Mindig van egy utolsó szalmaszál. Persze amikor az ember megragadja, sejtelme sincs, hogy az húzza majd ki őt a hömpölygő folyóból. Merthogy azt sem tudja, hogy éppen egy nyaktörő vízesés felé száguld. Utólag látja csak egyben a képet, kissé eltávolodva, felülről.
Hagácsi Zsuzsanna írása.
Éppen egy újabb maratoni szoptatással egybekötött altatást menedzseltem, majdnemegyéves lányommal az ölemben. Tudom, tudom, nálam sokkal intellektuálisabb anyukák ilyenkor Petőfi összest vagy Dosztojevszkijt lapozgatnak. És olyanokról is olvastam egy anyukás Facebook csoportban, akik azt állítják, ők a háromórás szoptatás minden pillanatában gyermekük angyali arcában gyönyörködtek. Én szaranya üzemmódban hírfolyamot görgettem üveges szemmel. Amikor hirtelen megláttam egy hirdetést.
Kedves ismerősöm indít négyalkalmas kreatív írás tanfolyamot. Tulajdonképpen miért ne vágnék bele? Néha a férjem is vigyázhat a gyerekekre!
Az első foglalkozásra a kisgyerekes lét kínjairól és örömeiről (de inkább kínjairól) vittem egy szöveget. Éreztem, hogy az alapgondolaton túl: mit kezd az ember a gyereke által ajándékozott kövek, falevelek, fagombák tömkelegével, elég gyengécske iromány. De legalább írtam! Sok éve nem fordult elő ilyen.
A kurzustársak, egy éppen érettségiző, szemérmes kamasz és egy anyukám korabeli frissen nyugdíjazott tanárnő joggal könyvelhettek el az első alkalom után kissé hisztérikus, áldozatszerepben tetszelgő harmincas anyukának.
Az igazán drámai szövegek egy éppen szétesőben lévő házasságról csak később jöttek, amikor kicsit már összerázódtunk, és kialakult a bizalom.
A tervezett négy alkalomból négy hónap lett. Virtuális együttléteinket egyszerre jellemezte a megszokottság biztonsága és az újdonság varázsa.
A forgatókönyv mindig ugyanaz volt. Egyenként felolvastuk a szöveget, amit általában arra az alkalomra írtunk, majd megbeszéltük. Az idő előrehaladtával a novellák egyre mélyebb rétegeket érintettek, a róluk való beszélgetés szakmaibb, őszintébb és bensőségesebb lett.
Közben mindannyiunk életének folyója hol csordogálva, hol éles kanyarokat véve, hol óriási köveken megtörve haladt. Kis csoportunk legfiatalabb tagja leérettségizett, elkezdett kikacsingatni kagylóhéjából. A frissnyugdíjas tanárnő a múltjának eseményeibe vont be minket érzékletes, magával ragadó leírásaival.
Én elváltam. Illetve először csak egyedül maradtam a két pici gyerkőccel.
Amikor a férjem elköltözött, egy ideig kiszakadtam a csoport életéből.
Az első sokk elmúltával kerestem egy bébiszittert, aki vigyázott a gyerekekre, míg én az egyik szobába zárkózva, ezekkel a személyesen soselátott, csak a képernyőn megjelenő arcuk, hangjuk és novelláik által jelenlévő nőkkel töltöttem heti két órát. A kisebbik gyerekem néha addig ordított az ajtó előtt, míg beengedtem.
Általában akkor sírt, amikor valami bennem is nagyon sajgott.
Fokozatosan megtanultam fájni én, hogy ne neki kelljen elsírni az anyja könnyeit. Rájöttem, hogyan kell nem visszafojtani az érzéseimet, remegő, elfúló hangon is felolvasni a novellát, kiadni magamból. Kiadni magamat egy olyan közegben, ahol nem bántanak. Elfogadnak. És emelnek.
Ezek a nők tanúi voltak, hogyan válik egy határozatlan, traumatizált kislány. Hogyan válik belőle öntudatos nő, aki szembenéz a múltjával, képes felelősséget vállalni a tetteiért és kezébe venni élete és a gyerekei sorsának irányítását.
Segítettek abban, hogyan legyek egy kőkemény férfit is próbára tevő élethelyzetben erős, ugyanakkor kedves és lágy, nőies nő. Úgy mondtak hétről hétre a novelláimról véleményt, hogy az korrekt, építő, szeretettel és gyöngédséggel teli kritika volt. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is fejlődtem, épültem, gyógyult az életem, a lelkem.
E sorok írásakor a jubileumunkat ünneplő közös felolvasásra készülünk. Ez lesz az első alkalom, amikor személyesen is találkozunk. És kivisszük a kedd esték meghitt hangulatát és a megszületett novellákat a közönség elé. Nem félek. Biztos vagyok abban, hogy bármi történjen, ennek a női közösségnek a hálója megtart, ha esetleg esek. Megesett már ilyen.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
