Varázslatos, mégis olykor gyötrelmes… A legszebb álom, ami néha rémálom… Összetett kézzel kértem, hogy sikerüljön, aztán kértem, hogy sikerüljön túlélnem… Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor egész éjszakán át tartó szoptatás-altatás-fejés ceremónia után reggel 6-kor úgy tűnik, van egy szusszanásnyi időm. Beülök oda, ahová a király is egyedül jár. Nem egy csésze kávéra, szabad töltődésre vágyom, csupán, hogy szükségleteimet végezhessem.
RamboAnya írása.
De nem! Ne viccelj, ANYA vagyok! Nekem ez nem jár! Ismét sír, felveszem, ringatom. Megnyugszik, csendben kivonulok az előző gondolatomban bízva. Csörög az óra. Felkel a másik kincsem, a kisiskolás fiam, indul a reggeli rutin. Alig aludtam éjjel maximum 1-2 órát, azt is megszakítva. Mellgyulladás gyötör, kínoz a fájdalom. Fáradt vagyok, ingerült, éhes, nyűgös, hisztis. Egy anya is lehet ilyen?(!) A férjemet nem költöttem fel, ő dolgozni megy, pihenjen. Egy anya mindent megold – mondják.
„Ahh! Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen nehéz lesz!?” – kérdeztem könnyes szemmel az eget kémlelve. S ha mondta volna, jobb lenne most, vagy talán nem vállalom?
Dehogynem! Dacolva a fáradtsággal erőt veszek magamon, beszívom az éltető napsugarat, töltődöm. Egy mély lélegzetvétel után letörlöm arcomat, kezdődhet az újabb gyermekkacajjal, mosollyal teli nap. Mert amikor kinyitják csodaszép búzavirág szemeiket, rám mosolyognak, megölelnek, feledtetik a fáradtságot. Ők jelentik nekem a napot, holdat, a legszebb álmot.
Igen, egy anya nonstop 0-24 órás. Aminél nincs fárasztóbb és szebb „munka”.
Könnyen mondják: „Amíg baba, csak eszik, alszik, tudsz pihenni. A totyogóval már könnyebb, jön-megy egyedül.” – S én csak tágra nyílt szemekkel bámulok… Jön a folytatás! – „ Az ovisok játszanak, estére jól elfáradnak. Korán altasd el, pihenj!” – Hohó, a mosolyom már ironikus. Ha az olyan egyszerű volna… De nincs vége! – „Jaj de jó, hogy a nagyobb már iskolás, tud segíteni, vigyáz a tesóra.”
No, állj! Nézzük a B oldalt! Te Jó Ég! Az én dédelgetett babámból vagány, mégis érzékeny és még bújós, de már kissé önálló kiskamasz lett. Az élete tele változással.
Új szokások, új barátok „kötelező” szerzése, költözés, kistesó érkezése, miközben a régi állapot neki tökéletesen megfelelt volna. Bizony ilyenkor a ragyogó napsugarat gyakran vihar követi a pici lelkében, amit – fáradtság ide vagy oda – nekem anyaként ápolnom kell. Aztán a viharból előjön a napocska, anya ölében egy szivárványt meglátva. Na és ott a kistesó. Akit imád, de néha jó lenne, ha anya csak az Övé lenne. Hisz ő is kicsi még. Az öcsi már feláll, s ha anya nincs ott, jön a bumm. Enni kér, vagy csak egy ölelést. Vágyik az Édesanyja közelségére, hisz a világmindenséget jelentem neki (is)! Hogyan várhatnám a nagyobbtól, hogy vigyázzon a picire, mikor mindkettőnek rám van szüksége?
Segítség nem kell, az égető fájdalom mellett is teljesítek, tökéletesnek kell lennem! – gondoltam. Irtó fárasztó, megterhelő, de én vállaltam. Vagyis mi, de ez az én mesém.
Az egyik nap velük, aztán értük sírok. Velük, mert összeveszünk valamin, aminek már az okát sem tudom, de akkor és ott járt a szidás. Szerintem. S már lelkifurdalással megyek is a wc-be, bezárom az ajtót, ott sírok, ne lássák. Rémálom. A szidással vajon lelki sérültté tettem őt, az én mindenemet? Nem fog szeretni?
A másik nap értük pityergek, mert betegek, szomorúak, féltem őket. Vagy épp párás tekintettel szurkolok a versmondó versenyen, hogy úgy sikerüljön, ahogy Ő szeretné. Majd odaszalad hozzám széles mosollyal az arcán. Sikerült! Kapok egy puszit, ő legalább százat, és menyannyi dicsérő szót. Hazaérve a padló felől meghallok egy „enye” szót. Nevetve mutat felém, gyönyörű kis rizsszemecskéi kivillannak szájából. A szívem csordultig telik meg szeretettel.
Gondolom elért a szülés utáni depresszió, ingadozó a hangulatom. De nem foglalkozok vele, mert Rambo anya vagyok! Az luxus lenne, majd elmúlik! Ó, hogyan legyek tökéletes anyukájuk? S hol az anya mellett a nő? Á, azt rég elfeledtem! Vagy túltolom talán?
Tökéletes anya nem létezik! Minden anya felett sötét néha az ég, de nem mondják.
Ez ideiglenes állapot. Be kell vallanom, nekem is szükségem van töltődésre, segítségre, énidőre. Ettől nem vagyok rossz anya! Sőt! Talán azért vagyok jó anya, mert felismerem a hibáimat, amit javíthatok, és az igényeimet, amire igen is időt kell szánnom ahhoz, hogy jól legyek, ezáltal a gyerekeim is. Csak az ilyen szülő gyerekei válnak békés, boldog, tudatos emberré. Én vagyok értük a felelős! Tükröt mutatok számukra, s ők is nekem. Ha Én nem vagyok rendben, Ők sem.
Így hát nehezen, de segítséget hívok. Igenis felkeltem a férjem olykor, hogy átvegye a kicsit, néha belefér. Vagy a rokonok, barátok jöjjenek és vigyázzanak a gyerekekre, de el is mosogathatnak. Miért ne? Szeretnek! Segítenek! Értékes vagyok! Ezeket mantrázom, dolgozom azon, hogy ne tökéletes, csak elég jó anya legyek.
Ugyan nem mondta senki, hogy milyen nehéz az anyaság, de rájöttem, ennél a varázslatnál senki nem kívánhat magának szebb ajándékot!
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
