Itt vagyunk végre, nyaralunk. Az imént emelkedtem ki a habokból, egy kissé megfáradtabb és kopottabb Vénuszként, mint Botticelli híres képén az látható, oldalamon istenségek helyett két visítozó úszógumis kis szörnyeteggel. Most fekszem a tengerparton a napernyő alatt, mellettem a gyerekek apával már nagy műgonddal építik a homokvárat, védve a naptól, megetetve, megitatva, épp egymást sem ölik, boldogan homokoznak. Egyszerűen minden tökéletes.
Gódor Andrea írása.
Azt hiszem ennél szebb már nem lehet az élet, arcomat simogatja a hűs tengerparti szellő, lábujjaimmal mélyen beletúrok a meleg homokba, miközben hűsítő limonádét szürcsölök, … talán ilyen lehet a mennyország, mintha angyalkák édes suttogását is hallani vélném.
– Anya, kakilnom kell!
… vagy talán mégsem. Nem tartott túl soká az idill, pont addig míg kényelmesen elhelyezkedtem, és lehunytam a szemem. Ennyi jutott, egy röpke pillanat a paradicsomban.
Hála az égnek öt perc sincs gyalog a szállásunk, kis szerencsével, ha gyorsan összekapjuk magunkat még biztonságban elérhetünk a célig. Gyorsan megragadom a nagyobbik, dolgát végezni készülő utódomat és már indulok is, miután biztosít róla, hogy kibírja odáig.
Magamban elrepesek egy halk imát, hogy tényleg így is legyen, és már rohanunk.
Egy tökéletes világban a kisebb nyilván ott maradna a parton apával, azonban az élet nem ilyen egyszerű. A kicsi ugyanis ahogy távolodni lát ordít, visít, hogy ő is jönni akar. Rendben, semmi gond, akkor anya marad a parton a kicsivel, apa rohan fel a naggyal. Na de nehogy már neki apával kelljen kakilni, nem, ő határozottan csak anyával hajlandó.
Apa sem igen favorizálja ezt a megoldást, a pisi témában még benne van, de ez a kaki dolog már végképp „nem az ő világa”, bezzeg anyának, neki a világa!
Egész szép csetepaté bontakozik ki lassan a strandon a kérdést megvitatandó, hogy akkor most ki, merre, hogyan. Addig vitázunk, hogy félek lassan kicsúszunk az időből és okafogyottá válik a kérdés, így végül gyors döntést hozok. Apa marad a strandon a törülközőkkel, napernyővel, heti élelemmel, felfújható akármicsodákkal, homokozós kislapáttal, vödörrel, egyéb a túléléshez nélkülözhetetlenül fontos felszereléssel, anya pedig két gyerekkel eszeveszett rohanásba kezd a szállás felé mielőbb orvosolni a felmerült problémát.
Persze a kisebbik méreteiből adódóan alapban nem túl gyors, de ha ez nem lenne elég az úton fellelhető összes kavicsot, bogarat, fűszálat is mindig tüzetesen meg kell vizsgálja, a nagyobbik pedig igyekszik benntartani ami ki akar jönni, így a rohanás nem épp zökkenőmentes.
Húzom-vonom felváltva őket, hangos „be ne merj kakilni nekem” kiáltások közepette. Itt úgysem érti senki mit beszélünk… remélem.
Isten velünk, bár végeláthatatlanul hosszúnak tűnik ez a párszáz méter a célig, mégis sikerül valahogy teljesítenünk még időben.
Veszett kutyaként tépem fel az apartman ajtaját, és a következő pillanatban már robbanunk is be a fürdőszobába. Egyik kezemmel még gyorsan letépem magamról a tengervíztől csöpögő hideg bikinifelsőt, behajítom a sarokba és már húzzuk is le a nadrágot a nagyobbikról, dobom is rá azonnal a wc-re. Guggolok és két karommal tartom idősebb sarjam, mivel nyilván wc-szűkítő nincs nálunk, így igen könnyen a kagylóban kötne ki ha elengedném, de sikerült, igen, sikerült.
Mióta beléptünk a kicsiről egész meg is feledkeztem.
Csak most, hogy már biztonságosan megoldottuk a kaki ügyet, kezdtem el végigpásztázni a terepet őt kutatva. Szerencsére minden rendben, ott áll a fürdőszoba ajtajában. Békés nyugalommal szemlélte a folyamatot, ahogy forgószélként söpörtünk át a terepen, és látva hogy már nyugodt minden, most indul neki komótosan megközelíteni a bevetési területet.
Megáll mellettem, csodálkozva végigpillant rajtam ahogy ott görnyedek a wc-csésze előtt, aztán egyszerre felcsillannak a szemei, majd hirtelen ötlettől vezérelve befurakodik a karjaim alatt, és mintha jelen helyzetben ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, rácuppan a bal mellemre.
Gondolta, ha már így megterítettem akkor ő most neki lát az evésnek, felcsatlakozott hát, és boldogan belekezdett. Döbbenetemben hirtelen nem is tudtam, hogy most sírjak vagy röhögjek.
Görcsbe merevedett combokkal, remegő karokkal, a rohanástól izzadtan, só marta bőrrel, homokosan, tengervíztől csöpögő bugyiban néztem ahogy egyik ül a wc-n és nyökögve, szemeit összeszorítva erőlködik hogy kijöjjön aminek ki kell jönnie, miközben a másik boldogan, rebegő pillákkal szopizik lentebb.
Több mint természetes ahogyan családilag az emberi anyagcsere folyamatokat kezeljük, ez nem vonható kétségbe. Mindeközben apa valahogy csak összeszedte a temérdek cókmókot amivel levonultunk a strandra és felküzdötte magát.
Pont betoppant amint én a sírj vagy röhögj dilemmáján rágódtam. Ahogy ő is megérkezett a fürdőszobába és meglátta a wc-re fonódó furcsa Laukoón- szoborcsoportunkat, csak ennyi hozzáfűzni valója volt:
– Ti meg mit a frászt csináltok itt, siessetek már, feljöttem én is, mert mindjárt bepisilek!
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
