Zoltán életében háromszor mert lázadni az élete és a sorsa, vagy legalábbis az ellen, amit Panni mondott. Mindháromnak rossz lett a vége.
Először 25 évesen lázadt fel, mikor a szokásokkal szembeszállva, otthagyta feleségét és két éves kisfiát, és hazaköltözött a szüleihez.
Zoltán szép szál legény volt. Fekete hajú, fekete szemű, magas, deli férfi, akiért odavolt a faluban minden lány. Nem beszélt sokat, nem volt harsány, sem erőszakos. Dolgos, egyszerű fiú volt, egyszerű célokkal.
Megvolt már a kiszemeltje is, akinek udvarolgatott, ám a katonaság az Alföldről a Dunántúlra vezette, ahol megismerkedett az ápolónő Pannival, s mire észbe kapott, túl voltak az esküvőn is.
Zoltán maga sem tudta, hogyan történhetett.
Panni nem volt szép lány, nemigen akadt udvarlója. Göndör haját szigorú kontyban hordta, egyetlen szép rajta a szeme volt, de azt fél centi vastag szemüveg takarta, így annak szépségét senki fia észre nem vette.
Zoltán tekintete sem akadt meg rajta, amikor a szüreti bálon találkoztak, ám a határozott, már-már katonás viselkedésű lány nagyon is jól látta a halk szavú, kissé mulya, de jó kiállású fiút, és azonnal eldöntötte, férjül veszi. Ha pedig eldöntötte, úgy is lett. Panni mindig megkapta amit akart, soha, semmiben nem tűrt ellentmondást.
Zoltán tehát férj és apa lett miután leszerelt, és Panni, ha már megszerezte, vaskézzel fogta.
Nem voltak kimaradások, iszogatások, a férfi csak a bányába mehetett dolgozni, majd onnan azonnal haza. Zoltán nem is ellenkezett. Alapelve volt, hogy amit mondanak, azt kell tenni. Panni mondta, tehát ő megcsinálta. Ám amikor Panni egyetlen szenvedélyét, a cigarettát tiltotta meg, a sorsába mindig csendesen beletörődő Zoltán fellázadt, és otthagyva a családot hazaköltözött a szüleihez, vissza az Alföldre.
Panni, hóna alatt a két éves gyerekkel érkezett utána, és a szülőkkel teljes egyetértésben visszacibálta Zoltánt a házasságába.
A cigaretta többé nem került szóba, a férfi pedig tette, amit tennie kellett, azaz, amit Panni mondott neki. Ellenkezése a következő években kimerült abban, hogy szerzett egy öreg motort, amit órákig bütykölgetett, és olykor elővette a nadrágszíjat, hogy oda-odacsapjon a ricsajozó gyerekeinek.
Panni mindent irányított. Háziorvosi asszisztensként a falusiak életét, feleségként Zoltánét, anyaként a gyermekeiét. Senki nem mondott ellent neki. Soha.
Mikor úgy döntött, otthagyják a falut és városba költöznek, az egész család szó nélkül engedelmeskedett. Mikor Panni kocsit akart, benyújtották az igényt az autóra. Szép, zöld Ladájuk lett, Zoltán nagyon örült neki, de aztán az autóban és a vezetésben sem lett öröme. Panni, akinek nem volt jogosítványa, de természetesen mindent jobban tudott, az anyósülésről dirigált minden mozdulatot.
Szálltak az évek. A gyerekek sorban elszökdöstek anyjuk szigora elől, mind férjhez ment vagy megnősült. Csak Zoltán maradt.
Csendesen tűrte Panni állandó kritikáit. Aztán belefáradt, és agyvérzést kapott. A szomszédok állították, ez volt a menekülési terve az asszony elől – de ha az is volt, nem jött be, mert Panni ezután még jobban uralta a lerokkant, fél oldalára lebénult Zoltánt. Tornára járatta, egészségesen étkeztette, minden lépését felügyelte.
Zoltán a maga módján tűrte ezt is, de mikor annyira felépült, hogy járókerettel már tudott sétálni, délutánonként elkezdett lejárni a közeli horgásztóra. Mindenki azt hitte beszélgetni jár a többi férfihoz, de a valódi ok nem ez volt. Zoltán nem egészségügyi sétára, nem beszélgetni, hanem dohányozni járt a tóra. Minden délután elszívott egy szál cigarettát.
Lázadása szörnyű büszkeséggel töltötte el. Végre kicselezte a feleségét, végre újra dohányzott.
Apró öröm volt, de célt adott minden egyes napnak. A délutáni séta a tóhoz, és a tiltott, öt perc élvezet.
Panni hamar véget vetett ennek is. Miután rájött Zoltán titkára, megtiltotta a sétákat, és a városból is elköltöztette a családot.
Zoltán következő 20 éve néma egyhangúságban telt.
Mivel lassú mozgása zavarta Pannit, és az asszony gyakran rákiabált, hogy menjen arrébb, mert útban van, Zoltán a napjait a ház melletti lócán vagy a tévé előtt üldögélve töltötte. Nem beszélt, csak volt. Olyan lett, mint a szobanövény, amit Panni ide-oda pakolt, hogy érje a nap.
Soha többé nem mondott ellen Panninak, s ha voltak is kósza, ellenszegülő gondolatai, megtartotta magának.
– Zoltán, nősül az unokánk! – újságolta Panni egy tavaszi napon férjének, majd rögtön utána terveket kezdet gyártani.
– Te tolókocsival jössz, mert csak hátráltatnád kerettel a násznépet. A legjobb öltönyöd még jó lesz rád. Majd ne egyél túl sokat, nem illik. És az isten szerelmére, nehogy túl sokat beszélj! Senki nem kíváncsi a dadogásodra.
Panni elemében volt, Zoltán csendben maradt, és nem reagálta le a következő hetek lázas készülődését sem. Csak ült a lócán vagy a tévé előtt, ahogy szokott, és tudomásul vette, ahogy az asszony minden nap a lelkére kötötte: ne csináljon semmit, ami megzavarhatja a tökéletesen kitalált forgatókönyvet.
Az esküvő előtti napon aztán elkövette élete utolsó lázadását, és Panni határozott tilalma ellenére porszemet tett a gépezetbe. Egyszerűen engedély nélkül, csak úgy csendesen, ahogy élt, meghalt.
Utolsó útján talán békésen dohányzott… És ezt a döntését Panni végre nem tudta megvétózni.
(Zoltán halálában sem nyugodhatott. Az urnája a hálószobába került, hogy Panni minden pillanatban rajta tarthassa a szemét.)
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
