Lehetek én is az az egy

Látom az apa testű pasikat a jó csajokat stírölni a medencénél. És az életunt asszonykáikat savanyú arccal gyerekeket terelgetni, miközben már ezer sebből vérzik a kapcsolatuk. Közben arra gondolok, hogy az ember néha úgy bassza szét a saját életét, mintha lenne belőle tartalék. Rúgja fel azt, ami érték, kergeti azt, ami csillog, aztán amikor végre megkapja, amit annyira akart, csak ott áll a romok között. Mert nem az új volt a megoldás. Az volt a kincs, amit eldobott. Amit nem becsült. Amihez nem tudott felnőni és megtartani. És amikor leesik, már késő: a hiány nem az új miatt fáj, hanem azért, amit saját hülyeségéből veszített el.

Vincler-Boros Viktória írása.

Nem értem az embereket, őrültek ezek mind! Képtelenek értékelni azt, amijük van. Mindig a jobb vagy a másé kell. Bevallom, elég kiábrándító és egyben szórakoztató.

Szórakoztató, mert szabad vagyok. Oda megyek, és azt csinálok, amit szeretnék, akkor, amikor én akarom. Nem kell alkalmazkodnom más nyaraló partnerek elmeroggyant igényeihez. Ne most menjünk a strandra, majd csak délután, amikor nem süt annyira a nap. Inkább ne is a közeli strandra menjünk, a messzebbire, mert ott szebb a kilátás. Itt együnk, ja nem, inkább ott. Te miért kaptál nagyobb szobát, mint én? És vég nélkül sorolhatnám az öt évvel ezelőtt átélt nyaralásom emlékeit.

A helyszín most is ugyanaz. A meseszép Horvátország. 5 évvel ezelőtt a férjemmel, Ádámmal, az akkor 2 éves kislányunkkal, és a férjem családjával nyaraltunk itt. Egy káprázatos kilátással rendelkező közvetlen tengerparti, 4 csillagos hotelben szálltunk meg.

Nagyon vártam a nyaralást, mert reméltem, hogy sikerül a mindig búval bélelt férjemhez közelebb kerülnöm, aki a gyermekünk születése után fordult el tőlem.

Sokáig magamat hibáztattam, hogy nem kellett volna bent lennie a szülésnél, és látnia, hogy Léna nem sír fel, és teljesen lila a kis teste. Majd azonnal szaladnak vele, hogy magához térítsék. Nem kellett volna látnia, ahogy lüktetve spriccel a hasamból a vér, mert elszakadt a hasi aortám, és fél perc állt rendelkezésre, hogy ezen a világon tartsanak.

Lehet, hogy nem kellett volna látnia mindezt, és lehet, hogy ezért nem bír már többet rám nézni. Lehet. De az is lehet, hogy nem. Egyszerűen csak képtelen felelősséget vállalni másokért. Lehet. Az is lehet, hogy sosem szeretett. Lehet. Vagy mindig is kettős életet élt. Ez is lehet.

Most azonban minden jó. Nem kell már azon gondolkodnom, hogy mi lehet és mi nem lehet. Eldöntöm én. Jó érzéssel tölt el, hogy képes vagyok felelősséget vállalni a szeretteimért. És milyen különös: mindenki él, mindenki rendben van, mindenki jól érzi magát.

5 évvel ezelőtt hiába készültem a nyaralásra. Ahányszor hozzáértem Ádámhoz, akár csak véletlenül is, rám rivallt, hogy vigyázzak, hozzá ne merészeljek érni. Százszor próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, de vagy letorkolt, hogy hagyjam a baromságaimmal, ő nem akar beszélgetni velem, vagy csendben elsétált. 

A strandon rendszerint külön töltöttük a napot. Én és Léna az ő családjával, ő pedig naphosszat ült egy sziklatetőn, és a semmibe révedt a tekintete. Kérdezte tőlem a családja, hogy mi baja van ennek az embernek? – Ó, bárcsak tudnám. 

Kérdeztem, van-e valakije? Szerelmes talán? – mert pont úgy csinál. De csak durva, megvető terelő választ kaptam. 

Este felvettem a Victoria’ Secrets-től rendelt fekete szatén hálóingemet. Igazán szép darab volt, jól állt. Ádám egyenesen átnézett rajtam, később is csak annyit vakkantott, hogy minek költöd ilyen felesleges vackokra a pénzt, az ágyon pedig szíveskedjek odébb húzódni, mert zavarja a közelségem a pihenésben.

Éjt-nappallá téve chatelt, ilyenkor végre mosolygott. Ha megkérdeztem, hogy kivel chatel egész nap, a válasz csak az volt, hogy a barátaival, és hagyjam békén, ne zavarjam!

Másnap forró nap volt. Délben ebédelni mentünk egy közeli étterembe. A forróság miatt kellemetlen volt a kerthelyiségben ebédelni, hiába övezték árnyas fák a kertet. Amint szervírozták az ebédet, Léna, azonnal bebújt egy rántott hússal az asztal alá.

Ádám, mint a sas az üregi pocokra csapott le rám és kért számon, hogy miért engedem meg a gyereknek, hogy az asztal alá bújjon!? Ebédelünk. Ebédelni az asztalnál kell, elfogadhatatlan, hogy megengedem a gyereknek, hogy az asztal alatt egyen. A gyerek 2 éves volt, és nem engedtem meg neki…

Ciccogtam, vakkangattam, énekeltem, kínomban mindent kipróbáltam, hogy kicsaljam a gyereket rántotthúsostól az asztal alól. De a gyerek csak kacagott és esze ágában nem volt az asztal alól kibújni. Marcangolt az önvád. Rossz anya vagyok. Arra sem vagyok képes, hogy a 2 éves gyereket az asztalhoz ültessem, és rávegyem, hogy egyenes derékkal késsel-villával egye az ebédet, csendben, jól nevelt kislány módjára.

Megbuktam nőként, mert valamit elcsesztem, de fogalmam nem volt, hogy mit. Most megbuktam anyaként, mert nem követi a gyerekem a férjem által helyesnek gondolt társadalmi normákat.

Eltelt 5 év. Léna önállóan jár-kel a hotel éttermében, barátságosan csicsereg az emberekkel. Magabiztosan kér ételt a személyzettől, nem jön zavarba attól, hogy nem a magyar az anyanyelvük.

Boldogan nézem ezt az ügyes cserfes kislányt, aki a rántott húst sem eszi már az asztal alatt.

5 évvel ezelőtt a mai napon este szintén étterembe indultunk. Ezek a közös nyaralások valódi étteremtúrák voltak. Enni. Folyton csak enni, enni valamit…

A hotel mögött vártunk a többiekre. Ádám, én és Léna a babakocsiban ülve. Amikor megjöttek, és elindultunk, Ádám keresztültolta a babakocsit a lábamon. Felsikítottam a fájdalomtól. Ádám pedig rám üvöltött: 

– Hogy lehet valaki ennyire idióta, hogy a babakocsi alá teszi a lábát!? Erőtlenül próbáltam védekezni:

– Talán próbálnál bocsánatot kérni! De az is lehet, hogy egy normális világban egy férj aggódna, hogy nem sérültem-e meg? 

Ádám rokonai pedig félre fordították a fejüket és hallgattak. Nem védtek meg. Ez nem az ő ügyük, tehát nekik nem kell állást foglalni. A hallgatással pedig Ádám cinkosai lettek a bántalmazásomban.

Úgy éreztem, megfulladok. Gyakran éreztem így. Léna 3 vagy 4 hónapos volt, amikor először járta át a testemet szinte fizikálisan a fulladás érzése. Akkor gyújtottam rá újra. Elektromos cigire, de mégiscsak cigire. Ádám ezt évekig fegyverként használta ellenem, és napi szinten hallgattam, hogy az anyák legalja vagyok. Bántalmazom a gyermekemet, egyébként sem tudom még normálisan sem tisztába tenni, a cumisüveget sem jól fogom. Mindenféle téren egy selejt vagyok és ő undorodik a lényemtől.

Ekkor még nem ütött meg… Csak hazudott rólam. Mindenkinek. A családjának, a „barátainak”. Nem, ekkor még nem tudtam, hogy szeretője van, csak éreztem. Minden porcikámban.

Eltelt 5 év. A külsőm is megváltozott. Kezdek az egykori énemre hasonlítani kívül-belül. Annak egy még jobb verziójára. A testem feszes, a lelkem vidám, az elmém újra kreatív.

Szóval nézem az apatestű puhos pasikat a medencénél, ők meg engem nyál csorgatva, és röhögök. Nézem őket és csak szánalmat érzek irántuk.

Én már szabad vagyok!

És tudjátok, mi a legszebb az egészben? Hogy már nem akarok versenyezni senkivel. Soha nem akartam más életét élni. Nekem a sajátomat kellett visszaszereznem.

Nem akarok jobb lenni más nőknél, és nem akarok bizonyítani azoknak, akik egykor elhitették velem, hogy kevés vagyok. Mert már tudom az igazat. Nem azért néznek a pasik, mert tökéletes vagyok. Hanem mert végre önmagam vagyok.

Egy nő, aki túlélte, amit sokan nem bírtak volna ki. Egy nő, aki összeszedte magát a romok közül. Egy nő, aki már nem könyörög szeretetért, figyelemért vagy elfogadásért. És ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy hiszek-e még a szerelemben, csak elmosolyodnék. Mert igen, hiszek. De már nem abban, hogy valakinek meg kell, hogy feleljek, mert csak akkor vagyok szerethető. 

Öt évvel ezelőtt itt álltam összetörve, és azt hittem, velem van a baj.

Ma ugyanitt állok, és tudom: soha nem velem volt a baj. Az egyetlen hiba az volt, hogy túl sokáig hittem annak, aki ezt el akarta hitetni velem. Most már nem keresem, ki fog szeretni. Előbb megtanultam szeretni azt a nőt, aki túlélte az egészet. Azt a nőt, akit éveken át próbáltak meggyőzni arról, hogy kevés. Lehetek én is az az egy. És ez végre elég.

kiemelt kép: freepik