Karrierváltásáról írt korábban névtelenséget kérő olvasónk, amelyben őszintén taglalta, hogy élte meg felmondása kapcsán élete legnagyobb váltását, az ugrást a bizonytalanba. „Most arról szeretnék íni, hogy a külvilág hogyan viszonyult a döntésemhez, és miként válhat a megálmodott élet nyomasztóvá és kaotikussá, ha nem tisztázzuk idejében céljainkat és határainkat. Vagy ha azokat mások nem tisztelik.” Mert egy ilyen helyzet nehéz pillanatokat hoz, nem csak a baráti körben, a párkapcsolatban is.
Egy nagy váltás a környezetünkben élőkkel való viszonyunkat is megváltoztathatja. Ugyanakkor a külvilág is jelenthet visszatartó erőt számunkra, olyannyira, hogy végül meggondoljuk magunkat és visszabújunk csigaházunkba, megszokott biztonsági zónánkba.
Egy-egy nagy lépést gyakran a személyiség változása, fejlődése, erősödése előz meg, de egyidejűleg maga a változás is személyiségbeli fejlődést generál.
Előfordulhat, hogy a környezetünk egy része nem ünnepli majd mindezt. Megszokták, hogy nem mondunk nemet, és nekik is komfortosabb ugyanolyannak látni minket, mint azelőtt. Talán még vissza is akarnak húzni régi állapotunkba, meggátolva kiteljesedésünket.
Mindezt figyelemmel kísérni felesleges, főleg azért, mert nem rólunk szól!
Bízzunk magunkban, hiszen nem véletlenül született meg a döntés. Tartsuk a fókuszt az előttünk álló célokon, a saját utunkon!
Lesznek aztán olyanok is, akik lelkesen reagálnak döntésünkre, és teljes szívükkel és kedves szavaikkal támogatnak minket. Mennyit számít ez az átmeneti időszakban!
Mások tükrévé válsz
A tükörben pedig mindenki mást lát meg önmagából. Éppen ezért lehetnek különböző a reakciók is, főleg egy váratlan döntésnél.
A családtagok és barátok rövid távon általában megértik a helyzetet, hosszú távon azonban megszaporodhatnak a megjegyzések, utalgatások, kínos kérdések:„Na hogy állsz, még mindig nincs munkád?”, ”Látom, még nem sikerült a projekt, nem kéne már elengedni ezt?” és hasonlók, amivel „csak segíteni akarnak”, holott rendkívül feszélyezett állapotot eredményez. Igen, lehet rosszul is segíteni.
Mikor a felmondás mellett döntöttem és egészen új célokat tűztem ki, azok voltak igazán segítségemre, akik önbizalmat adtak és nem sürgettek semmi felé.
Emlékeztettek a céljaimra, az eddig elért eredményeimre, erősségeimre. Programokra hívtak, hogy kiszakadjak az otthoni légkörből, a mélypontokon feledtették velem a helyzetem.
Volt, aki segített részt venni a munkakeresésben vagy pályázatok után kutatni. Javasolt, ötletet adott.
Elfogadta, ha töltődésre, csendre vagy más olyan tevékenységre van szükségem, mely fenn tart engem a víz színén.
Kapaszkodók
Ha eluralkodott rajtam a kétségbeesés, azonnal elvégeztem valami hasznos feladatot: kerestem tennivalót a kertben, megnyitottam egy új állásportált, frissítettem az önéletrajzomon, vagy edzettem. A hasznos tevékenységek, a természet és a sport helyrebillentik az egyensúlyt.
Egyensúlyban és megengedésben pedig könnyebben ránk talál a nekünk való munka is.
Mi a megengedés?
Számomra ez: készüljünk fel, tanuljunk, figyeljük és ragadjuk meg a lehetőségeket, de aztán engedjük el és bízzunk abban, hogy magasabb erők megtámogatják ügyünket.
Hiszen sosem akkor érkeznek a meglepő telefonhívások, megfelelő emberek, vagy nekünk szóló hirdetések, mikor épp görcsösen szorongunk, hanem amikor épp békésen, bizakodva áramlunk az életünkkel. Igaz?
A sors a jövő küszöbére dobott: tessék, fogj végre hozzá ahhoz, amit mindig is akartál, de sosem merted meglépni! Ezen voltam. Csakhogy…
A házasság próbatétele?
Az új élet nem várt problémákat idézett elő. Maximalista lévén igyekeztem mindenben helytállni. Házimunka, gyerekek, kutya, férj, munka. Egy idő után azt vettem észre, hogy ha otthon mindent elvégeztem, vagy rendelkezésre álltam, akkor szó szerint le se ültem egész nap, és nem tudtam idejében leadni a munkát. Gyorsabban és hatékonyabban kellett dolgoznom. Ekkor viszont elúsztam az otthoni feladatokkal.
Így hát kapkodni kezdtem az írnivalókkal, és kapkodni az otthoni tennivalókkal is.
Akárhogy erőlködtem, a kettő együtt nem ment. Pontosabban ment, de mindkét területen csak 50 százalékot tudtam nyújtani. Mire leülhettem volna, megint tele lett a mosogató, valaki éhes lett vagy sípolt a mosógép. Zavart a rendetlenség, a mosatlan, a porcica.
Zavart a morgás, amit azért kaptam, mert néhanapján nem volt főtt étel.
Ide-oda szaladgáltam, a laptopon pedig csak hébe-hóba ütöttem le pár mondatot két feladat között. Rádöbbentem, továbbra sem azt teszem, amiért otthon maradtam, és ami még rosszabb:
természetessé vált, hogy „ha már otthon vagyok, minden legyen meg”. Folyamatos készenléti állapotban voltam, ez fizikailag és mentálisan is kimerített.
A frusztrációm csak nőtt. Rosszul aludtam, elkezdtem kényszeresen enni, mérges voltam, és boldogtalan. A megfelelésben hátrahagytam önmagam, de még így is láthatatlannak éreztem magam. Dühös voltam és kimerült, hiszen azért maradtam otthon, hogy felépítsek valamit és otthonról keressek pénzt. De nem éreztem a valódi támogatást ehhez.
A feszültség nőtt, a viták egyre sűrűsödtek. Elkeserítő volt.
Kiszolgáltatottnak éreztem magam, pénzt kellett kérnem, ha venni akartam valamit.
Úgy éreztem, ha otthoni megfelelésre hajtok, sosem lesz karrierem, ha viszont sokat dolgozom, állandósulnak a veszekedések.
A robbanás borítékolható volt.
A feszültség állandóvá vált, a csenddel veréstől a veszekedésen át a válás kérdéséig jutottunk. Erre már a szerelmi vallomás nem volt segítség, ellenkezőleg:
úgy éreztem magam, mint egy arany kalitkába zárt madár, akinek lassan énekelni sincs kedve és ereje.
A nyakam szorított, sokszor alig kaptam levegőt, napközben szédültem, remegtem.
Hosszú idő után újra jelentkeztek a pánikbetegség tünetei.
Tudtam, ha nem állok ki magamért, rámegyek, és azt is, hogy valamit hamarosan el kell engednem. Vagy a céljaimat vagy a kapcsolatomat. A kettő, úgy tűnt, nem viseli el egymást.
Itt a vége…?
…nincs még vége. Itt tartok most. A párbeszéd ellenére sincsenek illúzióim.
Ha valaki megkérdezné, mit szeretnék úgy igazán, most azt felelném: lépnék. Egyedül a gyerekekkel, hogy csak az ő feltétlen szeretetük legyen az élettársam, és nyugodtan a munkámra szentelhessem az időm, elvárások, megjegyzések, szétesés nélkül.
Nagyon magányos érzés ez, tele bűntudattal: ezért most rossz feleség vagyok? Hogy jutottunk idáig? Vagy csak én jutottam idáig? Egyelőre minden csak feltételes mód. Anyagi háttér, lakás nincs. Éldegélünk aszerint, amiben megegyeztünk. Reggel ugyanúgy elkészül a szendvics, kétnaponta főtt étel, van tiszta ruha, meg minden egyéb, amire igény van itthon. Én pedig közben
legbelül csendesen készülök a kiszámíthatatlan jövőre, és azon tűnődöm, ha újra kibukik a probléma, mit lépek majd. És hová.
Valaki egyszer azt mondta:
„A kapcsolat olyan, mint a gumiszalag. Egy ideig lehet húzni-ereszteni, az anyag visszaáll a helyére, de egy idő után már nem fog, mert végleg kinyúlik.”
Mi kinyúltunk. Én is kinyúltam. Minden értelemben. Ma is szédüléssel ébredtem. A helyzet változatlan. Bennem legalábbis biztosan. Nincs happy end, csak kérdések.
Mások hogy csinálják ezt? Hogyan tudnak 8 órát dolgozni otthon? Nem esznek, nem takarítanak? Hogyan lehetne máshogyan menedzselni az időm? Veszekednek máshol is? Vajon hányan élik át ugyanezt? Mert minderről – a csalódásról, sikertelenségről, elveszettségről – beszélni nem szokás.
A világ változik – és az emberek is
Talán nem egyedül érzem azt, hogy egyre többen ismernek rá saját legbensőbb valójukra, és döbbennek rá életcéljukra. Aki egy belső lázadás során nem tudja többé elviselni a régi hiedelmek és társadalmi elvárások szűk ruháját, az ösztönösen vagy tudatosan, de lassan levedli azt. Kapcsolatok súrlódnak és szakadnak meg, s közben újak születnek. Nehéz élethelyzetek teszik próbára az embereket, a reménytelenség látszatával és a fejlődés lehetőségével.
Aki azonban elviseli az átmeneti szakaszok küzdelmeit, a külső szemlélők ítélkezését, és kitart önazonossága mellett, az a végén nyer.
Hogy mit? Elsősorban önmagát.
Bár tudnám, hányan vagyunk így és kinél hogyan végződött a történet… Hogyan lehet jól egyensúlyozni? Mi a recept? Mit sikerült megmenteni? Mit engedtetek el? Bizonyára sok sikertörténet van. Talán nekünk, akik még most szülik újra magukat vagy épp gyűjtik hozzá a bátorságot, talán nekünk is jut egy újabb.
Kérlek, írjátok meg! Gyűjtsünk erőt egymás történeteiből! Várjuk írásaitokat maximum 2 word oldalban a noivalto@gmail.com -ra.
Fotók: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
