Csendes eső kopogtatta az ablakot. Görnyedten üldögélt a sarokban az apró konyhaasztal mellett. Lesett ki az elázott utcára. A bukóra nyitott ablakon beáramló eső illata megváltásként érte a forró kánikula után. Végre egy nyugodt nyári reggel! Jó lenne sokáig itt ülni, és nem csinálni semmit. Csak bambulni.
Egy vízcsepp gördült végig az ablak szélén. Kövéredve olvasztotta magába az alatta sorakozókat, aztán egy ideig lustán billegett az ablakkeret alján. Figyelte, mikor esik le. Láthatóan nem sietett.
Végül elszántan mégis a mélybe vetette magát, és már nem volt kit figyelni. Fáradt vagyok. De már mozdult, és bent is halkan csordogálni kezdett a víz. Márti elmosogatta a tegnapi vacsora utáni maradványokat. Két tányér, egy pöttyös és egy virágos bögre, kislábas, teáskancsó, villák, uzsonnás doboz, kulacs.
Mindig megfogadta, hogy rendesen elpakol, mert kicsi a hely, és nem férnek meg máshogy. Akkor talán rendezettebb lenne az egész, nem ilyen keszekusza, ide-oda tologatva mindent. Nem így képzelte. Persze az egész életét nem így képzelte. Nem egyedül. Mindennel. Magára hagyva.
Este megint rátört az az ólmos fáradtság az egész napos rohanás után, az elgyötörtség erősebb volt nála, és hamar belegyűrte az ágyba. Reggel meg a lelkiismeretfurdalás, hogy rendetlen, és miért nem képes rá. Pedig vacsora után már minden mozdulat fájt, nekiment a mosdónak, amikor zuhanyozni indult, alig talált bele a szennyesbe, annyira szétestek a mozdulatai. Basszus. Egy mosást is be kellett volna még rakni. Valami bajom van, azért nem bírom? Talán szedhetnék vitamint. Mondjuk rohadt drága. A hónapban lesz túlórája, ha kifizetik, abból vehetne.
Zoé álmos-kócos fejecskéje hamarosan megjelent a konyhaajtóban.
– Van még abból a finom szilvalekvárból, amit Mónitól kaptunk?
– Már elfogyott, kicsim, tudod, mondtam a múltkor is. De megkérdeztem tőle, hogy csinálta, és főzünk mi is, hátha nekünk is sikerül. A kalács jó lesz kakaóval?
Tegnap sütött még egy foszlós, fonott kalácsot. Az olcsó, alig kell hozzá pár dolog. Mégis legalább valami különleges, el tudják játszani, hogy dőzsölnek. Szerencse, hogy ennek a rissz-rossz gáztűzhelynek jól süt a sütője. Fölül már csak két rózsa működött.
Kitámasztotta fakanállal az egyik gombot, nagyot lobbant, ahogy begyújtotta. Megmelegítette a tejet, aztán ráöntötte az instant kakaóporra. Barna tejbuborékok képződtek a tetején. Szép sorban pukkantak el, csak utána kavarta meg.
Móni vidéken lakik. Mártiék néha megszöknek hozzá a zajos városból és a szűkös szobakonyhából a csendbe és a hatalmas kertbe felszabadulni a mindennapok béklyói alól. De hát a vonatjegy is… ritkán fér bele.
Móni befőzőmániás. Mindent megpróbál megmenteni savanyítva vagy édesítve, darabosan vagy pépesítve, ami a kertben terem, és nem fogy el frissen.
A két öreg szilvafa tavaly is szép terméssel kedveskedett, s Mártiéknak is jutott bőven a lekvárból. Ezelőtt nem is tudta Márti, hogy Zoé ekkora szilvalekvár-fan, de ez valami olyan ízes volt, hogy meghódította őket. Amíg el nem fogyott, Zoé rendszeresen kért reggelire lekváros kenyeret.
Meg kell próbálnom, nem lehet olyan nehéz – bizonygatta magának. Móni is mondta, hogy nem tesz bele semmit, csak cukrot. Főzi sokáig, aztán meg dunsztolja. És csinált fahéjasat is. Az milyen jó volt a sütiben! Öt kiló szilvát csak ki tudnak ők is gazdálkodni egyszerre, utána megtérül úgyis.
Előző héten rendelt is a sarki kisboltban, ne kelljen messziről cipelni. Ismeri Erzsit, a tulajdonost, gyakran jár hozzájuk. Erzsi mondta, hogy szerdán megy a nagybanira, akkor csütörtökön jöhet érte. Ebben megállapodtak, Márti megadta a számát is.
Péntektől meg szabin lesz, meg is tudja főzni. Addig még túl kell élni a napokat a rohangálással. A gyereknek is talált tábort, ne kelljen a munkába magával vinnie, most ott is bolondokháza van.
Szerdán hívták a boltból, hogy megérkezett a szilva. Jó, csütörtökön megyek érte. Egy óra múlva újra csörgött a telefon, hogy menjen ma, beadják a szomszéd boltba, ha nem ér ide, csak menjen.
Márti engedelmesen elkezdett újratervezni fejben, hogy tudja átszabni a napját, hogy odaérjen, de aztán dühös lett, hogy mit sürgetik, mikor másnapra kérte direkt. Nem igaz, hogy egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet betartani! De Erzsi csak jót akart – mentegette. Még szólt is külön. De nem ezt kértem! – dohogott mégis.
Munka után még ki kell buszozni a város szélére elhozni Zoét a táborból. Mire visszaérnek, be fognak zárni. Postára is kellene menni, és ki akartak menni a játszóra, ha már jó idő van, és sokáig világos. Nem, nem fér bele, akárhogy is. Csütörtökön az anyját megkérheti, hogy hozza el Zoét, neki van kocsija, azzal gyorsabb.
Persze a csütörtök se úgy sikerült, mert tovább bent kellett maradni. Géza előrébb hozta a havi zárást, nem akarta egyedül csinálni, amikor Márti szabin van. Pufogott magában, hogy jó lett volna előre tudni, de nem mert szólni. Kell az állás.
Aztán rohant hazafelé, a boltba is be tudjon még menni a szilváért, annyira sürgette az Erzsi. Előtte beugrott a multiba, a többi áru ott olcsóbb. Megint úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Az anyja már hívogatta, hogy ő visszaért a gyerekkel, siessen, mert nem ér rá maradni.
– Jó, hadd tegyem le, mert pakolok a boltban, így nem haladok.
– Miiii? Még boltban vagy? Siess tényleg!
Nem mondta, hogy sürgős dolga van még este, és nem akar maradni egy fél órát se az unokával. – dohogott újra. De hát nem. Nem szólt inkább, akkor máskor nem kérhet tőle még ennyit se, és másra nem számíthat.
A pakkokat ledobta a kisbolt bejáratánál, olyan szűk az egész, nem akart nyomakodni. Mutatta Erzsi, melyik az ő szilvája, felkapta, kifizette, és rohant tovább. Izzadt, mint a ló. Vagy húsz kilót cipelek megint. Liszt, tej, cukor, citromlé, margarin, krumpli, olaj, meg a szilva, meglesz az!
Fogyni kellene, de áhh, ez se megy. Oda kellene figyelni. De tudta, hogy nem fog. Napközben alig evett meg összevissza, este meg neki fog esni, benyomja a kenyérhéjat, amit Zoé meghagy.
Ilyennek kell lenni ennek a szilvának? – futott át hirtelen az agyán. Most jutott el a tudatáig, hogy elég puhának érezte a zacskón keresztül, amikor betette a nagy szatyorba. Meg se nézte. Megint csak rohan, és nem figyel! Mindegy, csak jó lesz lekvárnak, holnapig kibírja, és már kifizette.
Otthon az anyja az ajtóban toporgott.
– Na, végre!
– Köszi, hogy elhoztad. – mondta inkább, a többit lenyelte.
Végülis tényleg elhozta, és az is segítség volt, na. Lerogyott az előszobában. Majdnem hat óra. Zoé éhes. Ő is, neki kell állni. Valami gyors leves meg bundáskenyér jó lesz. Még ülök egy kicsit. Mindjárt összeszedem magam. Hús is van a szatyorban, ki kellene tenni a hűtőbe. Mindjárt.
– Anyaaaaa! Nééézd!! A Barbiemnak kitaláltam egy új ruhát.
– Mindjárt!
Mindjárt tényleg elindulok, csak egy percem lenne magamra, egyedül.
– Anyaaaaa! Miért nem jössz? És éhes is vagyok!
Gyorsan kipakolt, a szilvát zacskóstul a hűtő fiókjába tette. Aztán nekiállt a levesnek, közben Zoé körülötte csacsogott.
– Ülj már oda az asztalhoz, nem bírok lépni se, ha itt vagy a pult mellett! Meg se sóztam a tojást, nem tudok így figyelni! – Megbánta ezt is. Előhozta neki a színezőt a filcekkel, hogy azzal lefoglalja, amíg főz.
Zoé már a kádban lubickolt, amikor elpakolt. Kihallatszott, ahogy a babáival beszélget. Nem tudják rendesen bezárni az ajtót. Megvetemedett, és fogalma se volt, kit kérhetne meg, hogy megcsinálja. Mindegy. Kettejüket nem zavarta, más meg nem nagyon jár itt.
El kellene mosni a befőttes üvegeket a lekvárhoz. Majd holnap. Végre egy szabadnap! Alig várta. Napközben előkészülök, és együtt megcsináljuk délután a lekvárt. Legalább tudok takarítani, amíg nincs itthon. Egy egész nap egyedül! Részegítő gondolat. Jó, nem egész nap. Reggel kiviszem a táborba, előtte reggeli, visszajövök, háromkor el kell indulnom érte. Akkor is pár óra! Az is valami.
Maradt a levesből, holnap nem főzök, úgyis a lekvárt esszük majd a kenyérrel, vagy süthetnék pár palacsintát. Úúú, a mosás! Na, mindegy, holnap lesz idő mindenre.
Másnap élesen sütött be a déli nap a zsúfolt konyhapultra, amikor elmosogatta az üvegeket. Zenét se kapcsolt, csak a szöszmötölésének zaja hallatszott, meg az utcai halk moraj, de azt már alig vette észre. És néha a mosógép, amikor éppen forgatta a dobot. Elég zajos lett mostanában. Ha bedöglik…. Bele se mert gondolni.
Inkább főz egy kávét, azzal leöblíti a nyomasztó gondolatot. Betöltötte az őrölt kávét, le is nyomogatta kiskanállal, vizet a tartályba, de amikor be akarta kapcsolni, a gomb váratlanul megadta magát, és megtörten piroslott a konyhapulton. Hirtelen fel se fogta.
Kétségbeesve próbálta visszatenni, de vége volt. Menthetetlen. Nee, ez is! Minden megy tönkre! Megviselten leomlott a székre, fejét a kezeibe támasztotta. Csak egy jó kávét akartam! Előző héten a hajszárító. Még jó, hogy nyár van, egy ideig ellesznek nélküle.
Most meg ez! Mi jön még? Persze lehet kávéfőző nélkül élni, ez a tűzhely is gáz, meg hajszárító nélkül, meg mosógép nélkül, meg minden nélkül. Folytatódott a gondolat, de magában sem merte kimondani. (De minek.)
Elveszve nézett ki az ablakon a gúnyosan szikrázó, élettől duzzadó nyári utcára. Basszus, nekem még egy szabadnap se sikerül! Elment a kedve az egész lekvárosditól, pedig hogy várta ezt a napot.
Dühösen előkapta a szilvát a hűtőből, hogy megmossa. Alkoholos szag csapta meg, és bűzös lé folyt végig a fehér padlón és a konyhaszekrény oldalán, ahogy a pultra emelte. Mi ez?? Ne már! Belenézett, de annyira undorító volt, hogy azonnal belecsapta a szemetesbe. Szét is loccsant a falra meg a padlóra.
Megdermedt, majd sírva fakadt, és lerogyott mellé. Nem bírom már. Nem igaz, hogy ez is… Aztán vadul takarítani kezdett, rettenetesen sikálni, eltűntetni a nyomait is. Az emlékét is. Nedves ronggyal veszettül dörgölte a szekrényt, teljes erővel csavarta öblítés után, aztán újra törlés.
Gyűrte vissza a követelődző, kínzó vágyat magában. Hogy legyen valami. Valami több. Valami más.
De itt nincs helye. Nekiesett a szemetesnek, és a hűtő fiókjában maradt a gusztustalan lének sem kegyelmezett.
– Képes volt rám sózni egy cefrének valót! Talán a földről szedte fel? Gondolta, ennek a szerencsétlennek ez is jó lesz! De azért a pénzt azt elvette! Nem is volt olcsó! Én meg egy idióta vagyok, hogy fizettem ezért! Meg se néztem! Tudhatnám már a hülye fejemmel, hogy senkiben nem lehet bízni! Megint úgy átvágtak, hogy öröm nézni! Pedig direkt mondtam, hogy a finom fajtából kérek! Ez neki a finom? Milyen a rosszabb? Lekvár, mi? Na persze! Miért is ment volna simán! Egy jó kis szabadnap, meg romantikus lekvárfőzögetés! Ezt neked!
Magára rántotta a szandált, és elindult. Csak úgy döngött a lépcsőház dühös léptei alatt, meg a nagy kuka, amikor belehajította a kulimászos zsákot. Útba ejtette a kisboltot. Erzsike meghökkenve nézett Márti borús arcára.
– Valami baj van, Mártika?
– Igen, meglehetősen! A szilva, amit tegnap elvittem, rohadt volt! – vágta oda dühösen Márti.
– Szerintem teljesen rendben volt, kicsit puha, de az lekvárnak még jó. – mézesmázoskodott Erzsike.
– Nem, nem volt rendben. A friss szilvának ki kellene bírnia egy napot a hűtőben.
A többi vásárló zavartan figyelte a jelenetet.
– Akkor miért nem hozta vissza?? – most már Erzsi is ingerült volt, idegesen kapkodta a tekintetét a jelenlévők és Márti között.
– Most ez komoly? Folyt az egész, örültem, hogy megszabadulok tőle!
– Akkor le kellett volna fényképezni!
– Mi? – Márti nem jutott szóhoz. Ez eszébe se jutott. – Ez így nagyon becstelen volt! – nyögte ki végül.
– De hogy mondhat ilyet? Semmi baja nem volt annak a szilvának! Teljesen rendben volt.
Márti köszönés nélkül sarkon fordult. A piactér közepéről üvöltött vissza:
– Nem volt rendben! De nyilván nem kell idejönni vásárolni!
– Dehogynem! Nem erről van szó! – kiáltott vissza Erzsike – De a szilva rendben volt! – zárta le a maga részéről a vitát.
Mehetek oda máskor is? Igen? Milyen kedves! Legközelebb is vehetek valami szart? Mi? Meg bizonygassam a hülye szilváját, mint egy bíróságon! Szerinte kitaláltam, mert nincs jobb dolgom? Nem is kértem vissza az árát! De valami emberség jól esett volna, vagy nem tudom… Nem is tudom, mire számítottam. Azt se tudtam, mit mondjak.
Egész úton mérgelődött magában, amíg a lányáért ment a táborba. Aztán a szégyen, hogy nekik ez a háromezer forint is számít. De nem merte mondani, nem akarta, hogy tudják. Nem lehetett valami elegáns, ahogy a tér közepéről ordibált. Mindegy már. Mit számít? Akkor ma nem kell sietni lekvárt főzni.
Hazafelé Zoé is csendes volt. Mintha érezte volna. Szerencsére nem kérdezte a lekvárt, még jó, hogy nem mondogatta neki annyit, talán el is felejtette. A fagyizónál izgatott gyerekek tolongtak a gazdagon megrakott pult előtt, amikor elsétáltak mellette. Zoé lopott pillantást vetett feléjük, de nem szólt semmit. Tudta, hogy nem tudják megvenni. Márti persze így is látta. Francba! Könnyek feszítették a szemét, de nem akart előtte sírni.
– Kérsz jégkrémet? Az üzletben van az a kis pálcikás, olyat tudunk venni. És kimegyünk a játszóra is, jó?
Márti Zoéval versengve hajtotta magát a hintában egyre feljebb és feljebb. Már nem gondolt a lekvárra, a kávéfőzőre, a mosógépre, a pénztárcára, a holnapi napra, a hó végére, a kitámasztott tűzhelyre, a rossz ajtóra, majd lesz valahogy. Ahogy eddig is. Valahogy…
kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
