Mi lesz veletek, gyerekek?

Vidéken elindult az élet, a kávéházakból kifolynak az emberek, Budapesten még tartják magukat a frontvonalak. A szülők az utolsókat rúgják: van, aki feladta a munka melletti távoktatást, egyszerűen lediktálja a megoldásokat vagy megcsinálja maga. Mindkettővel időt spórol és az most nagy kincs. A szülők végkimerülésben, Novák Katalin államtitkár pedig a fészbukon azt kérdezi az emberektől: legyenek-e idén nyáron a gyerekeknek táborok? Közel 25 ezren szavaztak, több mint ezren válaszoltak.

Szombat van. A férjem kiakadva, mert dolgozom. Már megint dolgozom. Tegnap ugyanis megengedtem magamnak azt az úri huncutságot, hogy este 6-kor felálltam a gép mellől. Azt éreztem, hogy nincs tovább. Egyszerűen nem tudok több emailt, zoom meetinget, webinart, cikket, sajtóanyag tervezetet elolvasni. Kész. Befejeztem. De határidősek a munkáim, tehát szombaton délelőtt újra leültem a gép elé.

Kint ezer ágra süt a nap, én pedig egy egyébként érdekes vidokonferenciát nézek, hogy megvágva, lerövidítve elküldjük az ügyfélnek. Éppen a bevezetőn jutok túl, amikor kivágódik az ajtó és nagyobbik fiam kérlel, hogy akkor most azonnal próbáljuk ki, hogyan tud a barátjával élőben játszani úgy, hogy azt rögzíteni is tudjuk. Mert a barátjával azonnal főpróbát tartanának. Hja, nem könnyű egy készülő youtuber élete. Az anyjáé sem…

Pénteken azt mondtam, hogy most nem, mert dolgozom. Úgyhogy nem volt mit tenni, neki kellett állni. Próbáljuk. Nem sikerül. Ideges. Én is, mert telik az idő. Nem működik az új számítógépén a mikrofon. Vagyis működik, de csak olyan, aminek USB bemete van. Mire erre rájövünk, elment közel egy óra. A kicsinek is van valami gondja, amire azonnali megoldást vár. Megszámoltam: 12-szer ültem le a kb. másfél órás munka mellé, így frankón egész délelőtt a gép mellett ülök. Mozaikban dolgozom két hónapja: tíz, húszpercekben, félórákban és már baromira belefáradtam. Ezt egyszerűen nem lehet megszokni! 

Az online oktatás magasságai és mélységei

Napok óta figyelem a reakciókat a legnagyobb közösségi csatornán. Innen vissza nézve kicsit drámainak tűnik, amikor 3 hét után azt írtam, hogy Eljött a csoportos kiborulás időszaka. Pedig emlékszem az érzésre. Tényleg az volt. A bejegyzéseket olvasva, a mostani helyzetre talán ez lenne a legtalálóbb: Eljött a csoportos összeomlás időszaka.

Az üzenetekből, posztokból ordít, hogy nincsennek tovább mozgósítható erőtartalékok. Eltelt két hónap és már mindenki, mindent kipróbált. Meg annak az ellenkezőjét is, hátha úgy könnyebb lesz.

Elöntötték a hozzászólások Az otthonoktatás online csoportban-t arra a kérdésre, hogy „Ha a ti feladatotok lenne az iskolán kívüli digitális közoktatás megszervezése és bevezetése, mit és hogyan csinálnátok?” Hát így:

„Ez nem oktatás, ami most zajlik szülői szinten, ez már lassan a túlélésről szól (…) hány, meg hány szülőtől hallom, hogy csak legyenek túl a feladatokon… mert ez ugye most a családoknak egy PLUSZ gond!”

A kérdéshez a tanárok is hozzászóltak rendesen:

„Két rokon gyerkőc landolt nálam egy hétre, hogy behozzuk az online oktatás miatti lemaradásaikat. Több mint 30-30 házi gyűlt össze. Voltak közte felnőttnek nehéz feladatok is, amiről sütött, hogy csak az internetről lett levadászva, és nem volt végig gondolva, hogy egy 7-8.-os gyerek meg tudja-e oldani egyedül.

Volt, aki mindent beleadva kreatív feladatokkal próbálta tanulásra inspirálni a gyereket. De senki nem segített a gyerekeknek megérteni, hogy mikor mire kapnak jegyet, a sokféle platformon hogy tudnak kiigazodni (…) Senki nem kérdezte meg tőlük egy hónap alatt, hogy miben tud segíteni, miközben egyértelmű volt, hogy teljesen el vannak veszve. A feladataikat egy tanár kivételével senki nem javította ki, csak lepontozták 0-ra, vagy beírták az egyest.”

Egy másik tanár a saját helyzetéről írt: „Úgy kerültünk ebbe a helyzetbe, hogy a pedagógusok “magukra lettek hagyva”. Oldjátok meg a helyzetet. Így aztán mindenki, ahogy jónak látta elkezdte a távoktatást. Elkezdtük küldeni az elektronikus naplón keresztül a vázlatokat stb. De közben kiderült: sok szülő nem használta eddig, terhelt volt a rendszer. Jó, akkor küldjük a classroomba. A tanulni akaró gyerekek azonban igényelték a tanári magyarázatot, a közös munkát. Jogosan. Ezért én is kipróbáltam a Discordot. Az osztályom örömmel fogadta. (…) A szülők örültek a discordon tartott óráknak, nem nekik kellett a gyerek mellé ülni… Véleményem szerint az egészet úgy kellett volna indítani, hogy mindenki egy adott felületen oktasson, mármint iskolánként. Készíteni egy új órarendet. De még akkor is ott vannak azok a tanulók, akiknek nincs internet. Nem voltunk erre felkészülve. A jövő nem tudjuk mit hoz, lehet, nem ártana felkészülni a folytatásra.

Aztán itt van egy négy gyerekes anya véleménye az otthon oktatásról: “Részemről már most sem vagyok hajlandó tovább csinálni. 4 gyerek: egy ötödikes SNI-s, kettő harmadikos, egy elsős. Egyik sem önálló, nekem egy szám van és két kezem, ja és plusz teljes idős állásom. Nem megoldható. Már ezt is épp, hogy túléltük.”

Szóval nagyon széles a spektrum. Nálunk sincsennek online órák, a fiam pedig nem az a fajta, aki magától nekiül megcsinálni az emailen érkező tananyagot. Már nem. Elmúlt a kezdeti lelkesedés, én pedig meguntam, hogy másból sem áll a nap, mint, hogy Andrist nógatom, fenyegetem vagy könyörgök: csináljuk már a leckét! Oltári könnyebbség, hogy két hete jár hozzánk a tanítóképzős unokahúgom. Sokszor még ő is megizzad Andrissal. A gyerek nem motivált, nyűgnek tartja, nincs sikerélménye, utálja már a távoktatást. Tényleg csak arról szól most már az egész, hogy legyünk túl rajta!

Vajon mi marad meg bennük az új leckékből? Biztosan lesznek szeptemberben nagy rácsodálkozások arra, hogy mit tudnak valójában a gyerekek. Ha szeptemberben újra indulnak az iskolák. És nem jön közbe a második hullám. Az azonban már most látszik, hogy a távoktatás teljes munkaidős állás mellett nem működik. Elfogytak az eszközeim.

A gyerekek hónapok óta nem voltak közösségben, nem ölelhették meg a nagyszüleiket, nem látták a barátaikat.

Nem tudom, hogy mit csináljak. Szeretem őket, ennyit tudok tenni. De vajon ez elég lesz? Vajon mi zajlik a lelkükben? És milyen emlék marad meg bennük ebből az időszakból? Egyre több olyan cikket lehet olvasni, amelyben azt írják, hogy a gyerekeknek az lenne a legfontosabb, hogy visszakerülhessenek a megszokott közösségeikbe. 

És mi van a szülőkkel? Gyermekes ismerőseim a depressziótól kezdve az apátián át a teljes kiborulásig sokféle állapotban vannak. Oké, két hónap kipipálva és még közel sincs itt a nyári szünet. A szabik fogyóban, az idegrendszerek romokban. Mi lesz veletek, gyerkek?

Lesz-e óvoda?

Mindenki ezt kérdezi egymástól egy vállalkozónői csoportban.  Én is óvatosan érdeklődöm az ovinktól, heti egy-két nap délelőtt is óriási segítség lenne. Két-három olyan óra, amikor csak a tanuló gyerek van itthon, talán még a zoom meetingekbe sem ordít bele senki. A kicsi meg homokozna a gyönyörű, ősfás udvaron, ebédelne, és hoznám haza. Ezek az álmok. Májusban még biztosan nem lesz nyitva az ovi – jön a válasz. Várunk.

Aztán egy anyuka szól: Novák Katalin államtitkár szavazást hozott létre a fészbuk oldalán, ahol azt kérdezi, hogy szerintünk legyenek-e nyári táborok? Ó, hát mi dönthetünk? Nem az epidemiológiai szakemberek? Akkor persze, hogy legyen! – érkezik a válasz a kérdésre a kimerült, ingerült, elfáradt szülők tömegeitől A legtöbben ügyeletet szeretnének a saját óvodájukban és az iskolában. Nem egy-egy gyűjtő ovit. A megszokott környezetet, a megszokott gondozónőket. Sok családnál a fizetős táborok most nem jelentenek opciót. A hozzászólások többsége olyan, mint egy segélykiáltás.

„Miután 8 hete home officban dolgozunk a férjemmel miközben a 9 évest támogatjuk a tanulásban a 3,5 évesről gyakorlatilag le sem vehetjük a szemünket, és még őt is fejlesztjük. A munkáltató jelezte, hogy lassan lehet visszatérni az irodába. Ezt óvoda és iskola nélkül hogyan oldjuk meg?”

Itt egy másik: „Az iskolában minimum július végéig kellene ügyelet. Mi is odatettük magunkat, mi is várnánk némi segítséget. Nem városi, fizetős táborra lenne szükség, hisz ez egy rendkívüli helyzet. Az óvodákat is újra kellene nyitni, már ha délelőtt és ebéd meg lenne oldva óriási segítség lenne, mert ez tartósan nem megoldás.”

A gyerekek hetek óta az utcán élik a társasági életüket. Ott könnyű megtartani a kellő távolságot és mégis találkoznak, legalább a szomszéd gyerekekkel. Tollasoznak, bicajoznak, vagy csak beszélgetnek egymással. Vasárnap délelőtt készült a címlapfotó ehhez a cikkhez, hát szombaton üzentem a szomszédoknak: kéne néhány gyerek! Igen, ők azok, akik mellől mi otthonról dolgozunk. Egy, kettő, három vagy még több mellől. Egyedül nevelve őket vagy párban. És még 4 hónap van szeptemberig! A kérdés számomra leginkább az: mit lehet biztonsággal megengedni?

Belefér-e a biztonságos megoldásba a csökkentett gyerekszámú óvodai ellátás? Ki és hogyan dönti majd el, hogy ki járhat oviba? Hogyan fognak működni a táborok?

A több ezer munkanélkülivé vált apa, anya vagy bevételt alig termelő vállalkozó mellől hogyan engedheti meg majd magának a család, hogy hetente több tízezer forintot kifizessen egy táborra?

Az emberek a rendkívüli helyzetben rendkívüli megoldásokat várnak.

Mi pedig a korrekt tájékoztatást.

Vers csak neked

A héten egyetlen egy olyan óra volt, amikor egyedül voltam a lakásban. Esteledett már, a fiúk a Duna-partot járták. Csörög a telefon, nincs hívószám kijelzés. Na, vajon éppen mit akarnak eladni? – gondoltam magamban és egy nem túl kedves, halló tessékkel indítottam. – Jó estét, Epres Attila vagyok és egy verset szeretnék elmondani. Az unokahúga küldte önnek.  – Micsodaa? Ez most komoly?  – kérdeztem hebegve és csodálkozásomban le is huppantam a kanapéra. – Igen – jött a válasz – ezek szerint nem ismeri az Örkény színház Vers csak neked kezdeményezését? – Nem ismertem. De be kell valljam, életem meghatározó élménye volt, hogy az ajándékba kapott csöndben nyugalomban meghallgathattam egy gyönyörű Kosztolányi verset, egy remek színész előadásában. Epres Attila csak nekem olvasott verset! Ezt az élményt 2500 szerencsés ember élhette, élheti még át június 21-ig az Örkény Színház színészeinek jóvoltából. Szívből köszönöm nekik és neked Orsi, aki gondoltál rám, amikor verset kértél. Bearanyoztátok a nyolcadik, karanténban töltött hetemet. 

Kiemelt fotó: Bulla Bea

Vélemény, hozzászólás?