Hogyan lesz két pedagógusból zenész egy hatalmas óceánjáró hajón? Milyen az élet a fedélzeten, és tényleg olyan festői a táj a trópusokon, mint ahogy a képeslapokon látjuk? Marton Anna nem csupán ezekre a kérdésekre ad választ, hanem arra is, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük párjával, Kovács Richárddal, amíg megvalósították az álmaikat, és mi történt, miután a koronavírus a kikötőbe parancsolta a hajókat.
Anna és Ricsi élete igazán remekül alakult: a diploma megszerzése után Ricsi zenetanárként, Anna pedig alsó tagozatos tanítónőként kezdett el dolgozni és szépen építgették a közös életüket is mindaddig, amíg egy nap el nem határozták, hogy belevágnak a nagy álom megvalósításába: szerencsét próbálnak egy óceánjáró fedélzetén, mint zenészek. Persze
túl azon, hogy új élményekre és impulzusokra vágytak, nem csupán a kalandvágy fűtötte őket.
– Már két éve dolgoztam tanító néniként, amikor úgy éreztem, hogy jó lenne egy kis váltás és szerencsére Ricsi is így volt ezzel. Tanári fizetésből sajnos nem tudtuk minden vágyunkat megvalósítani, és nagyon szerettünk volna kipróbálni valami egészen mást is, ezért elhatároztuk, hogy alapítunk egy együttest, ahol én énekesnőként, Ricsi pedig zongoristaként lép a közönség elé.
A kezdet viszont így is rettenetesen nehéz volt, ugyanis nagyon sok akadályt kellett legyőzni addig, amíg átszakítottuk a célszalagot – kezdett bele a mesélésbe Anna.
Óriási munka van a mosolygó képek mögött
Nem lehet azt mondani, hogy a fiatal pár felkészületlenül indult volna neki az ismeretlennek, ugyanis mindent aprólékos gonddal dolgoztak ki annak érdekében, hogy minimalizálhassák a kockázatokat.
– Indulás előtt mindent alaposan megterveztünk és átgondoltunk, mert rengeteg rémtörténetet hallottunk már arról, hogy valakit nem fizettek ki, vagy végül nem volt arányban a befektetett munka a kézhez kapott jövedelemmel.
A sok nézelődést végül Ricsi elégelte meg, aki vállalkozott rá, hogy előre megy és felderíti a terepet, ezért 4 hónapot töltött egy hajón, egyedül, mint bárzongorista. Szerencsére végül pozitív tapasztalatokkal tért haza, így úgy döntöttünk, hogy mindketten belevetjük magunkat az ismeretlenbe.
Azonban már a szervezésnél rengeteg probléma adódott: akárhogy is próbálkoztunk, nem tudtunk ketten bekapcsolódni egy már meglévő együtteshez, ezért elhatároztuk, hogy az alapjaitól építünk fel egy saját bandát.
Ez önmagában is kemény feladat lenne, de nem csak ez volt az egyetlen nehézség, amivel meg kellett harcolni.
Kezdő zenekarként ugyanis még nem ismerték a nevünket a hajós berkekben, referencia nélkül pedig sokkal kisebb volt az esély arra, hogy minket választanak majd. Ez egy ördögi kör, hiszen gyakorlat nélkül nem is lehet tapasztalatot szerezni, viszont nem adtuk fel és ráfeküdtünk a saját portfólió készítésére.
Képzelhetik, mekkora verseny dúl egy-egy helyért, amikor a világ minden pontjáról jelentkeznek együttesek a meghirdetett pozícióra. Ilyenkor be kell mutatni egy kész portfóliót, mellékelni kell fotókat, videófelvételeket és a telefonos interjún vagy a személyes meghallgatásokon is meg kell felelni.
Idegőrlő várakozás az első telefonig
Az indulásnál nagyon nagy segítséget jelentett nekik Ricsi korábbi ügynöke, de a létező összes „hajós” Facebook-csoportba is beregisztráltak, hogy növelni tudják az esélyeiket. Ráadásul nem csupán az új lehetőségeiket építgették folyamatosan, hanem mellette megtartották a tanári munkájukat is, ami nagyon megterhelő volt hosszú távon.
– Folyamatosan azon dolgoztunk, hogy végre megcsípjünk egy szerződést, de a régi állásunkat sem engedtük még el, így két fronton kellett teljesíteni. Ráadásul mindketten elkezdtünk edzeni, hogy külsőleg is a legjobb formánkat tudjuk nyújtani, valamint ráfeküdtünk az angol ismereteink fejlesztésére is.
A zenei portfóliónkba pedig – az angol számok mellé – portugál és spanyol nyelvű dalokat is beillesztettünk, hogy ezzel is a magunk javára billentsük a mérleg nyelvét – osztotta meg velünk Anna.
– Nekem énekesnőként ez hatalmas kihívást jelentett, és sokat kellett gyakorolni, hogy ne fussak bele egy „Bikicsunájba”. A legnehezebb dolog a próbálkozás idején mégis a hatalmas stressz elviselése volt. A bizonytalanság ugyanis a legrettenetesebb. Sokáig hitegettek minket, és már-már azt hittük, hogy az egészből nem lesz semmi, aztán egy év után – mire már minden reményről lemondtunk – végre megcsörrent a telefon.
Bekövetkezett a legnagyobb rémálom is
A négyfős zenekarnak végül sikerült aláírnia egy szerződést, mely egy trópusi hajóútra szólt. Az izgalmas utazáshoz először repülőre kellett ülniük, mert az óceánjáró Ausztrália legnagyobb városából, Sydneyből futott ki.
– Emlékszem a pillanatra, amikor először láttam meg az 5.000 fős hajót… szinte sokkot kaptam, olyan hatalmas volt. Ráadásul még sosem jártam ilyen messze korábban az otthonomtól, így az új élmények hullámokban borítottak el.
– Aztán következett a szigorú beléptetés a hajóra, ami – itthoni idő szerint – hajnali 3-ig tartott, hiszen a jatlag miatt még nem sikerült azonnal átállnunk az új időzónára… és holt fáradtan még zenélnünk is kellett, szóval már az első nap sem a láblógatásról szólt. A nehézségeink végtelen sora sem akart abbamaradni, ugyanis
gyakorlatilag az első napon elkaptam valami betegséget, melytől teljesen elment a hangom. Ennél rosszabb forgatókönyvet pedig énekesnőként nem is nagyon lehetne elképzelni. Itt pedig vérre megy a játék: ha nem tudsz játszani, akkor mehetsz is – mondta.
– Szóval ott álltunk a megvalósult álmunkban és egy óriási slamasztikában. Szerencsére ezt az időszakot is sikerült átvészelnünk. Míg én betegen feküdtem a kabinomban, addig a többiek instrumentális számokat játszottak és kaptam pár nap pihenőnapot is. Viszont egészen az utazás végéig éreztem, hogy nem jöttem teljesen rendbe.
Anna azt is megosztotta velünk, hogy a fedélzeten hivatalosan nincs se hétvége, se betegszabadság. Amíg a fedélzeten voltak, addig naponta 3-4-szer léptek fel, 45 perces előadásokon hétfőtől vásárnapig – mindezt 4 hónapon keresztül, egyhuzamban.
Mindennapok a fedélzeten
A tanító néniből lett énekesnő lelkesen mesélt a mindennapjaikról is, mert közel fél éven át egy óceánjáró fedélzetén tartózkodni önmagában is kalandos.
– A hajóra lépve egyből rabul ejti a látogatókat a sok csillogó tárgy, ami szinte elvarázsol mindenkit. Mi viszont, mint a legénység tagjai, a hajó aljában kaptunk helyet, ahol az a legnagyobb luxus, ha ablak is van a pár négyzetméteres kajüt falán – avatott be.
– Nem tűnik nagy dolognak, de az embernek szüksége van a fényre, és bizony pár hét után már túlélő technikaként a tévével csatlakoztunk rá a hajókamerára, ami legalább azt az érzetet keltette, hogy van egy kis kapcsolatunk a külvilággal.
A kicsi szoba viszont nem okozott nehézséget, mivel itthon is egy apró garzonban laktunk, mondhatom, hogy edzetten álltunk hozzá a helyzethez. A kuckónkban nem volt egyéb, mint az emeletes ágy, az íróasztal, a szekrény, ami két emberre épp elég.
– Viszont azt gondolom, hogy kis kreativitással az ember bárhol jól tudja magát érezni – karácsonykor például pici karácsonyfát készítettünk égősorból, amit csokival díszítettünk fel. A közlekedés nem volt egyszerű, mert a folyosókon szerte csövek futnak, a nehéz vasajtókat pedig nem női kezekre tervezték, így sokszor még az egyik helységből a másikba való átjutás is nehézséget okozott.
Nem beszélve a labirintusszerű felépítésről, ami az első pár hétben teremtett néhány mókás szituációt, ugyanis legalább egyszer mindenki eltévedt – én többször is. Sőt! Szerintem Ricsi nélkül még most is a hajón bolyonganék, ha nem siet a segítségemre…
Élmények a trópusokon
Annától megtudtuk azt is, hogy a fedélzeten csak két napot különböztetnek meg: azt, amikor kikötnek, és azt, amikor a nyílt vízen tartanak a következő úti cél felé. Utazás közben jobbára gyakorolnak, edzenek, és amikor van idejük, akkor a legénység részére fenntartott jakuzziban vagy medencében lazítanak.
Amikor viszont végre szárazföldre lépnek, akkor a Paradicsomban érzik magukat, ugyanis mesebeli tájakat barangolnak be. (Anna és Ricsi izgalmas utazásáról itt nézhetsz videókat.)
– Ausztráliából, Sydneyből indultunk útnak és eddig ötször kerültük meg Új-Zélandot, érintettük a Fidzsi-szigeteket, majd Vanuatu és Új-Kaledónia következett. Olyan helyekre jutottunk el, amikről azelőtt nem is álmodhattam, hihetetlenül fantasztikus élmény volt megpillantani az addig csak képeken látott trópusi szigetvilágot a maga teljességében, a vibrálóan élénk színeivel és az egész hangulatával együtt.
Sosem felejtem el azt a percet, amikor a csónakokkal közeledtünk a part felé, miközben őslakosok zenéltek, énekeltek a parton és mellettünk óriásteknősök úsztak a vízben. Még a könnyem is kicsordult, hogy mindez velem történt meg. A másik kedves emlékem az volt, amikor egy korallzátonyon búvárkodhattunk, így végre ezt is kihúzhattam a bakancslistámról.
A koronavírus közbeszólt
A történet igazán remekül alakult egészen addig, amíg fel nem bukkant a koronavírus, ami az óceánjárókat – a sok ezer összezárt utas miatt – már a kezdetekkor a kikötőbe nem parancsolta. Anna és Ricsi viszont – elmondásuk szerint is – nagyon szerencsések voltak, mert nem ragadtak fent a hajókon és karanténba sem kerültek.
– Még dolgoztunk, amikor az első hírek szállingózni kezdtek a járványról, és szörnyű volt átélni, megélni az egész helyzetet. Nemcsak az egészségünket és a keresetünket féltettük, hanem az a rémkép is fenyegetett minket, hogy a rengeteg munka, amit beletettünk a kijutásba, egy szempillantás alatt semmissé válhat. Ráadásul már csak a papírokat kellett volna aláírnunk a következő szerződésünkhöz egy alaszkai óceánjáróra, amikor beütött a vírus – mondta.
– Aztán mindenkit szélnek eresztettek, a hajók pedig azóta sem futottak ki. Viszont még így is nagyon szerencsések vagyunk, hogy nem ragadtunk kint, mert volt olyan ismerősünk, aki 50-60 napot rostokolt – kikötés nélkül – karanténban a fedélzeten.
– Nagyon várjuk már, hogy vége legyen ennek az őrült időszaknak és visszamehessünk dolgozni a hajóra. Addig viszont itthon vagyunk és egy kis balatoni nyaralóba költöztünk be, mivel még egy albérlettel sem tudunk előre tervezni. Jelenleg azzal telnek a napjaink, hogy fejlesztjük az angolunkat, edzeni járunk, növeljük a repertoárunkat és gyakoroljuk az új számokat – ezeket tehetjük most, na és persze reméljük, hogy „elül a vihar” – folytatta.
Amikor megkérdeztem Annát, hogy az emlékeken és a tapasztalaton túl mivel gazdagította ez a nem mindennapi utazás, így válaszolt:
– Mindez sosem történt volna meg, ha nem vagyunk elég bátrak kipróbálni magunkat. Sokkal nyitottabbak és magabiztosabbak lettünk ettől a kalandtól, mert már nemcsak érezzük, hogy szorgalommal és kitartással mindent el lehet érni, amit szeretnénk, hanem ma már tudjuk, hogy a vágyaink és a valóság között mi vagyunk a fal.
Képek: Marton Anna
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
