Sokszor félek elaludni. A függönyt mindig behúzom, a kislámpát égve hagyom. Néha bepisilek éjszaka. Nem merem elmondani senkinek, olyankor mindig csendben rendbe teszem magam. Szégyellném, ha kiderülne.
Pajer István írása.
Majombácsinak hosszú keze van, hordóhasa, és rövid lábai, amiken karikázva jár. Nagyon szőrös. Fülei elállnak, azok is szőrösek, de még az orra is belülről, szoktam látni, amikor fölém hajol. Az arca egészen olyan, mint a majmoké a mesefilmekben. Csimpánz vagy orángután, szokta mondani Dzsesszi, én nem tudom, melyik melyik, de biztos kedvesek legalább. A majombácsi nem az, bár sosem bántott úgy, mint apa régen.
Apa sokszor volt mérges, olyankor kiabált és üvegeket csapott a falhoz, de ha jó kedve volt, mindig megkérdezte, mi van velem, mi történt az iskolában, van-e már szerelmem. Néha sírt, és azt mondta, sajnálja ezt az egészet, elmegyünk majd együtt, és ott minden jobb lesz. Újrakezdjük.
A majombácsi nem mond ilyeneket, nem érdekli, kivel játszottam, vagy kivel vesztem össze. Az sem érdekli, kibe vagyok szerelmes (senkibe!), megírtam-e a leckét, és azt sem, megtanultam-e a verset. Nem kérdezi, mire gondolok éppen, vagy mit szeretnék vacsorára. Csak jön, és suttog nekem.
Ha megérkezik, először hosszan cirógatja az arcomat. Kedves hangon beszél, de én nem tudok megnyugodni. A majombácsi mindig azt mondja, lazuljak el, ne féljek. Nincs mitől. És hogy ez a mi titkunk. Összeszorul tőle mindenem.
Ez nem velem történik. Nem történhet velem. Ilyenkor látom a szüleimet és a házunkat, néha az is eszembe jut, amikor elvittek minket onnan Ancsikával. Ő nagyon kicsi volt még. Nem tudom, mi lett vele, hol lehet. Én ilyenkor képzeletben kiülök a kishintába és lököm magam, anyu fagyit hoz nekem. Nevet. Nevetek én is. Süt a nap.
Ha magamhoz térek, a majombácsi furcsa, grimaszba torzult arcát látom. A számra teszi a kezét, ha hüppögök. Mikor elmegy, és magamra maradok, csak bámulom a plafont reggelig. A hasam is szokott fájni olyankor. Próbálok újra anyáékra gondolni. Miért adtak oda? Miért vagyok itt? Miért nem lehetek inkább velük? Rossz kislány voltam? Biztosan az voltam.
Néha elmondom a többieknek, hogy Majombácsi megint meglátogatott. Olyankor mindig kinevetnek. Majombácsi nem létezik. Majombácsi nincs. Mindenki ezt mondja nekem: Dzsesszi, Vivi, Hanna, Betti, Lacika és Rafi, a Bátya, és még Rózsika néni is. Hogy csak én látom. Álmodom őt. A fejedben él, a huzatos kis fejedben.
Nem hisznek nekem, bár egyszer, mikor csak ketten voltunk, Dzsesszi bevallotta, őt is meg szokta látogatni Majombácsi.
Ha nagyobb lesz, ő bizony leszúrja, vagy agyonüti. Kérdezte, én mire szoktam gondolni közben, mert ő egy szép tengeri szigetre. Egyszer látta a tévében. Sírtunk. Aztán szólt, hagyjuk abba, mert ha ezek észreveszik, kapunk majd a fejünkre.
Nehogy megtudja az a tetű, hogy összebeszélünk róla, mert szétvág. Majombácsi mármint, mondtam. Értsd már meg, kis dilis, válaszolta mosolyogva, Majombácsi nem létezik. Dehogynem, én tudom, hogy igen. Olyan hülye vagy, Petrus, mondta fejét csóválva, majd elindult befelé a házba.
Vacsora, anyaszomorítók, üvölti Rózsi néni, és mi odacihelődünk az asztalhoz. Nagy fazék leves gőzölög rajta, már a szagáról felismertem: káposzta és virslikarikák. Nem szeretem, próbálom elnyomni az öklendezést evés közben. Rózsika néni azt szokta mondani, örüljünk, ha egyáltalán enni ad. Kárál, mint a tyúkok odakint, akiknek Bátya szokta elvagdosni a nyakát. Aztán nekünk kell megpucolni őket, undorodom a forrázott bőr szagától. Most mind falunk. A néni még egyszer elkiáltja magát, hol vagy már, te ember, hát mit piszmogsz odakint.
A Bátya érkezik, menet közben olajos kezét a nadrágjába törli, karikázó járásával az asztalhoz cammog, és szőrös mancsával a szedőkanálért nyúl. Nekilát szürcsölni a forró levest. Csücsörítve fújja. Gyorsan elkapom a tekintetem.
Ne lássa, hogy bámulom.
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
