Nem, nem vagyok beteg. Mármint, ha a betegség hagyományos értelmére gondolunk. Ráadásul orvos sem vagyok, ami talán jobb is az emberiségnek a jelen állapotokat tekintve. Valami viszont eléggé megfeküdte a gyomrom, amivel, ha nem kezdek valamit, fizikai tüneteket fog okozni.
Ez olyan, mint amikor annyira teleetted magad valami zsíros étellel, hogy szabályosan émelyegsz. Mint amikor levegőt sem bírsz már venni, mert minden egyes levegővételnél megszédülsz, és elönt a hideg verejték. Így érzem magam attól a töménytelen mennyiségű emberi gonoszságtól, ami mostanában mindenhonnan ömlik. És persze ott az ostobaság, a rosszindulat, a gyűlölködés, az elfogadás képességének teljes hiánya, az otrombaság és még sorolhatnám.
Nem, egy ideje nem olvasom már a Facebook-posztok alatti kommenteket sem, csak ha nagyon muszáj. De ettől még eljut hozzám az a zajos hörgés-morgás, ami csak úgy fortyog mindenhol. Persze én sem vagyok patyolat, semmiképp nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha épp most növesztettem volna két fényes, fehér szárnyat. Nem, semmiképp. Van min csiszolgatnom nekem is.
Múltkor, ahogy épp a maszk alatt stikában ásítozva ácsorogtam a boltban a pénztár előtt, azon gondolkodtam, hogy a fenébe lehet, hogy ezek az emberek tök normálisan néznek ki, néha még mosolyognak is (!!), miközben az online térben olyanok vagyunk, mint valami megveszekedett csürhe.
Ha a valószínűsége szerint nézzük, abban a sorban, ahol én álltam, minimum egy ilyen vicsorgó zombi is állt. Vajon ki lehet az? Nézegettem az arcokat, és esküszöm, fogalmam sem volt. Az, ami ott tombol az emberekben, az kívülről egy szemernyit sem látszik. A gondterheltség, a szigorú szájak, az összeráncolt szemöldökök igen. De ez a mérhetetlen düh és aljasság, na ez nem. Persze értem, hogy valahol kijön az emberekből a sok frusztráció és harag, és az utcán ugye mégsem ordibálhatunk csak úgy egy vadidegenre, ahogy ezt a virtuális térben tesszük (na jó, van, aki megteszi), de vajon ők tudják magukról, hogy valahol félúton elvesztették a féket? Nem, nem valószínű.
Szóval megcsömörlöttem. Nem tudom, ez valami általános tendencia-e, mármint ez a sok gonoszság és leszaromság, ami az egész világot zabálja, vagy csak a mi kis hazánk zúzza szét az összes normális értéket, de a végeredmény szempontjából mindegy is.
Így jutottam arra, hogy nyilván ezt a világot nem tudom megváltoztatni, nem tudom elfogadóbbá, kedvesebbé, viccesebbé, segítőkészebbé tenni. (Igen-igen, kihúztam a biliből a kezem, azonnal.) Nem tudok semmit tenni azért, hogy jobb hely legyen. Ráadásul szörnyen idealista is vagyok, ami csak még inkább erősíti bennem a nevetséges gondolatokat, amire az épeszű (és kellően cinikus) ember csak legyint. Aztán eszembe jutott valami. Tudok tenni azért, hogy jobban érezzem magam és ez egy jobb hely legyen.
Én magam fogom a jó dolgokat megtenni. Milyen marha egyszerű, te jó ég! Hisz ez is eggyel több ember a világon, aki tesz valami királyságot. Apró királyság persze, de mégiscsak az. A kihalófélben lévő bálnákat ugyanis most sajnos nem tudom megmenteni.
Mostantól nem csak akkor teszek JÓT, ha felhívják rá a figyelmem, vagy épp belefér, vagy ha elég kényelmes, és nem túl megerőltető a jótett. Az elmúlt években akkor tettem csak valami jó dolgot, ha úgy adódott, vagy ha épp felhúztam magam valamin, hangulat és az épp aktuális helyzetem határozta meg ezeket a cselekedeteket. Amolyan alkalmi foteltündérként, ha őszinte akarok lenni.
Mostantól tudatosan, szándékosan keresem a lehetőségeket. Tudom, hogy nem fogom megváltani a világot, és nem is valami nagy és pátoszos dologról van szó, nincs szükség vállveregetésre, örömkönnyekre. De én kimosom magamból ezt az émelygést, a rosszullétet, amit ez a töménytelen emberi mocsok okoz, mondhatjuk, hogy önző módon leszek önzetlen. Önző módon, mert igazából nekem van erre szükségem most.
Olyan lesz, mint amikor a mosószer lassan felemészti a zsírfoltot, minden egyes jó dolog, amit megteszek, oldja kicsit a rosszat. Én legalábbis így képzelem el. (Igen, sok volt a Marvel mostanában.) Számolni fogom mindet, és beszámolok róla, hogy legyen motivációm, hogy hetek, hónapok – és remélem, évek – múlva is lássam, meddig jutottam. Kicsit félek, hogy képes leszek-e pár hónap után is tenni apró, de fontos és jó dolgokat, tudok-e segíteni, mert hajlamos vagyok hirtelen fellelkesedni, aztán kukázni ötleteket, de hátha majd ti is motiváltok kicsit. 🙂
Holnap kezdem. Folyt. köv. Drukkoljatok!
#jótettindul
Fotó: Bulla Bea.
