Tamás Rita újságíró, edző, étkezési tanácsadó, coach és nem mellesleg egy igazi harcos, aki több mint 24 éve vív sikeres csatát a pánikbetegségével. Kitartása, küzdőszelleme, valamint a „Ne pánikolj, sportolj!” névre keresztelt Facebook-oldala ma már több mint 51 ezer embernek nyújt támogatást és útmutatást egy tudatosabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet felé. A keménység áráról, a saját felelősségünkről és a változás erejéről beszélgettünk.
– Hogyan lesz egy stresszes újságíróból mentálisan és fizikálisan is egészséges edző, valamint coach? Hogyan kezdődött a történeted? Milyen nehézségekkel kellett megküzdened?
– Egészen a dédanyámig mennék vissza, nálunk mindig erős nők és gyenge férfiak alkották a családot. Nem véletlen az újabb és újabb generáció hasonló választása, visszük tovább az elődeinktől ellesett mintákat.
Ha ennyire nem akarnék visszanyúlni, akkor azt mondanám, hogy már gyerekkoromban nagyon érzékeny és idegileg instabil voltam, kódolva volt, hogy ez felnőttként valamilyen betegségben fog megnyilvánulni.
Nem tett jót a tízévnyi élsport sem gyerekként, végül 1996-ban, 23 évesen diagnosztizálták a pánikbetegséget, az első, letaglózó rohamom után mentő vitt be a pszichiátriára, ahol aztán egy hónapot feküdtem.
Ekkor már harmadik éve a Nemzeti Sportnál dolgoztam újságíróként, a napilapozás azt, aki olyan érzékeny, aki ennyire fogékony a stresszre, mint én, nagyon igénybe veszi. Az, hogy aztán hogy lett ebből a bizonytalan, félős, folyton aggodalmaskodó, pániktól sújtott emberből az, aki ma vagyok, egy 24 éven át tartó, szerintem szép ívű folyamat. A
pánikot tíz évig nem tudtam kezelni, közben férjhez mentem, aztán megszületett a lányom, majd a férjem szenvedélybetegsége tette pokollá az életünket, családfenntartóvá kellett válnom.
Ezek a gondok együttesen tereltek a változtatás útjára, az első lépés az életemben a sport volt, aztán a stresszkezelés, az önfejlesztés, majd a ráeszmélés, hogy bármilyen bonyolult körülöttem minden és bármennyire is a körülményeim rabja vagyok, valójában mégsem: igenis dönthetek a saját sorsomról.
Az életben maradás volt a tét
– Egyből érezted a javulást, amint belevetetted magad az életmódváltásba, vagy fokozatosan lett egyre jobb a helyzet?
– Először azért kezdtem el sportolni, hogy életben maradjak. A pánik, a kislányom nevelése, az egzisztenciális bizonytalanság, a tény, hogy rajtam áll vagy bukik a családom sorsa, a három munkahely, ahol egyszerre kellett helytállnom, a férjem betegsége így együttesen olyan terhet rakott rám, amellyel egy stabil ember is nehezen birkózott volna meg.
Az életmódváltásom első lépése az életben maradásért folytatott harcom első lépése volt.
110-es nyugalmi pulzussal kezdtem sportolni, és nem, nem éreztem egyből a hatását. Először csak az adott erőt, hogy nem ájultam el vagy nem lettem rosszul az első edzésen. Több mint egy évnek kellett eltelnie, amíg be mertem menni az edzőterembe a gyógyszereim nélkül. Újabb évek teltek el, amíg ki mertem menni a szabadba futni.
Majd szép lassan átalakítottam az étkezésemet, aztán egy futósérülés miatt, jóval később, 43 évesen megtanultam úszni és kerékpározni.
Amíg az elején a túlélés volt a cél, ahogy teltek az évek, kezdett az öröm is bekúszni az edzésekbe… és ahogy jött az öröm és a sikerélmény – nálam nem eredményben, hanem a teljesítés tényében áll a siker –, úgy vált az életvitelem részévé a mozgás.
Háttérbe szorult nőiesség
– Le lehet győzni teljesen a pánikbetegséget, vagy ez egy életen át tartó harc?
– Nekem közel tíz éve nem volt rohamom, de vészhelyzetben egyből bekapcsol a pánik üzemmód, amit azonban már tökéletesen tudok kezelni. Az idegrendszer mindig fog emlékezni a pánikreakciókra, vészhelyzet esetén mindig elő is fogja hívni, a kérdés az, hogy tudjuk-e kontrollálni. Mivel a pánikrohamok formája egyénenként, de egy egyénen belül, korszakonként is változik, nehéz megítélni az első években, hogy mikor beszélünk pánikról és mikor valóban egy másik betegség jelzése az a tünet.
Úgy érzem, én már nem hibázom, pontosan tudom, hogy mikor akar üzenni a pánik és mikor akar üzenni egy másik betegség. Az évek során voltak ilyen jellegű gondjaim is.
Mivel hosszú éveken át férfi módjára éltem családfenntartóként és a családom gyámolítójaként, a női oldalam ezt megsínylette. Negyvenévesen elkezdtem klimaxolni, két nőgyógyászati műtétem volt ebből adódóan, és mindkét mellemet le kellett operálni.
Tudja, milyen egyedül küzdeni
– Ma már te segítesz az embereknek túlélni a mindennapokat a Facebook-oldalad és a könyved segítségével. Miért érezted, hogy ilyen formában is támogatnod kell a közösséget?
– A Facebook-oldalamat közel nyolc éve indítottam el. Nem az én ötletem volt, hanem a kollégáimé, akik akkor már húsz éve ismeretek és úgy ítélték meg, hogy az a személyiségfejlődés, amelyen átmentem, érdekes lehet a nyilvánosság számára is… vagyis ők hajszoltak bele.
A könyv pedig a könyvkiadóm ötlete volt, ők kerestek meg és én igent mondtam. Ami az én hozzáadott értékem, az az, hogy miután elkezdtem az oldalt vezetni, olyan sokan kérték a segítségemet, hogy úgy éreztem, nem elég ösztönből segíteni, mögé kell tenni szaktudást is. Ezért elvégeztem egy edzői iskolát, részt vettem egy étkezési tanácsadó képzésen, kitanultam TRX-instruktornak és elvégeztem egy coachképzést is. Így már hitelesebbnek éreztem magam abban, hogy segítsek.
És hogy ez miért fontos? Én egyedül küzdöttem végig ezt a huszonnégy évet, és ugyan nem tudom a sorstársaimnak megspórolni azt a munkát, amit bele kell rakniuk a saját gyógyulásukba, de talán a tapasztalataimmal tudok nekik segíteni.
Bennünk van a kulcs
– Mit gondolsz, Magyarországon milyen a pánikbetegséggel küzdők megítélése? Úgy is kérdezhetném: kell bátorság ennek a felvállalásához? Nem számít ez mások szemében gyengeségnek?
– Itthon nemcsak a pánikbetegek megítélése kifogásolható, de mindenki másé, akinek látható, érzékelhető baja van. Bátorság csak annak kell, aki fél a következményektől. Én sosem féltem, ebből adódóan nem is tartom magam bátornak emiatt.
– Visszatekintve az eddigi sikereidre és kudarcaidra, mindenre… mit tartsz a legértékesebb tapasztalatnak, amit elsajátítottál az életed során?
– Azt, hogy sosem szabad mástól várni a megoldást. Lehet segítséget kérni, utánaolvasni, tanulni, de sokan éppen abba a hibába esnek bele, hogy a szakirodalmat már jobban tudják, mint egy szakember, de mégis várnak valamire, valakire. Mondjuk ez nem csak a pánikosok sajátja. Nem… a megoldás mi magunk vagyunk.
– A hosszú időn át tartó otthonlétnek akadnak csapdái is: amennyiben nem kellően tudatos valaki, akkor könnyebben nyúl a nassolnivalóért vagy kevesebbet mozog, ami rossz hatással van az egészségre. Hogyan lehet elkerülni ezeket a buktatókat?
– Szerintem, ha nem vesz az ember a közértben édességet, nem pakolja tele chipsszel a spájzot és túrórudival a hűtőt, akkor nem fog nassolni, mert nincs mit.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
