Elég volt… 

Ritát vakította a déli nap a Dóm téren, a templom alsó  lépcsőjén ülve. A hűvös falak közé készült, de volt még pár perce az évforduló pillanatáig. Évek óta visszatért nyár elején Szegedre, hogy felmenjen a Fogadalmi templom nyugati tornyába, ahol még Egonnal járt. A fák magasságával és szegedi látogatásainak a számával mérte azóta az időt.  

Smit Edit írása.

Valahol a tér túlfelén egy magas férfialak ismerős ruganyossággal távolodott a kijárat irányába, mintha csak egy régi baráttól köszönt volna el épp. A nő az arányos test láttán  felkapta a fejét. Milyen káprázat ez? Vette a táskáját, és megindult az alak után. Ez nem  lehet Egon!

Rita gyorsított, hogy el ne veszítse szem elől. Az emberek között szlalomozott, amíg a vörös téglás épület boltíves árkádja alatt haladt. A szűk, fekete póló és a krémszínű  nadrág, oldalán a barna övtáska megerősítette Ritában az érzést, hogy ez a férfi az ő rég halottnak hitt Egonja. Az alak a szemközti boltív alatt átment, majd hirtelen jobbra fordult, és eltűnt.

Rita szinte kiesett az árkád másik oldalán az Aradi vértanúk terére. Az emberek és a  járművek mögött itt bárhol feltűnhetett volna még a káprázat, de a nő hiába kereste, a hullámzó  autósor és tömeg mindent takart. Csak a saját kétségei maradtak, vajon jól látta-e, amit látott. 

* 

Egon nős volt, saját családdal, akik semmit sem sejtettek a Ritával ápolt titkos  kapcsolatáról. 

Utoljára a régi lakásban találkoztak azon a szomorú hétvégén, mielőtt Egon a vastagbél-műtétre ment. A lakást a férfi bérelte egy vidéki kisvárosban, hogy legyen egy  nyugodt tér, ahol elbújhatnak. Mindketten felfokozott lelkiállapotban érkeztek aznap, mert bár Egon még jól érezte magát, a műtét kimenetele kétesnek tűnt.

A férfi végtelen szenvedéllyel szerette a nőt, az viszont végig könnyezte minden aktusukat. Szeretkezés után sokáig meg sem  szólaltak. 

Egon aztán arról beszélt, hogy a találkozóik mennyire életté tágulnak. A mostanit is annak érzi, és örül, hogy a nő mellette van. Beszélt a műtétről, elmondta, arra kell készüljön, hogy vágni  fogják, és talán még sztómát is kaphat. Itt elhallgatott. A férfi amíg száraz hangon beszélt, egy  pontba nézte a plafont, szinte lyukat égetve belé.

– Menjünk enni! – mozdult meg váratlanul. – Hátha akkor neked is megered a nyelved.  Nagyon csöndes vagy ma. 

– Ezen ne csodálkozz! – szólalt meg halkan a nő, miközben öltözködni kezdett. – Még  keresem most a helyem… 

– Jó lesz igyekezned. Véges az időnk… – próbálta meg lazítani a hangulatot Egon.

– Ez nem vicces! 

Mielőtt kiléptek volna az utcára, a férfi újra megszólalt, hogy ő felmondta a lakást. Rita ledöbbent. Kérdőre vonta. 

– Gyanús lehet, ha betegen mászkálok – válaszolta az egyszerűen. – Üresen meg miért  tartanám fenn? Jobb lenne egy ideig alkalmi szállásokat bérelni. 

– Biztos, csak a feleséged az oka? – kérdezte Rita. 

– Mi más lenne? 

– Mondjuk, hogy te már leszámoltál magaddal. És velem is. 

– Mégis mit tehetnék? – emelte fel a hangját keserűen a férfi, de gyorsan vissza is fogta  magát: – Hagyjam a bérletet, hogy majd a feleségem rendezze utánam, mint örökölt adósságot? 

– Dehát úgy beszélsz, mint aki nem is gyógyulni megy, hanem meghalni! – Ritát a  könnyei fojtogatták. 

– A rák marketingje mellett nem is a nyaralást tervezem! – vágott vissza Egon. Úgy lépkedett a nő mellett a járdán, mint egy halálraítélt, aki még nem tudja, milyen  módszerrel végeznek vele, de abban biztos, hogy nincs tovább. 

Rita hallgatott. Bántotta a férfi döntése, úgy érezte, hiába maradt mellette és fogadta el,  hogy sosem hagyja el érte a feleségét, amíg a fiai fel nem nőnek. Rita eddig kereknek érezte a maga, látszólag szingli életét, és azt, hogy a szerkesztőségi munka mellett kéthetente töltöttek együtt egy-két éjszakát, és közös nyaralásokra utaztak. 

– Mit súg a női ösztönöd, mi vár rám? – kérdezte a férfi már az étterem diszkrét  fényében.

– Nem tudom – válaszolta Rita őszintén. – Én is kétségek között vergődöm. De az érdekelne, hogy mit nem tudnál elfogadni a műtétben? 

– A sztómát – Egon arca eltorzult. – Ne kelljen már egy zsákba… szarnom! Hogy magamat naponta tegyem tisztába, és addig a hasamon cipeljem az anyagot egy zacskóban…? – megcsuklott a hangja. – Anélkül inkább húzom, ameddig úgy nem érzem: elég volt…  

Egon itt megállt, de Rita értette, mi lesz akkor.  

Másnap azzal váltak el, hogy Egon jelentkezik, amint írhat. 

* 

Rita úgy érezte, nem volt véletlen a káprázat a Dóm téren. De tudhatja-e ő egyáltalán, mi az igazság? Csak annyi az információja, amit maga a férfi mondott el neki, és hogy In memoriam-ra állították a Facebook-oldalát a műtét másnapján. 

Rita vissza sétált az autójához, majd elindult a városból kifelé. Pontosan tudta, hol álljon le Egon lakása közelében. Személyesen sosem találkoztak, de képről ismerte a nőt, rendszeresen ránézett a profiljára, sokáig hasonlította is magát hozzá. Az autóban ülve várta, amíg Egon felesége a munkából hazaér.

Rita távolról megismerte fekete bob frizurájáról. Udvariasan elnézést kért, amiért  zaklatja, majd bemutatkozott, mint Egon egykori munkatársa, és folytatta is rögtön, hogy évek óta ígérte már a férfinak, ha Szegeden jár felkeresi, de a cégben nem volt bent, itt pedig nem jelentkezett senki.

– Egont itt ne keresse! Elváltunk – válaszolta szárazon a másik.

Rita szó nélkül csak állt, mint egy szobor, amíg az asszony becsukta maga  mögött a bejáratot. Fokozatosan elöntötte a forróság, először kivörösödött majd elfehéredett az arca, a gyomra émelyegni kezdett, egész teste remegett, a törzse, a vállai, a lábai, aztán hirtelen megingott, nekitámaszkodott a falnak, mint egy részeg, és nem tudott uralkodni magán – hahotázva felnevetett! Olyan éles, fülsiketítő hangon kezdett el nevetni, mint egy orkán.

A bugyborékoló roham megállíthatatlanná nőtt, egyre fékezhetetlenebbül tört fel belőle, ömlött, öklendezett, mintha hányná magából a hangot. Mintha minden feszültség ezzel a neurotikus nevetéssel szabadult volna tornádóként tarolva mindent maga körül, úgy, ahogy a görcsbe ránduló lélek robbanása szétfeszíti testében az évek óta visszafojtott fájdalmat.

nyitókép: Adobe stock