A nyolcvanas évek végét írtuk Romániában, ahol a szocialista társadalom virágzott, a jólét dübörgött, minden tökéletes volt, annyi volt csak a gubanc, hogy éheztünk, fáztunk és gyakran sötétben ültünk a lakásban. Ezen kívül tényleg minden szuper rendben volt.
Rajky Emőke írása.
– Szedőőő, szedőőő (se dã=adnak) – kiabáltam és rohantam fel a lépcsőkön. Nem számított, hogy odaég a sárból és kavicsból gondosan kavart babaleves, se az, hogy jó párszor megbotlottam, amíg felértem a harmadikra, semmi nem számított, csak az, hogy minél előbb anyámhoz érjek a lakásba.
– Anyuuu, szedőőő – mondtam, miközben a bejárati ajtót himbáltam. Tudtam, hogy nem kell becsuknom magam mögött.
Anyám azt se kérdezte, hogy mit. Nem is volt lényeg, hisz egy darab szart is adhattak volna, arra is rohanni kellett, mert minden jobb volt a semminél. Világrekord gyorsasággal adott kabátot az öcsémre, vette fel a bundáját, engem irányított, hogy gyorsan kifele, siessek le a lépcsőn, majd a járdán rohantunk a bolt felé. Láttam, hogy nem csak mi, de a szomszédjaink nagy része, meg a másik tömbben lakók közül is sokan ugyanúgy szaladtak, mint mi. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha gyorsabban tudnánk futni. Florica néni elkerült, Petronela a földszintről, ő is jóval gyorsabb volt, meg sokan mások, akiket nem is ismertem.
Legszívesebben földhöz vágtam volna őket, mert féltem, hogy akármit is adnak, ők kapnak, mi pedig nem.
Ismertem az érzést, nem egyszer mentünk haza üres kézzel, mert a bolt előtt állva, várva, remélve, megfagyva, kiabálták, hogy „s-a terminat” (elfogyott). Így maradtunk mi narancs nélkül a minap, anyuéknak nem jutott kávé, azelőtt a hús fogyott el az orrunk előtt… Ez utóbbi nagyon bosszantó volt, hisz már bent voltunk a boltban, és általában az volt a kulcs, hogy az ember bejusson a boltba, akkor volt rá esély, hogy meg tudja venni azt, amit éppen adtak.
Azokat az alkalmakat, amikor meg se közelítettük a bejáratot és kiabálták, hogy elfogyott, azokat nem is számolom.
A boltnál hatalmas tömeg várt. Ez nem lepett meg, hisz mindig így volt. Minden nap egy ilyen tömegen verekedtük át magunkat, hogy kenyeret vegyünk, vagy cukrot, olajat, mindent, bármit.
A nyolcvanas évek végét írtuk Romániában, ahol a szocialista társadalom virágzott, a jólét dübörgött, minden tökéletes volt, annyi volt csak a gubanc, hogy éheztünk, fáztunk és gyakran sötétben ültünk a lakásban. Ezen kívül tényleg minden szuper rendben volt.
A gondosan őrzött kartondarabok voltak életünk legfontosabb elemei, hisz ezek nélkül, még ha sikerült is a tömegen átjutni, nem kaptunk semmit. Fontosabbak voltak az összes személyi iratnál, hisz csak akkor vehettünk kenyeret, ha felmutattuk a „kartellát”, az elárusító pedig szépen beírta, hogy a napi adagunkat megkaptuk.
X deka kenyér X tagú családnak. Ja, ha nem volt elég, hát így jártunk. Vártuk a következő napot.
A járdán, a bejárattól jó pár száz méterre az emberek pusmogtak, a százszor elhangzott kérdés az volt, hogy mit adnak? Parizert. Jézusom, parizer – gondoltam, a szívem gyorsan vert és máris a sírás határán voltam, hisz láttam, hogy milyen sokan állnak előttünk, felmértem a helyzetet, megszoktam már, és kiszámoltam az ötéves agyammal, hogy bizony igen gyengék az esélyeink. De nem mentünk el. Beálltunk a sorba és vártunk. Araszolva haladtunk is, visszanéztem, láttam, hogy utánunk is nagyon sokan állnak. Ez jól esett, hisz nem voltunk már a sor végén, és ahogy közeledtünk az ajtóhoz, egyre jobban drukkoltam magunknak, sőt, elképzeltem a parizer színét, illatát.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor ettünk utoljára parizert. Nem sikerült.
A sorbanállás nem ment zökkenőmentesen, mindig akadt valaki, aki csalt és előre ment. Az ilyenek az életükkel játszottak, hisz nem csak a kofák szájától kellett félniük, hanem kaptak egy-egy könyökest, vagy esernyőt a fejükre, mikor hogyan sikerült. Ilyenkor a sor megindult, mindenki lökött mindenkit annak reményében, hogy a diverzióval egy-egy hellyel előbbre jut.
Az öcsém nyivogni kezdett, hogy fázik, anyám az ölébe vette és rám szólt, hogy fogjam a kabátját és ne engedjem el, bármi is legyen. Ez volt a szabály, ezt is tudtam és megszoktam. A tömeg megindult, csak lábakat láttam, alig kaptam levegőt, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, nem szabad leesnem, csak arra koncentráltam, hogy anyám irhabundáját a markomban érezzem és álljak meg a lábamon.
A bejárat előtt már rugdostak, nyomták ki a belem is, de álltam a sarat. Az emberek nem néztek le, nem látták, hogy ott vagyok én, az ötéves gyerek, mindenki a sajátjára gondolt, és ment előre a megváltó parizer felé.
Én az emberek cipőit néztem. Volt olyan, aki papucsban szaladt ki, másoknak bakancs volt a lábán. A nők kabátja alól a virágos háziruha kandikált ki, a kommunizmus pret a porter-ja… Egy férfi, előttünk vagy öttel, farmert viselt, rá mérgesen néztek a többiek, hisz ki tudja, honnan szerezte, ha meg farmerje van, biztos, kapcsolatai is vannak, akkor minek neki a mindenki parizerje? Ha jutott neki pult alól nadrág, akkor jut egyéb is, a fene egye meg a jó dolgát.
Átléptük a küszöböt, bent voltunk. Anyámmal összenéztünk, mosolygott. Én is.
Tudtuk, hogy most már közel vagyunk.
Éreztem a parizer illatát, elképzeltem azt, amit már annyiszor, ami az egyik féltett titkom volt: egyszer úgy enni a parizeres kenyeret, hogy a parizer lógjon le a kenyérről.
Ugyanez volt a helyzet a szalámival is, voltaképpen bármilyen felvágottal. Egyszer, csak egyszer legyen annyi, hogy lelóghasson a kenyérről. Ezt soha nem mondtam el anyámnak, éreztem, hogy szomorú lenne tőle, hisz ő a szeleteket olyan vékonyra vágta, ahogy tudta, aztán a nagy kört apró csíkokra szabdalta, ezekből jutott a néha margarinnal megkent kenyérre. De soha nem lógott le. Amikor nagyon kevés volt, katonákat készített nekünk, ilyenkor a ló, a kenyér, sokkal nagyobb volt, mint az ember, a felvágott. Erre azt szokta mondani, hogy a valóságban is nagyobb a ló, mint a katona, a reggelink pedig egy törpe hadsereg, ahol minden egyes katona nagyon kicsi. Az öcsémmel nem firtattuk a dolgot, törpe hadsereg ide vagy oda, ettünk, aztán nyomás oviba.
Már csak egy páran voltak előttünk, amikor valaki megkérdezte, hogy van-e elég, vagy a hátsók potyára állnak? „Mai e, mai e” (még van, még van) – kiáltotta az elárusító, én pedig legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből.
Tudtam, hogy mi lesz a vacsora és büszke voltam magamra, amiért olyan gyorsan felszaladtam, amikor meghallottam, hogy adnak valamit. Igen, ez az én érdemem volt, ma én voltam annyira nagyon ügyes, hogy parizert ehetünk. A pultnál anyám odatolta a kartellát, én próbáltam felcsimpaszkodni, hogy lássam, mennyit adnak. Az elárusító néninek csak a fejét láttam, olyan volt, mint egy orvos, különleges fehér sapka volt a fején, kétfelől egy-egy hullámfogóval a hajához csatolva.
Nem láttam, de tudtam, hogy fehér köpeny van rajta, mindig fehér köpeny volt az elárusítókon. Mondom, olyanok voltak, mint az orvosok. Életet mentettek, amikor a kartellákba firkálva a kezünkbe nyomtak ezt-azt.
A pult mögötti polcon mindig ugyanaz volt, jó magasan, hogy mindenki lássa: vietnámi rákpehely és csipkebogyólekvár. Ezt bármikor meg lehetett venni, kartella nélkül. Néha akadt egy-egy kompót is. Ritkán. Ezek úgy voltak elrendezve, hogy jó soknak tűnjön, senki ne vegye észre a nagy ürességet, hanem azt lássa, hogy van, sok minden van, hisz tele vannak a polcok. A hozzám hasonló ötévesek talán el is hitték.
Én nem foglalkoztam a polcokkal, a hatalmasnak tűnő mérleget néztem, ott voltak a számok, meg a tű, ami mutatta, hogy pontosan annyit kapunk, amennyi jár egy négytagú családnak. Tudtam, hogy amikor a tű legalább a számok felénél van, az jó. Most nem volt ott, kevesebb, mint fél kilót adtak, magyarázta később anyám, bár nem tudtam, hogy az mit jelent.
Az öcsém egyre jobban bömbölt, pedig a mérleg előtt igazán elhallgathatott volna, hisz ez volt a mai tortúrás zsákmányszerzés utolsó állomása. Én még mindig csimpaszkodtam, és amíg anyám akrobatákat meghazudtoló mozdulatokkal csitította az öcsém, fizette a parizert és a legbiztonságosabb helyre tette a kartellát, az elárusító egy szelet parizert nyomott a kezembe, és egyet kacsintott. Nahát, ilyet se értem még meg, pedig öt kerek éve a földön voltam, sőt, valamivel még több is. Megfogtam a szelet parizert és a ködmönkém zsebébe gyúrtam, azt se mondtam, hogy köszönöm, csak tágra nyílt szemekkel néztem a nénit.
Mosolygott, én meg tudtam, hogy ez a kettőnk titka, anyám nem látta, nekem pedig ott lapult a zsebemben egy gyönyörű rózsaszín szelet finomság.
A sor sokkal nagyobb volt, mint amikor mi értünk a bolthoz, az emberek kezdték elveszíteni a türelmüket, meg a reményüket is. Kiabáltak, lökdösték egymást, én meg arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy mi már hazafele megyünk, hisz most már nehezebben tudtam volna talpon maradni a tömegben. A vászonszatyorban ott volt a parizer, az öcsém anyám karjában, én az irhabundát szorongatva lépegettem a járdán. Otthon, amíg anyám az öcsémet vetkőztette, én gyorsan beosontam a szobába, és a szelet parizeremet a párnám alá dugtam, majd, még mielőtt anyám kiabált volna, hogy cipőstől, kabátostól nem megyünk a szobába, már ott is voltam mellette és jó kislány módjára adtam is oda a ködmönkét, hogy akassza a fogasra.
Megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha esetleg megérzi a parizer illatát, számonkér és oda kell adnom a féltett kincsemet, de szerencsére az öcsém megmentett az újabb bömbölésével.
Este parizert ettünk, a szokásos katonák sorakoztak a tányérban. Néztem, újból azt szerettem volna, ha a felvágott lelógott volna a kenyérről, de most sem volt így. Vacsora után alig vártam a lefekvést. Azon agyaltam, hogy bevonjam-e az öcsémet a titokba, vagy legyek önző és egyem meg egyedül a zsákmányt. Vívódtam. Tudtam, hogy igazság szerint fele-fele kéne legyen, de én szereztem, a néni nekem adta, miért ne ehetném meg egyedül? Amúgy is, ha nem tud róla, nem kívánja, és főleg, reggel majd nem mondja el anyunak.
Egy örökkévalóság volt, amíg elaludt. Lapultam a párnámon, a kezem bedugtam alája és éreztem, hogy ott a szelet finomság. Tapogattam, majd lenyaltam a tenyerem, éreztem rajta az ízét, folyt a nyálam, és nagyon koncentráltam, hogy nehogy elaludjak. Nem aludtam el. Amikor hallottam, hogy az öcsém egyenletesen lélegzik és hiába szólítottam, nem reagált, felültem a vak sötétben, megemeltem a párnám és kivettem a parizert.
Fogdostam, szagoltam, mintha féltem volna megenni, hisz annyira jó volt tudni, hogy ott van… Aztán a tenyerembe fektettem és beleharaptam.
„Most lelóg a kenyérről” – kuncogtam az éjszakában, de mielőtt lenyeltem volna, katt a villany, anyám ordított, hogy „te tolvaj, nem szégyelled magad?”, és akkora pofont letekert, hogy észre se vettem, hogy a zsákmányom a falra, majd a paplanra pattant. Gyorsan elkaptam, ösztönösen a számba gyúrtam és egyben lenyeltem, a pofont elviseltem, de azt, amit nem loptam, más se lopja el. Csatt.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
