“Elterveztem, hogyan fogok bocsánatot kérni tőle” – Folytatódik a bántalmazott nő története

Egy súlyosan bántalmazó kapcsolatból menekült el Erika, akinek történetét csaknem két évvel ezelőtt írtuk meg. A kezdeti fellélegzés után mégis mélyrepülés jött. Félelem, pánik, menekülés – ahogy ő mondja, megjárta a poklot, de lehet, hogy még néhány bugyor hátra van. Erika még csak az elején jár egy új útnak  talán még rá sem lépett, pedig már eltelt lassan két év. Azzal a nővel beszélgettünk újra, aki egyik nap kivitte a szemetet és soha többé nem ment haza. 

– Sosem felejtem el azt a napot. Beültem egy autóba, nem ismertem azt, aki vezeti, nem is köszöntem neki, nem tudtam, hova megyünk, de nem néztem vissza a házra – vesz mély levegőt Erika, amikor arról kérdezem, hogy emlékszik két év távlatából arra a napra, amikor elmenekült.

– Elindultunk és én lehunytam a szememet. Hallottam a szívverésemet, a pulzusom az egekbe szökött, egyszerre akartam kiszállni és menni, kiabálni és mélyen hallgatni. Akkor hagytam magam mögött azt az életet, amiben bármit tettem, csak erőszak volt az osztályrészem.

Erika az egykori szomszédja, Tamara segítségével menekült meg egy 10 évig tartó, bántalmazó kapcsolatból. Volt élettársa olykor félholtra verte, megerőszakolta, megalázta és korlátozta kapcsolattartásában, valamint mozgásában. Tamara utólag gondolt csak bele, milyen veszélyes feladatot vállalt magára.

“Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott”

– Ez nem az én dolgom lett volna, mégis csináltam. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott, azt mondtam magamnak, hogy nem bírom tovább hallgatni, ami a szomszédból átszűrődik a falakon keresztül. Szerencsémre a kapcsolatrendszerem jó volt, egy ismerősön keresztül sikerült munkát és lakhatást szerezni Erikának. Viszont ameddig ő gondolkodott, én úgy éreztem, feladom helyette is. Meglepő volt, amikor azt mondta: nem megyek vissza, holnap indulhatunk.

Erika aznap este kivitte a szemetet és nem ment többé haza. Nálam volt egy napig. Hallgattuk, ahogy Péter, a volt élettársa őrjöng, magából kikelve artikulálatlanul ordít, bútorokat dönt fel, földhöz vág dolgokat, ajtókat csapkod. Egy dühöngő őrült lett. Másnap reggel indultunk. Amikor elhagytuk Budapest határát, akkor jöttem rá, hogy ez a mentőakció engem és a családomat is veszélybe sodorhat, hiszen én maradok ott egy kiszámíthatatlan szomszéddal, nekem kell majd tanúskodnom, szembesítésre járnom, megjelennem a bíróság előtt. Hirtelen félni kezdtem és ez a félelem nagyon lassan múlt el. Gyakorlatilag akkor szűnt meg, amikor Péter hónapokkal később elköltözött a házból.

Erika élete új irányt vett. Egy család adott neki menedéket, távol a fővárostól, egy kis település végén, ahol szükség volt rá a mindennapokban. Állatokat gondoz, a gyerekeket néha elviszi különórákra, ő vezeti a családi vállalkozás könyvelését is. Ezért fizetséget és szállást kap.

Előzmények nélkül jött a visszaesés

– Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új feladatokba. Élveztem, szárnyaltam, szabad voltam és önálló. A család elfogadott, számítottak rám, én is megszerettem őket. Úgy éreztem, végre élek. Aztán eltelt három hónap és jött a mélyrepülés.

Erika pszichológushoz járt már ekkor. A terapeuta előre figyelmeztette, hogy készüljön fel a visszaesésre, azonban ez őt nem érdekelte, azt mondta, jól érzi magát. A visszaesés hirtelen, minden előzmény nélkül történt.

– Mentem bevásárolni a városba, és az utcán, pont előttem sétált egy férfi, csak a sziluettjét láttam, mert már ősz volt és esti szürkület. A férfi pont úgy nézett ki, mint a volt élettársam, testalkatra, öltözetre, fejformára. A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, azt hittem, megtalált és most végem. Futottam be a legközelebbi utcába. Izzadtam, szédültem, leültem egy lépcsőre, de kezdett szétcsúszni a világ. Minden valószerűtlen lett, nem tudtam felállni, csak azt motyogtam, hogy rosszul vagyok. Kapaszkodtam a lépcsőbe, úgy szorítottam, hogy még napok múlva is zsibbadtak az ujjaim. Az ájulás környékezett, minden erőm elhagyott, reszkettem. Már tudom, ekkor léptem be a pokol kapuján. És még ekkor is azt mondtam, jól vagyok.

Péterhez akart menni

Erika napokig csak feküdt a lakhelyén, nem mert kimenni az ajtón, nem akart beszélni senkivel, a pánikrohamok egyre gyakoribbá váltak ez idő alatt. Egy hét múlva azonban elindult, de nem a családhoz, akiknek dolgozott. Hanem vissza Budapestre. Péterhez akart menni.

– Nem aludtam semmit aznap éjjel. Reggel az első buszt akartam elérni, amivel elindulhatok a fővárosba – Erika mély levegőt vesz, nehéz erről beszélnie –, elterveztem, hogyan fogok bocsánatot kérni tőle, hogy addig ott állok az ajtajában, amíg be nem enged.

Erika azonban a buszon ismét pánikrohamot kapott, leszállt az első megállónál. A járókelők pedig mentőt hívtak hozzá. Ezután került kapcsolatba a pszichiáterével. Hosszú, gyógyszeres terápia vette kezdetét. Ahogy mondja, lenullázták, hogy újrakezdhesse. Több szakember közös munkája kellett hozzá, hogy elkezdjen utat keresni, megtanulja kezelni a rohamokat, visszatérhessen a munkához, vagy egyáltalán csak törődjön magával.

– Voltak napok, amikor még levegőt venni is fájt. Rémálmok gyötörtek, a régi verések képei pörögtek a szemem előtt, az erőszakot láttam kívülről, csakhogy én voltam a főszereplő. Mindentől megijedtem, szó szerint a légy zümmögésétől is. Gyűlöltem napra menni, én, aki egyébként napimádó vagyok. Csak kapkodtam be a gyógyszereket és vártam, hogy jobb legyen.

Hosszú idő kellett hozzá, hogy kimondjam: nem vagyok jól – sírja el magát. – És amikor ezt kimondtam, akkor nyíltak meg a pokol újabb bugyrai.

A pokol egyre mélyebb és mélyebb lett

Hónapok teltek el az Erika által csak hibernációnak nevezett állapotban. Hogy milyen gondolatok jártak a fejében, arra csak annyit mond, ne akarjam tudni.  Erről az időszakról úgy mesél, mint egy egyéniség-kereső folyamatról, amelyben meg kellett találnia független önmagát. – Szakítanom kellett olyan dolgokkal, amelyek abban az élettársi közösségben alakultak ki, az egyszerű kávéfőzési rituálétól egészen a társas kapcsolatokat meghatározó viselkedésig, mint például az, hogy nem kell figyelnem arra, hogy mit hogyan mondok, mert szabadon mondhatok véleményt, hogyan gesztikulálok, hiszen a gesztusaim már nincsenek külső kontroll alatt. Ez volt a legnehezebb, hogy legyenek saját gondolataim, és ne az ő mércéjének próbáljak megfelelni.

A család, amely körülvette, egyetlen percre sem hagyta magára. A családfő azt mondja: számítottak erre az állapotra. – Sosem hittük, hogy kapunk majd egy kiegyensúlyozott embert, aki semmiféle lelki terhet nem cipel. Mondhatom, tudtuk, hogy ez lesz, ezt így vállaltuk. A gyerekeink nagyon megértők voltak, szinte naponta festettek, színeztek Erikának valamit, vittek neki a saját csokijaikból, mi is megtettünk mindent, amiről úgy gondoltuk, hogy hasznára válhat, nem hagytuk magára egy percre sem. Beköltözött hozzánk a házba, nem akartuk, hogy kárt tegyen magában. Amikor aztán előállt azzal, hogy átnézné a könyvelést, akkor tudtuk, hogy elindult kifelé.

Erika a beszélgetés ezen pontján összeszámolja, hányan segítettek neki ráfordulni egy új útra. A két keze sem elég hozzá. Végül csaknem két tucat embert sorol fel. Nem részletezi, hogy ki hogyan járult hozzá, hogy ő újrakezdhette, de mindenkinek végtelenül hálás.

Az új lehetőség

Amikor a jelenről beszélünk, már mosolyog. Még mindig terápiára jár, még nincs teljesen jól, de már nem fél a múlttól, a gyógyszerek nagyrészét is letette.

– Az élet úgy hozta, hogy pont a terápiám során ismerkedtem meg valakivel, aki mára az életem része lett. Nem mondom, hogy nem jár rengeteg kompromisszummal a kapcsolatunk, hogy neki nem kell sokkal többet tűrnie, elnéznie, kitartania, hiszen én nem egy kis batyuval érkeztem meg hozzá, hanem egy becsapódni készülő MIR űrállomással – nevet fel hangosan.

Erika – saját bevallás szerint – még csak egy út elején van, nem mer előre tervezni, nincsenek nagyratörő vágyai, nem álmodozik. Amikor elbúcsúzunk, csak annyit mond: nem megérkezni akarok valahová, hanem haladni az úton.

Epilógus: A történetben szereplők szeretnék megőrizni anonimitásukat, ezért álnéven szerepelnek a riportban. Erika nyugalma érdekében ez az egyetlen fórum, ahol ennek a történetnek publicitást adnak, képmásukkal és hangjukkal más médiumban nem kívánnak szerepelni.

Ha ön is úgy érzi, hogy segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben családon belüli erőszakban érintett, hívja a bántalmazott nőknek fenntartott segélyvonalat a 06 80 505 101-es számon. Amennyiben másért aggódik, ezen az oldalon tájékozódhat.

Link: http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/

Vélemény, hozzászólás?