas magon, lecsupaszítva róla a gyümölcshúst.

Tovább haladok a kerti ösvényen. A veteményesben karalábé, kelkáposzta, karfiol, petrezselyem, répa, vörös- és lilahagyma, valamint fokhagyma váltják egymást, takaros parcellákban. A sort a zöldbab zárja. Rengeteget szedtünk belőle minden nyáron.

Nagymamám szerint addig érdemes szedni, míg fel nem száll a harmat. Imádtam azokat a reggeleket. Nagyokat beszélgettünk munka közben, így gyorsan repült az idő.

A távolba nézek, keresem a kert végét. Nem látom. A sűrű, embermagasságú kukoricaültetvény eltakarja. Beoldalazok a sorok közé. A kukoricaszárak hosszabbak, mint emlékeztem. El is lehetne itt tévedni. Elmosolyodom. Régen ettem főtt kukoricát. Mama egy hatalmas, piros fazékban főzte, órákon át. Az első adag termés mindig ízletesebb volt. Talán mert egy éven át vágytunk rá.

Gondolataimba mélyedve hajtom el magam elől az éles leveleket. Kiérek a kukoricásból. Eltolom az utolsó, arcomba lógó, sötétzöld levelet. Újra elvakít a szikrázó napfény. A tenyeremből szemellenzőt formálok, de így is hunyorgok. Inkább lehajtom a fejem, mert könnyek szöknek a szemembe.

Lassú léptekkel indulok vissza. Behajtom magam mögött a régi kis kertkaput, és hálát adok.

Kisgyerekként arra vágytam, hogy felnőtt legyek. Hogy önállóan élhessek, és megismerhessem a világot. Mindez megtörtént. De a szívem mindig visszahúz ide, ahol igaz és tiszta bennem minden érzés, minden gondolat. Körülvesz, ami ezen a világon igazán számít: a természet és a szeretet. Ezt adta nekem Törökszentmiklós, és adja minden alkalommal, a mai napig.

De a legnagyobb boldogság mégis, hogy a vasúti átjáró, az omladozó kőkerítés, és az élő természet láttán ma már nemcsak az enyém, de három másik szív is megdobban.