Méz. Az elvileg jó a torokfájásra. A biztonság kedvéért megguglizza, mint mindent, amit lenyel. „A természetes méz nemcsak édes és finom, hanem gyulladáscsökkentő, és antibakteriális tulajdonságokkal is rendelkezik.” Tökéletes. A kezébe veszi, és megfordítja a kis tasakot. 20 grammban 61 kalória. Tényleg, a méz gyakorlatilag cukor. Már nem emlékszik, ezt mikor és hol olvasta, de azóta még véletlen sem fogyasztja. Visszateszi a polcra, inkább bevesz egy fájdalom –és lázcsillapítót. (Láza ugyan nincs, de legalább nem is lesz.) A gyógyszer csak nem hizlal. Sőt, talán ad egy pofont a bélrendszerének. Bárcsak annyira kikészítené a gyomrát, hogy az egyszerre kilökjön magából mindent!
Gyűlöli, amikor olyan beteg, hogy nem tud edzeni. Ilyenkor úgy érzi, egy falatot sem érdemel. (Igen, tisztában van vele, ez mekkora baromság, de a testéhez, akárcsak a férfiakhoz fűződő viszonyában nem számítanak az észérvek.)
Igaz, akkor sem eszik sokat, amikor csúcsformában van. Amikor szarul néz ki, akkor meg azért nem.
Dagadt –mindig ezt a kifejezést használja. Ha nagy a baj, egyenesen gusztustalan. Régen sokkal keményebben bírálta a testét, amióta ismeri a miérteket, elnézőbb. Ma már inkább tudatos, mintsem beteges, de ha megbicsaklik, kíméletlenül büntet. Mint most, a kényszerpihenő miatt. Na meg a hétvégi bulik után.
Napok óta gyötri a bűntudat a barnarizschips és a pár szem sós mandula miatt, amit vasárnap hajnalban magába tömött. Módszeresen ostorozza magát egészen addig, amíg ki nem jön belőle minden.
A hányástól irtózik, az nem opció, hashajtóhoz évek óta nem nyúlt. Nem meri bevenni, nem akar újra a rabjává válni. Marad a koplalás, az úgyis olyan jól megy. Ha olimpiai sportág lenne, vígan eléldegélne az életjáradékból.
Két nap kihagyás után lemegy a terembe. Még nincs egészen jól, de szüksége van rá –a gyógyuláshoz, az életben maradáshoz. Arccal a szekrény felé öltözik át, nem akarja, hogy a tekintete találkozzon a falra függesztett, egészalakos tükörrel.
Túlméretezett, bő trikóval fedi el az elmúlt napok kudarcát.
Hosszasan melegít, mintha legalább fél éve nem mozgott volna. Hajlongás közben, a szeme sarkából végig a mérleget bámulja. Most biztosan nem fog ráállni. A konditerem tele van kínzásra alkalmas eszközökkel, de egyik sem képes olyan fájdalmat okozni, mint ez a szerkezet. (Feltűnt már, hogy a „mérleg” és a „méreg” között mindössze egy hang az eltérés?)
– Ma legyél kíméletes, gyenge vagyok! –kérleli az edzőjét köszönés gyanánt.
– Persze, ezt már hallottam. Guggolással kezdünk, melegíts üres rúddal, amíg én hozok inni!
Behelyezkedik a keretbe, kiemeli a húszkilós rudat, és hátralép. Miközben egyenletesen mozog le és fel, azon gondolkodik, tényleg mindig szabadkozik -e.
Mostanában túl sok volt a stressz, nem evett, nem aludt rendesen, nem volt itt fejben. Aztán mégis, minden alkalommal felülmúlta önmagát, és az elképzeléseit. Persze, ahogy ő mondja, idegből jobban tud edzeni, mint kajából.
Szép sorban felkerülnek a tárcsák, rövid idő alatt beállítja az egyéni rekordját, aztán felállít egy újat: közrefog egy súlyzót a lábfejével, úgy tolódzkodik. Tizennyolcszor, hibátlanul.
A mester elismerően bólint.
– Oké, nálad a bukás a cél –mondja.
– Tessék?
– Te nagyon erős vagy fejben. Nincs kamunyavalygás, nincs megállás, addig csinálod, amíg bírod. Téged elfárasztani nagy teljesítmény.
Meglepődik, hogy valaki, aki mindössze néhány hónapja, alig több mint heti egy órát tölt vele, ilyen tökéletességgel jellemzi.
Kevés ember ismeri a gyengeségeit, még kevesebb ismeri el az erősségeit. Persze, aki tudja, mikor, mit és mennyit (nem) eszik, látja, hogyan bánik, és mire képes a testével, az mindent tud. Talán ezért az edzője az első, és az egyetlen, akire hallgat. Hosszas unszolás után, és mértékkel ugyan, de hallgat.
Neki köszönheti, hogy harminckét évesen, több mint tíz év után először átlépte az ötven kilót. Azóta utál csak igazán mérlegre állni.
Hiába tudja, hogy ez nem zsír, hanem az erősödő kar, a kerekedő fenék, és az új, kedvenc izom bikinivonal mentén, taszítják az egyre nagyobb számok.
A négyessel kezdődő testsúly biztonságot adott neki, megnyugtatta a kontroll érzése. Úgy formálta a testét, mint egy gyurmafigurát –gond nélkül lecsípett egy darabot bárhonnan. Kíváncsi volt, vajon meddig képes elmenni. Kiderült, bármeddig. Az egészségtelent elérte, a veszélyest nem akarta. Pengeélen táncolt. Tudta, hogy azon a ponton megállni nem elég –meg kell fordulni, és vissza kell jönni. Tudta, de nem akarta.
Ha elveszik tőle az egyetlen dolgot, amiben kiemelkedő, mégis mi marad?
Évek teltek el a józanész és a tudatalatti küzdelmével, aztán az élet kiosztott néhány pofont. Vagy mentőövet, ha úgy tetszik. Kellett egy hely, ahol kieresztheti a gőzt, feltöltődhet, és elfelejtheti, hogy az élete éppen most hullik darabjaira. A legnagyobb mélység kellős közepén, a negatív rekordjától néhány dekára valaki meglátta benne a potenciált, úgy bánt vele és a testével, ahogyan azelőtt senki.
Kéretlen kritika, megszégyenítés és közhelyes okoskodás helyett kíváncsi volt, és türelmes.
Figyelt, tanácsolt, utasított. Átvette az irányítást, és ezzel észrevétlenül megszabadította a hamis biztonságérzetet adó, mániákus kontroll terhétől. A növekvő súlyokkal és elvárásokkal együtt a kezébe adott valamit, amiben ismét kiemelkedő lehet.
Alapos nyújtást végez, ugyanott, ahol másfél órával korábban melegített. Ezúttal észre sem veszi a mérleget. Kibújik az átizzadt trikóból, belenéz a tükörbe, tekintetét a hasára szegezi. Biztos, ami biztos, ma még visszafogja a vacsorát.
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
