Barion Pixel Skip to content

Négyszemközt Regős Évával – Falusi Mariann

Falusi Mariann. Előadóművész, rádiós és tv-s műsorvezető, színésznő, énekes és fél Pa-Dö-Dő. Kubától Mongóliáig nyert fesztiválokat, de minden külföldi szálloda karaoke-színpadára fel tudjuk lökni, hogy inkognitóban elhozza az első díjat. Agyatlanként tud ugrálni a hullámokban, aztán leszaggatja a plafont is a hangjával. Sünt, teknőst, kutyát ment, de ha kell, embert is. Harmadik csörgésre felveszi a telefont, de nem nagyon tudja, hol van. Szunyókált.

– Igyál egy kávét.

– Várjál, csak föl kell állnom. Meghúztam a derekamat egy kicsit. Nehéz a mozgás. Au. 

– Mivel húztad meg?

– Au. Lépcső, lépcső, lépcső, lépcső, lépcső Az én kutyám lehet, hogy ugatni fog, miközben beszélünk, mert ez egy elmeháborodott. 

– Az enyéim is, tudod. Mondjuk, kettő kint van, mert süt a nap. 

– Aha. Egy pillanat, csak bekapcsolom a fülemet. Na, megvagyok. Hello, Petya. Petike, a jó édes… Várjál, adok neki valamit. Akkor elmegy innen. 

– Petike jól van? 

– Petike jól van, igen. Reggel adtam neki egy szurit, mert azért eléggé zihál. És van ilyen szuri, amitől kevésbé teszi. Meg viagrát szed állandóan. 

– Viagrát?!

– 1/8 viagrát reggel, 1/8-ot este. Az periférikuskeringés-segítő.

– Peti hány éves?

– Tizenöt.

– Édes kincsem. Így elröppent tizenöt év?

– Így röppennek el a 15 évek… Na, jól van, kezdek magamhoz térni. 

– Na, akkor jó reggelt kívánok! Bármennyire régen ismert baráttal beszélgetek is, szeretek a gugliban kutakodni, mert általában rátalálok olyan dolgokra, amiket sose tudtam. Na, te nem szereztél meglepetést.

– Tudod, miért? Mert igazán nem mondok semmit. Magamtól rohadt unalmas vagyok. Ha viszont felmerül egy cikk, vagy készítenek velem egy mélyinterjút, mindig ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, amikre mindig ugyanazt válaszolom. Első kérdés: Györgyivel összevesztetek-e valamin az elmúlt 30 évben? Egyrészt kit érdekel, másrészt meg nem.

– Nagyjából ide jutottam magam is. Egy nagyon cuki dolgot viszont találtam. Hang: mezzoszoprán. Azért cuki, mert én szoktam hallani, ahogy énekelsz, és szerintem te nem vagy beskatulyázható.

– Hát igen, de a hangot azért valahogy meg kell határozni. Vannak a szopránok, akik visítanak, de nekem valahogy nagyon érdekes hangom volt már az iskolában is, mert eléggé mozgékony dolgokra voltam képes. Sok mindent el tudtam énekelni, és az sem volt egyértelmű, hogy ezeket a vaskosabb mezzo szerepeket osztom magamra. Igazából olyan dalokat szerettem énekelni, amikben a hang milyensége helyett a finomságok érzékeltetése a lényeg. Úgyhogy inkább egy stílust, az eklektikát szerettem volna elsajátítani, mert ez egy sajátos stílustechnika, amibe belefér minden. Vagyis, amit igazán kerestem, amit igazán szerettem volna, az maga a szabadság. Hogy azt csinálok, amit én akarok.

 

 

– És ez tudod, mennyire sikerült? Szerinted kit skatulyáztak még be mezzoszopránnak? Aretha Franklint.

– Ezt vállalom. De tényleg semmi jelentősége nincs.

– Azért van jelentősége, mert aki komolyan tanult zenét, az tudja, hogy vannak szólamok, ahova be lehet valakiket állítani. Mondjuk, ha kórusban gondolkodunk, a mezzokat középre. Ha az altból nem jött el valaki, akkor azt nyomja, ha a szopránból nem jött, az is megy neki… De te nem vagy egy középen állós típus.

– Ki szeret középen állni? Senki. Érdekes, hogy soha nem voltak exhibicionista törekvéseim, soha nem az volt a fontos, hogy én kitűnjek, hanem mindig az, hogy magamtól csinálhassam. Hogy majd azt én tudom. Valami önfejűség ebben is volt.

– Két eddigi beszélgetőpartnerem kapcsán merült föl bennem a világkarrier lehetősége. Hernádi Juci volt az egyik, te vagy a másik.

– Én inkább megcsinálni szeretek dolgokat. Jó előadó vagyok, de kitalálónak nem vagyok igazán erős. Akár műsorok összeállításáról, akár számok elkészítéséről van szó, nekem segítségre van szükségem. Én egy rendes munkásember vagyok. Magát a munkafolyamatot szeretem. Akárhova megyünk, én állítom össze a sorrendet. Már a vendéglátós időkben is én voltam a szervező-irányító-összerakó ember. Aztán így maradt ez a Pa-Dö-Dőben is. A sorrendnek tükröznie kell valamiféle dramaturgiát, gondolatot. Soha nem véletlen, hogy mi mi után következik. Valahonnan el kell jutni valahová. Ha ez jó, akkor ennek örülök. Tudod, mit szeretek még? Rezgetni. A társakat és a közönséget is. Éreztetni a többiekkel, hogy tartunk valahova. Látni, hogy lent a sorban elkezd bőgni valaki. És tudom, hogy nem azért bőg, mert én énekelek szépen, hanem mert a dal megmozgat, felébreszt benne valamit. Az egésznek az a lényege, hogy ez valamitől előjöjjön. Akár attól, hogy valami után jön valami, vagy egyszerűen csak attól, hogy egy hang úgy jön ki, ahogy.

– A közönségen kívül ki mindenkivel tudsz együtt rezegni?

– Hát tulajdonképpen bárkivel. Nagyokat tudok bőgni a próbán. Amikor elkezdek valamit énekelni, vagy valamit halkan játszunk. Szinte mindig lesz egy olyan pillanat, egy olyan mozdulat, ami felidéz egy csomó emléket.

– Sírós vagy?

– Én nagyon. Ha hallok egy számot, vagy nézek valamit, már akkor tudok bőgni, amikor érzem, hogy jó lesz. Mutatja a belső mérőm. Ha jelez a szeizmográf, érdemes nekiállni.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely