Állt a kis szoba-konyhás ház előtt, és nézte két és három év közötti gyerekét, aki üvöltve tépte a szoknyáját, miközben ököllel verte a lábát. Nem tudta, mit követett el megint, amiért ez a gyerek ilyen vehemenciával üti-rúgja mindig.
Juhász Judit írása.
– Hát csapj oda neki! – mondogatta a szomszédasszonya, aki fa talpú papucsával szokta a házból a négy gyereket kizavarni, ha elege lett belőlük. De hát veri majd szerencsétlent eleget az élet, most még üsse ő is?!
De szabadulni akart! Csendet akart! Nyugalmat akart! Nem ezt az egész nap tartó öblös üvöltést, amelyre azt mondta legutóbb is az orvos, hogy ez a kisgyerek még csak így beszél, ez nem sírás.
De ez a gyerek amint kinyitja reggelente a szemét, már rögtön dől belőle a hang, aztán csak arca torzulása, és az egyre hangosabb értelmetlen hangmennyiség jelzi, hogy bőg, na meg, hogy őt állandóan üti az öklével. Ez még kisebb korban elviselhető volt, de már nap végére fájnak a lábai, ahol veri őket, aztán este mikor hazajön a férje a földről még az is megmarkolja, mert tetszenek neki a formás tagok, ő meg a csillagokat látja, de szólni nem mer.
A gyerek bömbölve tépte most már az ingét, mire dühösen lökött rajta egyet. A húsos fenék a földre huppant, ő pedig szó nélkül rohant el hátra a kertbe, el a baromfiudvar mellett.
Nem volt már mit kapálni, csak a hagymát, krumplit kellett felszedni, nekiállt hát annak, közben azon gondolkodott, mit fog majd télen csinálni abban a picike házban, ahol a hideg kamrán kívül nincs hová menekülnie a gyerek elől, mert a konyha és a szoba közti ajtó kilincsét már feléri, ki is nyitja, csak a kamra zárja van mellmagasságban, ahhoz még nem fér.
Hiába ment ki szinte a kert végére, még ott is hallotta a gyerek égtelen ordítását. Mert ha nem volt vele, akkor őt kereste, ha meg vele volt, akkor tépte, verte.
Pedig még nincs hároméves, mi lesz, ha tíz év múlva majd kiizmosodva is nekimegy, akkor már el sem fogja tudni magától lökni.
Az öblös üvöltés elhallatszott a kert végére is a bealkonyodó délutánban, ő pedig szerette volna fülére tapasztani a kezét, hogy ne hallja. Ő csak csendet szeretett volna maga köré, de mióta ez a gyerek megszületett, nincs nyugalma.
Az anyósa meg a következővel faggatja. Mikor jön már? Ideje vóna. Szokta is mondani, milyen buzgón imádkozik, hogy az Isten sok unokával áldja meg.
Ha tudná, ő milyen buzgón imádkozik esténként: de ő azt kéri mindig a jó Istentől, hogy csak még egyszer ne kelljen teherbe esnie.
Pár évtizeddel később…
Ült a városi panellakás szűk konyhájának kövén. Ez volt az egyetlen hely az egész lakásban, ahol volt egy kis nyugalma, ahová nem tudott utána jönni. Két és fél éves, dackorszakos. Legalább is ezzel vigasztalta a védőnő: dackorszak. Majd túllesznek rajta.
Két és fél éve képtelen rajta túl lenni.
Nyáron még istenes volt, akkor délelőtt, délután is levitte két, két és fél órára a játszóterekre, aztán elrohangált a többivel, de amióta beköszöntött ez a hideg november…
Minden öltözés egy átok, mert a gyerek már a bakancsnál olyan ordítást leművel, hogy az egész ház azt hallja, az ő gyereke bőg… az ő gyereke bőg minden áldott nap.
De hiába próbálta, nem viszi ki a levegőre; majd eljátszanak idebent szépen. Ez a gyerek nem játszik. Ezt a gyereket nem lehet mesével lekötni, mert kitépi a kezéből a könyvet, aztán félredobja, nézegetni sem szereti. De játszani sem lehet vele. Mert a fa vonat, a lego, az építőkocka nem kell, azt csak eldobálja, ennek a gyereknek az a játék, ha őt gyötörheti: Felül a hátára, ugrál a hasán.
Újabban, ha leül a kanapéra, hogy megigyon egy kávét, erővel rúgja a veséjét, amíg fel nem áll. Meg sem tűri a kanapén ülve a saját anyját. Csak a konyhakövön van nyugta, ide valamiért nem jön őt piszkálni.
Csak legalább lenne egy picinke udvar, ahová kimenekülhetne előle, ahol nem kellene egész nap a rikoltozását hallgatni. De a lakás kicsi, tele a gyerek holmijaival. Mennyi mindent tervezett ide, az erkélyre kiülőt, ahol esténként borozhatnak a férjével. Az erkélyen nyáron ott a gyerek medencéje, télen a szánkója…
Úgy megverné!
Lehet, utána nagyobb tisztelete lenne vele szemben, de hát nem lehet! Különben is már beszél. Még elmondja valahol, aztán ő járkálhat szakemberhez, meg gyámhivatalhoz, meg ki tudja még hány helyre, pedig hányszor elképzelte – amikor alvásidőben az egyik sarokban némán, elfojtottan zokogta ki magát – hogy a falhoz csapja. Akkor végre nyugta lesz.
A rokonok pedig mind azt kérdezgeti tőle: Na, mikor jön a kistesó?
A bátyjának két gyereke van, azok állandóan ölik egymást. A bátyja szerint cukik, meg azt is szokta mondani: „mi is ilyenek voltunk.” Tényleg olyanok voltak, utálta is a testvérét. Ha tudná a bátyja, hogy sátoros ünnepekkor csak azért találkozik vele, hogy ne kelljen a szüleiknek magyarázkodni, miért nem tartja vele a kapcsolatot.
Neki nem kell még egy. Dehogy kell! Hogy naphosszat azt nézze, hogy gyötrik egymást? Még a férje sem tudja, hogy amikor hat hónaposan abbahagyta a szoptatást, íratott fel fogamzásgátlót. Csak nehogy még egyszer terhes legyen!
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
