Gazdagok és szépek, karneváli ruhában sétálgatnaknak és méregdrága vendéglőkben ülnek a külföldiek – ez a kép él a fejünkben Velencéről. De mi van emögött? Hogyan született, és mi mindent élt meg ez a város, ahol a házaknak szinte személyiségük van, és ahol a ragyogás mellett mindig ott a múlandóság érzése? Bánki Éva Telihold Velencében című könyvét ajánlja podcastjában Oláh Andrea.
Egészen sajátos hangulatú, lenyűgöző útleírás, esszékötet a Telihold Velencében, és mivel a szerző megtette azt, amire nagyon sokan csak vágyunk – hónapokat töltött a városban –, egy pillanat alatt kapcsolódunk hozzá: hol végtelen rajongást, hol kiábrándultságot érez, miközben biztos benne, hogy mindent megtud a város születéséről, történetéről.
– Egy nagyon pici hely, ahol mindennek jelentése van, mert nincsenek Velencében holt terek, nincs olyan hely, amiről elfeledkezhetünk, vagy ami nem jelent semmit. Van valami álomszerűség ebben a csodálatos és szép zsúfoltságban – mondja a podcastban Bánki Éva.
– A szomorúság és az öröm, ez a két érzés végig párhuzamosan halad a regényben, Velence kétarcúságáról beszélhetnénk, ha nem lenne ezer arca, és nem lehetne megismerni mindet a városban. Ezt természetesen befolyásolja – és ez nagyon komoly dolog – az időjárás is.
A januári, februári Velence az örökös ködjeivel, a titokzatosságával, a karneváljával tényleg földöntúli, de nyomasztó hely. Ellentétben a tavaszi, a káprázatos, a napfényben lebegő Velencével. Ezek a képek vagy képzetek egymás mellett vannak, és a velenceiek nagyon jól tudják, hogy egyik városban ott a másik város…
Az író elmondja, hogy a szomorúságnak más oka is van: bár törekedtek erre, és a lehetőség is benne volt a városban, mégsem sikerült egy jólétre, műveltségre, gazdagságra alapozott, tökéletes társadalmat létrehozni itt. Miközben múzeumokba, templomokba, a város nevezetességeihez is elviszi az olvasót a szerző, nagyon sokat megtudunk a helybeliek életéről. A velenceiek, bár szívesen megállnak és szeretnek hosszan csevegni bárkivel, magukról semmit sem árulnak el. Hogy mennyire élhető ez a város, arról is megkérdezem a podcastban Bánki Évát.
– Velence annyira drága, hogy a tősgyökeres velencei családok nem tudják a mindennapi életüket finanszírozni. Semmi nincs a kulturális javakhoz való közös hozzáférésből, ma egy átlagos velencei nem tudja megfizetni a Fenice-ben az opera belépőjegyet, noha a közös műélvezet jelentős szerepet játszott a társadalmi békében korábban. Egyszerűen Velence a turisták kiszolgálására létrehozott szolgáltató város lett. A házak felújítására nincsen pénz, azt általában befektetők veszik meg. A született velenceiek kimenekülnek, és még ha ott is dolgoznak, Mestrében laknak, közben pedig nagyon sok öreg él a városban, vagyonokat érő ingatlanokban. Egy Velence távolabbi pontján épült ház ma milliárdokat ér, felfoghatatlan összegeket, és ezeket az öregeket megpróbálják intézetekbe szorítani a családtagok, megpróbálják lemondatni őket a tulajdonukról. Élnek tehát tősgyökeres velenceiek a városban, de ez a fajta életforma ma már csak külföldieknek vagy a leggazdagabbaknak finanszírozható.
Mielőtt elindul a podcast, itt egy rövid idézet a könyvből Velencének épp arról az arcáról, amelyről az odavágyó turista álmodik:
„A tavaszt már kisöpörni sem lehet Velencéből, minden ragyog, csillog, tündöklik, akár a Rezzonico-palota felejthetetlen tükröcskéi. Üldögélek az egyetem főbejárata előtti kertecskében, és a regényemen dolgozom. Most már lassabban, nyugodtabban telik az idő, mint mikor ideérkeztünk. Néha kipillantok a csatorna vizére, és erőt adnak a hullámok. A víz mellett mindenki élénkebb, a pórusain át, szinte a hajszálain keresztül képes feltöltődni a tengerből áradó életerővel.”
A sok szépséget és furcsaságot egy középkorú író, irodalomtörténész és egy kislány, a 10 éves gyermeke szemüvegén át látjuk. Íme a podcast.
Nyitófotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó.
