Későn érő típus vagyok. Mire rájöttem, hogy jó lenne egy diploma, már rég dolgoztam. Nem volt választásom, munka mellett tanultam. Közel 30 évig dolgoztam alkalmazottként, nem szaladtam cégről cégre, inkább hosszabb időt húztam le egy-egy helyen. A legutóbbi munkahelyemen kicsivel több mint 11 évet töltöttem, kétszer másfél év anyasági szünettel. Jó volt otthon lenni, de aztán vissza kellett térnem, mert a számlákat ugye fizetni kell.
Bertalan Sonja írása.
Munkám során valahogy mindig az ügyvezetők mellett kötöttem ki asszisztensként, miközben a saját munkakörömben is dolgoztam, így rálátást kaptam a cégek teljes működésére és a működéshez szükséges feladatokra. Volt, hogy egyszerre több pozíciót vittem, ez volt az én „extra főiskolám”, amiről diplomát nem adtak, viszont rengeteget tanultam!
Azt sosem gondoltam volna magamról, hogy egyszer vállalkozó leszek. Arra meg végképp nem készültem, hogy mindezt majdnem 47 évesen lépem meg.
Mindig szerettem a kiszámíthatóságot, a biztonságot, de eljött az a pont, amikor jobban megijesztett a maradás, mint a változás.
Tudtam, hogy egy másik munkahely nem lehet megoldás, mert szinte mindenhol ugyan az volt. Mérgező munkahelyi légkör, ahol a napi 8 órát keserű, irigy emberek és intrikák között lehet eltölteni.
Elegem lett a gyomorgörcsökből, amikor a gyerek reggelre belázasodott és szabit kellett kérnem. Elegem lett abból, hogy ha táppénzre megyek a gyerek miatt, csak a fizetésem 60%-át kapom. És legfőképp abból, hogy mindig mások álmait építettem, miközben a sajátomat parkolópályán tartottam.
Nem azért lettem vállalkozó, mert a fodrásznak csak délelőtt voltak szabad időpontjai és el akartam menni, hanem mert volt egy elképzelésem, hogy ha többet dolgozom, akkor többet kereshetek, és végre nem a pozícióm neve korlátozza a fizetésem nagyságát.
Így jött a nagy ötlet, ha már úgyis asszisztensként dolgoztam eddig, akkor virtuális asszisztens leszek. Nem egy cégnek, hanem többnek. Változatos, rugalmas, és még izgalmas is lesz – gondoltam, és azt is gondoltam, hogy mindezt az alkalmazotti munkám mellett, majd szép lassan felépítem. Na ja!
Bele is vágtam, KATA-s lettem, hurrá! Ez az öröm kb. két hétig tartott, mert jött a hír, hogy kicsivel több, mint 1 hónap múlva, már csak magánszemélyeknek számlázhatnak a KATA-s vállalkozók. Hát, ez nem pont úgy sikerült, ahogy elképzeltem (2022. július). Ekkorra már annyira bennem volt a vágy a váltásra, hogy nem fordulhattam vissza.
Nem értem honnan volt ekkora bátorságom, de úgy gondolom azokból merítettem, akik támogattak és abból, ahogy támogattak.
A férjem mindig is hitt bennem, mondta, hogy meg fogom csinálni, de akkor én még nem igazán hittem ugyan ezt, közben pedig mindketten tisztában voltunk vele, hogy egy fizetés bizony nem lesz elég.
A főnököm nem akarta, hogy elmenjek, de tudta, már nem tarthat vissza, bíztatott, és az első ügyfelem lett, így indult el a saját utam.
Léptem egy nagyot, minden tartalék nélkül, mindössze egyetlen ügyféllel, aki havonta csak kevés óraszámban vette igénybe a munkámat. Nem volt könnyű. A feladatok mellett „kihordtam lábon” pár pánikrohamot is (igen, multitaskingban erős vagyok), közben magamban mantráztam, hogy „mekkora hülye vagyok, mind éhenhalunk”, és néha beugró vasalóként dolgoztam, csak hogy legalább érezzem hasznos vagyok, nem csak úgy lógok a levegőben.
Így visszatekintve a legnagyobb ajándék az volt, hogy mások hittek bennem, amikor én még csak a félelmeimet láttam.
Fogalmam sem volt róla, honnan és hogyan szerezzek ügyfeleket, közben alábbhagyott a lendületem is, mert már azt sem hittem el, hogy bárki fizetne azért, amit csinálok!
2022. év legvégén úgy döntöttem, hogy az utolsó forintjaimat saját magamba fektettem. Képzésre mentem Szabó Ágihoz, ahol tippeket kaptam ügyfélszerzésre, önbizalmat, új közösséget és kapcsolatokat, a kapcsolódási lehetőségekből pedig kb. 3 hónap múlva új ügyfél érkezett, aztán újabb és újabb ügyfelek jöttek.
Az indulás óta eltelt három év. Három év bátorság, tanulás és rengeteg változás. És persze három év hullámvasút.
Megfelelési kényszer, alvászavarok, és az örök harc a „hogyan mondjak nemet?” témakörben.
2025 januárjában azt éreztem, minden szárnyal. Az ügyfeleim is, én is. Akkoriban 6–7 ügyféllel dolgoztam, és úgy gondoltam, ha most van lendület, itt az idő igazán odatenni magam, mert már tudtam, hogy ez a lendület bizony alábbhagyhat.
Aztán februárban újra előjött a régi problémám: nehezen választom el a munkát a magánélettől. Ha valaki kért, igent mondtam. Ha valami rám várt, azonnal megcsináltam.
Egyre fáradtabb és kimerültebb lettem, késő estig dolgoztam, már nem tudtam koncentrálni, hibáztam is – amit különösen nehezen viselek. Akkor ismertem fel, hogy hiába léptem ki az alkalmazotti létből, amit börtönnek éltem meg, újra zárkában vagyok, csak ezt most már én építettem magamnak vállalkozóként. Rájöttem, hogy ez nem fenntartható.
Aki nehezen mond nemet, az könnyen túlterheli magát, és ez hosszú távon nem jó sem nekem, sem az ügyfeleimnek. Meg kellett tanulnom beszélni a nehézségeimről, időt adni magamnak, újra meghúzni a határaimat.
Ma már tudom, attól, hogy nemet mondok, még szerethető maradok, sőt, így vagyok igazán hiteles.
Volt, hogy időhiány miatt mondtam nemet egy munkára, de a megbízó inkább kitolta a határidőt, csak hogy én végezzem el a feladatot. Kell ennél jobb visszaigazolás?
Gyerekkoromban rongyosra hallgattam az Alice Csodaországban mesekazettát. Akkor még nem értettem, mit jelent, amikor azt mondják: ha nem tudod hová akarsz eljutni, akkor mindegy is, hogy merre mész. Ma már tudom, mennyire fontos, hogy legyen iránytűm. Egy belső. Tudom mennyire fontos, hogy felismerjem a saját értékeimet, vágyaimat és a céljaimat, hogy merjek döntéseket hozni, még akkor is, ha félek.
Alkalmazottként megtanultam, hogyan működik a munka, vállalkozóként pedig azt, hogyan működöm én.
A munkámmal akkor vagyok elégedett, ha az ügyfeleim nem csak feladatokat adnak, hanem partnerként kezelnek és értékelik, amit csinálok. A magánéletemmel pedig akkor, ha minőségi időm van önmagamra és a családomra.
Bár még gyakorolnom kell, hogy bűntudat nélkül élvezzem a magamra szánt időt, különösen, ha ez „munkaidőben” történik és néha még mindig többet vállalok, mint kellene, de ezt már hamarabb észreveszem. A kis siker is siker!
Aki azt hiszi, hogy negyvenen vagy ötvenen túl már csak a lejtő van, az valószínűleg még nem látott nőket így élni: bátran újrakezdeni, örömmel nevetni, szenvedéllyel alkotni. Szabadabban élni, tele energiával, kíváncsisággal, tervekkel és kreativitással, mindezt teljes szívvel, felszabadultan, minden eddiginél önazonosabban téve.
Én nem lezárni készülök a könyvem, hanem csak most ugrok a következő fejezetekre, a következő ötvenre!
Persze jönnek a hullámok (nem az üzleti, hanem a hormonális fajtából), néha elfelejtem, hova tettem dolgokat, vagy mit akartam csinálni, de közben erősebben hallom a belső hangot, mint valaha: „Most én jövök.”
Talán most vagyok a leginkább önmagam. És ez felszabadító.
fotók: Bertalan Sonja
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
